Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Az átlényegítő fordulat
79965
post-template-default,single,single-post,postid-79965,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Az átlényegítő fordulat

Seamus Heaney: Élőlánc

A világirodalom magyarországi helyzetét érintő, az utóbbi időben megélénkülő diskurzus egyik legfontosabb (és persze nem meglepő) tanulsága, hogy a műfordításpiac igazi mostohagyermekének a líra számít. Habár olyan újabb kezdeményezéseknek köszönhetően, mint a Versum online, egyre több kortárs, illetve huszadik századi költőtől olvashatunk szövegeket magyarul, a nyomtatásban kiadott fordításkötetek mennyisége elenyésző.

Seamus Heaney mégis azon szerzők közé tartozik, akiknek viszonylag szerencsésen alakult a magyarországi recepciója: először Tandori Dezső fordításában, majd Különös gyümölcs címen számos műfordító közreműködésével jelent meg tőle egy-egy válogatáskötet. 2010-ben pedig Gerevich András, Imreh András és Mesterházi Mónika szerkesztésében született meg a szintén válogatott verseket tartalmazó Hűlt hely, amelyben az említetteken túl Tandori Dezső, Géher István és Ferencz Győző is fordítóként működött közre. Legújabban a fölsorolt három szerkesztő-fordító, Ferencz Győző, valamint Szilágyi Mihály vállalkoztak arra, hogy magyar nyelvre átültessék Heaney utolsó, sokak szerint pályafutása kései évtizedeinek legsikerültebb verseskötetét, a 2010-es Human Chaint. Ami tehát örvendetes, hogy egyúttal – a megszokott kiadói gyakorlattal ellentétben – nem egy, a szerkesztők, illetve a fordítók saját ízlését, szelekciós szempontjait tükröző, esetenként nagyon különböző pályaszakaszokat felölelő keresztmetszetet kapunk Heaney lírájáról, hanem valóban egy verseskötet szerves egységet alkotó világába léphetünk be.

Heaney_Elolanc_300dpi

A könyvborítóról ránk pillantó, átható tekintetű Heaney alakja azért is lehet izgalmas a magyar olvasó számára, mert az ő angolszász kulturális közegben elfoglalt pozíciója, tekintélye, népszerűsége egy olyan mintázatát rajzolja ki a költészet lehetséges társadalmi megítélésének, amely a jelenkori magyar viszonyok között nehezen elképzelhető. Hasonlóan távoli, ám szimpatikus az a szövegeiből és közéleti megmozdulásaiból együttesen kiolvasható szerep – a nem britellenes, nem reakcionista, viszont a közösségi tradíciókat feltétlen értékként kezelő ír költőé –, melyet Heaney mindvégig következetesen és hitelesen képviselt. A kötet összeállítói kifejezetten törekedtek arra, hogy ebbe az irányba is orientálják az olvasót: nagyon jó döntés volt, hogy közölték a szerző által a Nobel-díj átadásakor elmondott beszéd szövegét (Szilágyi Mihály fordításában). Ebben szó esik arról a többszörösen kisebbséginek tekinthető identitásról, amelyet a költő egy vidéki tanyán felnőtt, katolikus észak-írként sajátjának vallott és az általa szerepkonfliktusként is megélt politikai válságáról, a „Troubles” vészterhes éveiről. (A kötetben egyébként több vers – Wood Road, A 110-es járat – is erre az időszakra tekint vissza.) Számunkra ugyanennyire fontos, hogy a beszéd alapján jól szétszálazhatóak azok a költészetét meghatározó kulturális rétegek (az antik műveltség, az észak-ír lápvidék folklórja, a 6–7. századi ír szerzetesek térítői és irodalmi munkásságáig visszavezethető katolicizmus, valamint egy másik Nobel-díjas, W. B. Yeats irodalmi hatása), melyek jelenléte az Élőláncban is kimutatható. Egyrészt képek, asszociációk, szimbolikus jelentések tárházaiként működnek, melyekből Heaney lírája minduntalan merít, másrészt (ezzel természetesen szorosan összefüggve) a finoman megmunkált költemények nyelvi matériáinak alkotóelemeiként.

A letisztultságuk, élőbeszédszerű dikciójuk ellenére mitológiai-történelmi utalásokkal telített, gyakran más alkotók emlékéhez kapcsolódó, „in memoriam” típusú költemények értő tolmácsolása tehát a játékba hozott kontextusok gazdagsága miatt sem könnyű feladat. Ráadásul sok esetben nemcsak nyelvi rétegzettségről, de nyelvek találkozásáról beszélhetünk: az angol szövegbe beépülnek a latin citátumok, az ír nyelv mint hiányzó tudás, de amely töredékes idézetek, hely- és személynevek formájában a saját nyelven mégis nyomot hagy („Ha ’53-ban tudtam volna írül […] Akkor a nyelv és a vágy talán a felhőpamacsos / Égbe emel”), nem is említve az észak-írországi angol dialektus archaikus kifejezéseit. Fogas kérdés tehát, hogy az egymás mellé helyezett kelta, germán és latin terminusok viszonyát (idegenségét, vagy épp rokonságát) miként lehet visszaadni a magyar szövegkörnyezetben. Ehhez hasonló kérdéseket a Beowulf modern angolra való átültetéséért számos elismerésben részesülő szerző kötete explicit módon is feltesz. A folyóparti rét című, remekbe szabott versben az „[é]s most, mert annyiszor a lelkemre kötötték, / »A saját szavaimmal«:” sorok vezetik fel az utolsó két szakaszt, melyek az Aeneis VI. ének­ének egy részletét szólaltatják meg Heaney fordításában. A költemény beszélője a feladatot hátráltató nehézségekre is kitér: „És összekeverem a Léthét a Moyolával”. Annak mérlegelése már az olvasóra van bízva, hogy vajon a felejtés vagy inkább az emlékezés hatására mosódik össze a Heaney-lírában gyakran felbukkanó folyócska képe a mitológiai folyaméval. Az eddigiek alapján mindenesetre bátran állíthatjuk, hogy a Human Chain a műfordítás magasiskolája.

BOLOGNA, ITALY - APRIL 03: Irish author Seamus Heaney, recipient of 1995 Nobel prize for Literature, attends the celebrations about centenary of italian author Giovanni Pascoli for University of Bologna at Archiginnasio on April 3, 2012 in Bologna, Italy. (Photo by Mario Carlini - Iguana Press/Getty Images)

A nem lebecsülendő kihívások ellenére a kötetcím azért szerencsésen kézre állt a fordítók számára. A címadó költemény szerveződését az analógia határozza meg egy, a híradókból jól ismert mozdulatsor („Ahogy a bejátszásban segélyszállítók / Kézről kézre adták a csomagokat”) és az élet terhének gabonás zsákként való cipelése között: a teher lerakásakor érzett könnyedség majd „visszatér, még egyszer. Utoljára.” A metaforasor azt foglalja magában, hogy a távozás nem más, mint a munka továbbadása, s így a nemzedékek egymásra következését, élet és halál megbonthatatlan rendjét sugalmazza. A célnyelvi szó ráadásul termékeny többletjelentéssel bír az eredetihez képest: a magyar „élőlánc” kifejezés ugyanis a láncszerű egymásba fonódást nemcsak az emberekre vonatkoztatja, hanem mindenre, ami eleven. Márpedig ez a meglátás tökéletesen harmonizál a versek logikájával, amelyekben a természeti szcenika is az idő megbonthatatlan körforgásának színterévé válik. (A Herbárium kiindulási pontját a sírból kinövő fűszálak képe jelöli ki, a Kísértetek végén a korábban a gyásszal asszociált búzakalászok a születendő gyermeket köszöntik.) Tehát, bár a kötetet behálózzák az olyan szövegek, ahol a vers-én a másik halálában a saját halál közeledését ismeri fel, az élettől való búcsúvétel gesztusa többnyire valamiféle rezignált megnyugvást, sőt, esetenként derűs reménykedést sugárzó hangnemmel társul. Ahogy azt az angol recenziók nem győzték kiemelni, a könyv a megjelenésekor még aprócska Heaney-unokának ajánlott verssel zárul, mely a Papírsárkány Aibhínnak címet viseli (s nem mellesleg egy korábbi, a költő fiainak ajánlott szöveg palinódiájának is tekinthető). Amennyiben nem ismerjük a címzett kilétét, akkor is érzékelhetjük a játék eufóriáját, felfokozottságát, melyet a mozgást jelentő igék sorjázása erősít fel, s azt, hogy a „szálszakadást”, a „felajzott” sárkány elszabadulását (értelmezzük akár felnövekvő gyermek, akár a testtől elszakadó lélek allegóriájaként) semmiképp sem veszteségként prezentálja a hangsúlyosan lezáró pozícióban szereplő szöveg.

A számos önéletrajzi vonatkozást megmozgató, belső beszédként olvasható ver­s­eket az emlékező attitűd uralja. A gyermekkor világát egy-egy fizikai benyomás, látványelem, anekdotikus történetszilánk idézi meg: „A hangja több / Nekem minden / Allegóriánál” – jelenti ki a beszélő a Kokszporban a „[k]omor halom”-ról. A hallható, kézzelfogható, az érzékekkel hozzáférhető iránti vonzódás éppúgy tetten érhető a többnyire háromsoros stanzákból álló, szabályos rímképletet nem követő, de elszórt félrímekkel, belső rímekkel, paronomáziás alakzatokkal telített hangzó versszövetben (melynek hatása a fordításokban is jól érvényesül), mint a leírások plasztikus képeiben. A Hátsók például az elhunyt apa ruhásszekrényének látványát helyezi groteszk megvilágításba („Hónaljszag és fanyar füst […] Egész szekrény sávoly és kord / Lódult meg súlyosan, / Megbolydult hínár.”), a hátramaradt nyomoknak szervességet tulajdonító metaforák épp a fizikalitás kidomborítása révén közvetítik a „van” és a „nincs” közötti átmenet kísértetiességét. A kísértetiesség, a szellemek jelenléte egyébként is gyakorta visszatérő motívuma az Élőláncnak: tulajdonképpen a könyv legfontosabb pretextusa is az Aeneis már említett VI. éneke, melyben a főhős lemegy az Alvilágba, hogy találkozzon apja lelkével. „[M]intha elvegyülnénk / A peremen kavargó árnyak s árnyékok közé, / Csak állnánk, figyelnénk, mind jobban / Rászorulva az átlényegítő fordulatra” – olvashatjuk A 110-es járat című versfüzérben, a kötet egyik kiváló darabjában.

„Needy and ever needier for translation” – szól a gyermekkori horgászat emlékét felelevenítő versszak záró sora Heaneynél. Azért is emelem ki ezt a szöveghelyet, mert kitűnően példázza, hogy milyen okos és átgondolt megoldásokkal él a magyar fordítás egy-egy nehéz ponton. Az „átlényegítő fordulat” kifejezés feleleveníti a „translation” főnév vallásos jelentésmezejét, a „fordulat” szóban megőrződik a „trans” előtag „felfelé/át” szemantikuma, de közben, mivel a térbeli mozgás mellett egy, a  nyelviséggel való gondolattársítást is elindít (asszociálhatunk a „nyelvi fordulat” szókapcsolatra), megsejtet valamit abból, hogy az „átlényegítő fordulat” a fordítás is lehet. A tömörebb angol szövegben ez a jelentésréteg persze jobban kidomborodik, jól illeszkedve a kötetegész gondolati szerveződéséhez: az Élőlánc költői univerzumában ugyanis minden jelenség (akárcsak az emlék-fiúk árnyalakjai) beszél, kommunikál, fordításra vár. A „zanót dúdol”, a Lombsátorban ábrázolt hangdoboz-installáció révén „mintha egy erdő beszélne álmában”, a fűszálaknak „dialektusa” van, az újszülöttnek „babanyelve”. Nem a természet nyelvét az emberére lefordító romantikus költő szerepe éled itt újra, inkább azt láthatjuk, hogy a versek az állandó közléshelyzetnek való kitettség tapasztalatára reflektálnak. Az ént olyan instanciaként jelenítik meg, amely mindenhol „fülel”, az élőlánc tagjainak minden egyes megmozdulásában továbbadásra váró jelentést és üzenetet észlel – miközben a szövegek utalnak arra, hogy már eme tapasztalat elbeszéléséhez is szükség van a translatióra, azaz a jelentésátvitelre, a beszéd metaforáira. Az Élőlánc úgy teremti egy hangokkal teli világ képzetét, hogy nem szavatolja megértésüket – ha úgy tetszik, lefordításuk sikerét. A hangdoboz-installáció leírása, mely „mintha” megszólalásra bírná az erdő minden lakóját, tulajdonképpen Heaney lírájának ezt a működésmódját példázza.

Mandatory Credit: Photo by REX/Tom Pilston / The Independent (2448851a) SEAMUS HEANEY AUTHOR OF THE ACCLAIMED TRANSLATION OF BEOWULF HOLDS A REPLICA OF THE SUTTON HOO HELMET AT THE OPENING OF A NEW EXHIBITION CENTRE AT THE SUTTON HOO SITE WHICH INCLUDES TREASURES LENT BY THE BRITISH MUSEUM. 13/3/02 SEAMUS HEANEY AUTHOR OF THE ACCLAIMED TRANSLATION OF BEOWULF HOLDS A REPLICA OF THE SUTTON HOO HELMET AT THE OPENING OF A NEW EXHIBITION CENTRE AT THE SUTTON HOO SITE WHICH INCLUDES TREASURES LENT BY THE BRITISH MUSEUM. 13/3/02

A költészet nyelvi közvetítésként való felfogásának mindenesetre egy másik aspektusa is megjelenik a kötetben. „Az útjelzőkön és a palánkokon: / »Lough Neagh Halászati Szövetkezet«, // De nyelvünkön örökkön-örökökké: »Angolna­művek«” – olvashatjuk az Angolnaművekben, a régmúlt szavainak ízlelgetése, újramondása helyenként már-már szómágiaként hat (Régi refrén). Heaney költészetének pont ez a metanyelvi dimenziója sikkad el néha a magyar fordításban. Amikor a Remeteénekben azt olvassuk, hogy „[a] padba süllyesztett tintásüveg / Már a múlté – mint a szarvból faragott / Tintatartó, a cella földjébe szúrva.”, akkor az angolban az áll, hogy „’Inkwell’ now as robbed of sense”, azaz nem a jelölt tűnt el, hanem a jelölő, az „inkwell” kifejezés fosztatott meg az értelmétől. Az írástudó szerzetes, Szent Kolumba alakját megrajzoló, a betűzés tudományát, a kimondott, kiáradó „szó” és a tárgyként megőrzött „könyv” viszonyát kifürkésző költemény kontextusában egy ilyen változtatás már téttel bír. Hasonlóképp egyszerűsödik le a Páratlan zárlata a „belém / A veszteség időtlen kínja hasít” szavak által, miközben az angol szöveg nem valamiféle egyetemes időtlenség tapasztalatát, hanem sejtés és tudás, jelenség és megnevezés, elő- és utóidejűség feszültségét közvetíti: „I know / The pain of loss before I know the term.”

Van még egy apróság: A folyóparti rétnél megtudjuk, hogy a magyarra történő átültetésekor Imreh András milyen meglévő Vergilius-fordításokat vett figyelembe, máshol viszont ez a megjegyzés elmarad. A Remeteénekben a vers-én hitvallását két másik költőével szembesíti: így hivatkozik Czesław Miłosz Értelem (Gömöri György fordítása) című versére, és egyenes idézet formájában citál Yeats A torony című költeményéből (Tótfalusi István fordítása). Ez az ars poetica a megidézett szövegek által preferált lázadó értelem, illetve a „költői képzetek” testetlen hatalmával szemben kifejezetten materiális létmódot tulajdonít az irodalomnak: „Én a helytállásban hiszek, / Hogy a könyvek konokul megmaradnak, / Nem tűnnek el. // Lismore, Kells, Armagh kódexei.” Arra nézve viszont nem kap útmutatást a ma­gyar olvasó, hogy eredetileg kinek a szavai szerepeltek az idézőjelek között, s kinek a fordítása(i) előzték meg Gerevich Andrásét. A kötet végén olvasható egy másfél oldalas fogalom- és névmagyarázat, de ez a kötet ír történelmi-mitológiai vonatkozásait emeli ki, nem feltétlenül konkrét szövegekhez kötve, vagy csak úgy utalva vissza rájuk, hogy „az Élőlánc egyik verse”. Persze már ennek az útmutatónak a megléte is hasznos és örvendetes, de talán még nagyobb segítséget nyújtott volna azok számára, akik nem olvasnak Heaney-t eredetiben, ha a kötet készítői végjegyzetek formájában egy-egy szöveg címe után közlik a rá vonatkozó információkat, és még jobban érzékeltetik intertextuális rétegzettségüket.

Ezek az észrevételek azonban semmiképp sem kisebbítik az Élőlánc létrehozóinak bravúros teljesítményét. Azt hiszem, a szerkesztői és fordítói munka sikerültségét leginkább az jelzi, hogy a számos szerző közreműködésével készült kötet modalitását, szókincsét, nyelvhasználatát, ritmikai megoldásait tekintve mennyire egységes és összetartó. A magyar változat ezáltal is visszatükrözi azt a kiérleltséget, amely Heaney időskori líráját jellemzi. Az Élőlánc költeményei képesek élet és halál egymásba fonódását megrázó újrafelismerésként közvetíteni, közhelyek helyett a tapasztalás közös helyei tárulnak fel bennük – azok, amelyek lokálisak, felcserélhetetlenek, mégis elvezetnek a saját gyermekkor emlékeihez (Annie Devlin kertje, a Wood Road, a Grove Hill tölgyese), és azok, amelyek mindenhonnan egyformán elérhetetlenek. Ahogy a Herbárium teszi fel a kérdést: „Hol lelhető meg újra / Egy máshol világ, // Térképen, atlaszon túl, Ahol minden önmagából // És önmagába fűződik, mint fészekben a fűszálak?”

(Nagyon köszönjük Mesterházi Mónika javító szándékú észrevételeit, amelyek nyomán a szerző bevonásával utólagos módosításokat eszközöltünk a bevezető szakaszban. – A szerk.)

Seamus Heaney: Élőlánc, fordította Gerevich András, Imreh András, Mesterházi Mónika, Ferencz Győző, Szilágyi Mihály, FISZ–Jelenkor, Budapest, 2016.

(Megjelent az Alföld 2016/8. számában.)

Balajthy Ágnes

szerző: Balajthy Ágnes
honlap e-mail
Balajthy Ágnes 1987-ben született Miskolcon, kritikus, a Szkholion művészeti és szakfolyóirat szerkesztője, Pro Scientia-díjas. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájának hallgatója, az Alföld Stúdió és a JAK tagja. Publikációi többek közt az Alföld, Műút, Kalligram és a Parnasszus lapjain jelentek meg.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések