A világirodalom magyarországi helyzetét érintő, az utóbbi időben megélénkülő diskurzus egyik legfontosabb (és persze nem meglepő) tanulsága, hogy a műfordításpiac igazi mostohagyermekének a líra számít. Habár olyan újabb kezdeményezéseknek köszönhetően, mint a Versum online, egyre több kortárs, illetve huszadik századi költőtől olvashatunk szövegeket magyarul, a nyomtatásban kiadott fordításkötetek mennyisége elenyésző.
Seamus Heaney mégis azon szerzők közé tartozik, akiknek viszonylag szerencsésen alakult a magyarországi recepciója: először Tandori Dezső fordításában, majd Különös gyümölcs címen számos műfordító közreműködésével jelent meg tőle egy-egy válogatáskötet. 2010-ben pedig Gerevich András, Imreh András és Mesterházi Mónika szerkesztésében született meg a szintén válogatott verseket tartalmazó Hűlt hely, amelyben az említetteken túl Tandori Dezső, Géher István és Ferencz Győző is fordítóként működött közre. Legújabban a fölsorolt három szerkesztő-fordító, Ferencz Győző, valamint Szilágyi Mihály vállalkoztak arra, hogy magyar nyelvre átültessék Heaney utolsó, sokak szerint pályafutása kései évtizedeinek legsikerültebb verseskötetét, a 2010-es Human Chaint. Ami tehát örvendetes, hogy egyúttal – a megszokott kiadói gyakorlattal ellentétben – nem egy, a szerkesztők, illetve a fordítók saját ízlését, szelekciós szempontjait tükröző, esetenként nagyon különböző pályaszakaszokat felölelő keresztmetszetet kapunk Heaney lírájáról, hanem valóban egy verseskötet szerves egységet alkotó világába léphetünk be.
A könyvborítóról ránk pillantó, átható tekintetű Heaney alakja azért is lehet izgalmas a magyar olvasó számára, mert az ő angolszász kulturális közegben elfoglalt pozíciója, tekintélye, népszerűsége egy olyan mintázatát rajzolja ki a költészet lehetséges társadalmi megítélésének, amely a jelenkori magyar viszonyok között nehezen elképzelhető. Hasonlóan távoli, ám szimpatikus az a szövegeiből és közéleti megmozdulásaiból együttesen kiolvasható szerep – a nem britellenes, nem reakcionista, viszont a közösségi tradíciókat feltétlen értékként kezelő ír költőé –, melyet Heaney mindvégig következetesen és hitelesen képviselt. A kötet összeállítói kifejezetten törekedtek arra, hogy ebbe az irányba is orientálják az olvasót: nagyon jó döntés volt, hogy közölték a szerző által a Nobel-díj átadásakor elmondott beszéd szövegét (Szilágyi Mihály fordításában). Ebben szó esik arról a többszörösen kisebbséginek tekinthető identitásról, amelyet a költő egy vidéki tanyán felnőtt, katolikus észak-írként sajátjának vallott és az általa szerepkonfliktusként is megélt politikai válságáról, a „Troubles” vészterhes éveiről. (A kötetben egyébként több vers – Wood Road, A 110-es járat – is erre az időszakra tekint vissza.) Számunkra ugyanennyire fontos, hogy a beszéd alapján jól szétszálazhatóak azok a költészetét meghatározó kulturális rétegek (az antik műveltség, az észak-ír lápvidék folklórja, a 6–7. századi ír szerzetesek térítői és irodalmi munkásságáig visszavezethető katolicizmus, valamint egy másik Nobel-díjas, W. B. Yeats irodalmi hatása), melyek jelenléte az Élőláncban is kimutatható. Egyrészt képek, asszociációk, szimbolikus jelentések tárházaiként működnek, melyekből Heaney lírája minduntalan merít, másrészt (ezzel természetesen szorosan összefüggve) a finoman megmunkált költemények nyelvi matériáinak alkotóelemeiként.
A letisztultságuk, élőbeszédszerű dikciójuk ellenére mitológiai-történelmi utalásokkal telített, gyakran más alkotók emlékéhez kapcsolódó, „in memoriam” típusú költemények értő tolmácsolása tehát a játékba hozott kontextusok gazdagsága miatt sem könnyű feladat. Ráadásul sok esetben nemcsak nyelvi rétegzettségről, de nyelvek találkozásáról beszélhetünk: az angol szövegbe beépülnek a latin citátumok, az ír nyelv mint hiányzó tudás, de amely töredékes idézetek, hely- és személynevek formájában a saját nyelven mégis nyomot hagy („Ha ’53-ban tudtam volna írül […] Akkor a nyelv és a vágy talán a felhőpamacsos / Égbe emel”), nem is említve az észak-írországi angol dialektus archaikus kifejezéseit. Fogas kérdés tehát, hogy az egymás mellé helyezett kelta, germán és latin terminusok viszonyát (idegenségét, vagy épp rokonságát) miként lehet visszaadni a magyar szövegkörnyezetben. Ehhez hasonló kérdéseket a Beowulf modern angolra való átültetéséért számos elismerésben részesülő szerző kötete explicit módon is feltesz. A folyóparti rét című, remekbe szabott versben az „[é]s most, mert annyiszor a lelkemre kötötték, / »A saját szavaimmal«:” sorok vezetik fel az utolsó két szakaszt, melyek az Aeneis VI. énekének egy részletét szólaltatják meg Heaney fordításában. A költemény beszélője a feladatot hátráltató nehézségekre is kitér: „És összekeverem a Léthét a Moyolával”. Annak mérlegelése már az olvasóra van bízva, hogy vajon a felejtés vagy inkább az emlékezés hatására mosódik össze a Heaney-lírában gyakran felbukkanó folyócska képe a mitológiai folyaméval. Az eddigiek alapján mindenesetre bátran állíthatjuk, hogy a Human Chain a műfordítás magasiskolája.
A nem lebecsülendő kihívások ellenére a kötetcím azért szerencsésen kézre állt a fordítók számára. A címadó költemény szerveződését az analógia határozza meg egy, a híradókból jól ismert mozdulatsor („Ahogy a bejátszásban segélyszállítók / Kézről kézre adták a csomagokat”) és az élet terhének gabonás zsákként való cipelése között: a teher lerakásakor érzett könnyedség majd „visszatér, még egyszer. Utoljára.” A metaforasor azt foglalja magában, hogy a távozás nem más, mint a munka továbbadása, s így a nemzedékek egymásra következését, élet és halál megbonthatatlan rendjét sugalmazza. A célnyelvi szó ráadásul termékeny többletjelentéssel bír az eredetihez képest: a magyar „élőlánc” kifejezés ugyanis a láncszerű egymásba fonódást nemcsak az emberekre vonatkoztatja, hanem mindenre, ami eleven. Márpedig ez a meglátás tökéletesen harmonizál a versek logikájával, amelyekben a természeti szcenika is az idő megbonthatatlan körforgásának színterévé válik. (A Herbárium kiindulási pontját a sírból kinövő fűszálak képe jelöli ki, a Kísértetek végén a korábban a gyásszal asszociált búzakalászok a születendő gyermeket köszöntik.) Tehát, bár a kötetet behálózzák az olyan szövegek, ahol a vers-én a másik halálában a saját halál közeledését ismeri fel, az élettől való búcsúvétel gesztusa többnyire valamiféle rezignált megnyugvást, sőt, esetenként derűs reménykedést sugárzó hangnemmel társul. Ahogy azt az angol recenziók nem győzték kiemelni, a könyv a megjelenésekor még aprócska Heaney-unokának ajánlott verssel zárul, mely a Papírsárkány Aibhínnak címet viseli (s nem mellesleg egy korábbi, a költő fiainak ajánlott szöveg palinódiájának is tekinthető). Amennyiben nem ismerjük a címzett kilétét, akkor is érzékelhetjük a játék eufóriáját, felfokozottságát, melyet a mozgást jelentő igék sorjázása erősít fel, s azt, hogy a „szálszakadást”, a „felajzott” sárkány elszabadulását (értelmezzük akár felnövekvő gyermek, akár a testtől elszakadó lélek allegóriájaként) semmiképp sem veszteségként prezentálja a hangsúlyosan lezáró pozícióban szereplő szöveg.
A számos önéletrajzi vonatkozást megmozgató, belső beszédként olvasható verseket az emlékező attitűd uralja. A gyermekkor világát egy-egy fizikai benyomás, látványelem, anekdotikus történetszilánk idézi meg: „A hangja több / Nekem minden / Allegóriánál” – jelenti ki a beszélő a Kokszporban a „[k]omor halom”-ról. A hallható, kézzelfogható, az érzékekkel hozzáférhető iránti vonzódás éppúgy tetten érhető a többnyire háromsoros stanzákból álló, szabályos rímképletet nem követő, de elszórt félrímekkel, belső rímekkel, paronomáziás alakzatokkal telített hangzó versszövetben (melynek hatása a fordításokban is jól érvényesül), mint a leírások plasztikus képeiben. A Hátsók például az elhunyt apa ruhásszekrényének látványát helyezi groteszk megvilágításba („Hónaljszag és fanyar füst […] Egész szekrény sávoly és kord / Lódult meg súlyosan, / Megbolydult hínár.”), a hátramaradt nyomoknak szervességet tulajdonító metaforák épp a fizikalitás kidomborítása révén közvetítik a „van” és a „nincs” közötti átmenet kísértetiességét. A kísértetiesség, a szellemek jelenléte egyébként is gyakorta visszatérő motívuma az Élőláncnak: tulajdonképpen a könyv legfontosabb pretextusa is az Aeneis már említett VI. éneke, melyben a főhős lemegy az Alvilágba, hogy találkozzon apja lelkével. „[M]intha elvegyülnénk / A peremen kavargó árnyak s árnyékok közé, / Csak állnánk, figyelnénk, mind jobban / Rászorulva az átlényegítő fordulatra” – olvashatjuk A 110-es járat című versfüzérben, a kötet egyik kiváló darabjában.
„Needy and ever needier for translation” – szól a gyermekkori horgászat emlékét felelevenítő versszak záró sora Heaneynél. Azért is emelem ki ezt a szöveghelyet, mert kitűnően példázza, hogy milyen okos és átgondolt megoldásokkal él a magyar fordítás egy-egy nehéz ponton. Az „átlényegítő fordulat” kifejezés feleleveníti a „translation” főnév vallásos jelentésmezejét, a „fordulat” szóban megőrződik a „trans” előtag „felfelé/át” szemantikuma, de közben, mivel a térbeli mozgás mellett egy, a nyelviséggel való gondolattársítást is elindít (asszociálhatunk a „nyelvi fordulat” szókapcsolatra), megsejtet valamit abból, hogy az „átlényegítő fordulat” a fordítás is lehet. A tömörebb angol szövegben ez a jelentésréteg persze jobban kidomborodik, jól illeszkedve a kötetegész gondolati szerveződéséhez: az Élőlánc költői univerzumában ugyanis minden jelenség (akárcsak az emlék-fiúk árnyalakjai) beszél, kommunikál, fordításra vár. A „zanót dúdol”, a Lombsátorban ábrázolt hangdoboz-installáció révén „mintha egy erdő beszélne álmában”, a fűszálaknak „dialektusa” van, az újszülöttnek „babanyelve”. Nem a természet nyelvét az emberére lefordító romantikus költő szerepe éled itt újra, inkább azt láthatjuk, hogy a versek az állandó közléshelyzetnek való kitettség tapasztalatára reflektálnak. Az ént olyan instanciaként jelenítik meg, amely mindenhol „fülel”, az élőlánc tagjainak minden egyes megmozdulásában továbbadásra váró jelentést és üzenetet észlel – miközben a szövegek utalnak arra, hogy már eme tapasztalat elbeszéléséhez is szükség van a translatióra, azaz a jelentésátvitelre, a beszéd metaforáira. Az Élőlánc úgy teremti egy hangokkal teli világ képzetét, hogy nem szavatolja megértésüket – ha úgy tetszik, lefordításuk sikerét. A hangdoboz-installáció leírása, mely „mintha” megszólalásra bírná az erdő minden lakóját, tulajdonképpen Heaney lírájának ezt a működésmódját példázza.
A költészet nyelvi közvetítésként való felfogásának mindenesetre egy másik aspektusa is megjelenik a kötetben. „Az útjelzőkön és a palánkokon: / »Lough Neagh Halászati Szövetkezet«, // De nyelvünkön örökkön-örökökké: »Angolnaművek«” – olvashatjuk az Angolnaművekben, a régmúlt szavainak ízlelgetése, újramondása helyenként már-már szómágiaként hat (Régi refrén). Heaney költészetének pont ez a metanyelvi dimenziója sikkad el néha a magyar fordításban. Amikor a Remeteénekben azt olvassuk, hogy „[a] padba süllyesztett tintásüveg / Már a múlté – mint a szarvból faragott / Tintatartó, a cella földjébe szúrva.”, akkor az angolban az áll, hogy „’Inkwell’ now as robbed of sense”, azaz nem a jelölt tűnt el, hanem a jelölő, az „inkwell” kifejezés fosztatott meg az értelmétől. Az írástudó szerzetes, Szent Kolumba alakját megrajzoló, a betűzés tudományát, a kimondott, kiáradó „szó” és a tárgyként megőrzött „könyv” viszonyát kifürkésző költemény kontextusában egy ilyen változtatás már téttel bír. Hasonlóképp egyszerűsödik le a Páratlan zárlata a „belém / A veszteség időtlen kínja hasít” szavak által, miközben az angol szöveg nem valamiféle egyetemes időtlenség tapasztalatát, hanem sejtés és tudás, jelenség és megnevezés, elő- és utóidejűség feszültségét közvetíti: „I know / The pain of loss before I know the term.”
Van még egy apróság: A folyóparti rétnél megtudjuk, hogy a magyarra történő átültetésekor Imreh András milyen meglévő Vergilius-fordításokat vett figyelembe, máshol viszont ez a megjegyzés elmarad. A Remeteénekben a vers-én hitvallását két másik költőével szembesíti: így hivatkozik Czesław Miłosz Értelem (Gömöri György fordítása) című versére, és egyenes idézet formájában citál Yeats A torony című költeményéből (Tótfalusi István fordítása). Ez az ars poetica a megidézett szövegek által preferált lázadó értelem, illetve a „költői képzetek” testetlen hatalmával szemben kifejezetten materiális létmódot tulajdonít az irodalomnak: „Én a helytállásban hiszek, / Hogy a könyvek konokul megmaradnak, / Nem tűnnek el. // Lismore, Kells, Armagh kódexei.” Arra nézve viszont nem kap útmutatást a magyar olvasó, hogy eredetileg kinek a szavai szerepeltek az idézőjelek között, s kinek a fordítása(i) előzték meg Gerevich Andrásét. A kötet végén olvasható egy másfél oldalas fogalom- és névmagyarázat, de ez a kötet ír történelmi-mitológiai vonatkozásait emeli ki, nem feltétlenül konkrét szövegekhez kötve, vagy csak úgy utalva vissza rájuk, hogy „az Élőlánc egyik verse”. Persze már ennek az útmutatónak a megléte is hasznos és örvendetes, de talán még nagyobb segítséget nyújtott volna azok számára, akik nem olvasnak Heaney-t eredetiben, ha a kötet készítői végjegyzetek formájában egy-egy szöveg címe után közlik a rá vonatkozó információkat, és még jobban érzékeltetik intertextuális rétegzettségüket.
Ezek az észrevételek azonban semmiképp sem kisebbítik az Élőlánc létrehozóinak bravúros teljesítményét. Azt hiszem, a szerkesztői és fordítói munka sikerültségét leginkább az jelzi, hogy a számos szerző közreműködésével készült kötet modalitását, szókincsét, nyelvhasználatát, ritmikai megoldásait tekintve mennyire egységes és összetartó. A magyar változat ezáltal is visszatükrözi azt a kiérleltséget, amely Heaney időskori líráját jellemzi. Az Élőlánc költeményei képesek élet és halál egymásba fonódását megrázó újrafelismerésként közvetíteni, közhelyek helyett a tapasztalás közös helyei tárulnak fel bennük – azok, amelyek lokálisak, felcserélhetetlenek, mégis elvezetnek a saját gyermekkor emlékeihez (Annie Devlin kertje, a Wood Road, a Grove Hill tölgyese), és azok, amelyek mindenhonnan egyformán elérhetetlenek. Ahogy a Herbárium teszi fel a kérdést: „Hol lelhető meg újra / Egy máshol világ, // Térképen, atlaszon túl, Ahol minden önmagából // És önmagába fűződik, mint fészekben a fűszálak?”
(Nagyon köszönjük Mesterházi Mónika javító szándékú észrevételeit, amelyek nyomán a szerző bevonásával utólagos módosításokat eszközöltünk a bevezető szakaszban. – A szerk.)
Seamus Heaney: Élőlánc, fordította Gerevich András, Imreh András, Mesterházi Mónika, Ferencz Győző, Szilágyi Mihály, FISZ–Jelenkor, Budapest, 2016.
(Megjelent az Alföld 2016/8. számában.)
Hozzászólások