Mondatmedencében fürödve

Egy vasüzem telephelyén járunk, munkaidő után. Kiscsillag, Öcsi, Mesterúr, Andor és a többi kizsigerelt telepi munkás bosszúra készül a cég ellen: a cég megtagadta tő­lük a jutalmat, ezért elhatározzák, hogy eladják a MÉH-ben a telepen össze­gyűj­t­hető régi vasakat, az abból szerzett vadpénzt pedig elosztják maguk között. Az ak­cióból van, aki kivonja magát, van, aki kis szerencse híján belehal. Mégsem történik semmi tragédia, sőt, igazából semmi említésre méltó. Az egy főre jutó összeg ele­nyésző lesz, mit sem segít. A munkások rezignáltan főzik tovább a birkát a bográcsukban, és az irodaépület melletti hordókban tovább erjed a pálinka.

Ezzel a novellával lépünk be a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában megjelent Papp András-kötet, a Vadpénz szövegvilágába. Egy felismerhetően saját elbeszélői tech­nika jellegzetességei bontakoznak ki a kötet címét is adó novellában, amely, ha tematikában nem is, a narrációt illetően annál inkább jól választott belépőként ve­zet a többi novella és tárca felé. A Vadpénz szereplői laza kontúrokkal rajzoltak, nyelv­használatuk szinte mesterkélten közhelyes: „a fél tüdőmet kell kivenni, hogy a májamnak nagyobb hely legyen”; „Ne hagyd, hogy a fejedre szarjanak, van ne­ked szád is” – sorakoznak a szövegben a munkás-szleng mindannyiunk által jól is­mert, sztereotip tréfálkozó mondatai. A szereplők szájába adott sematikus nyelv, az elnagyoltan felrajzolt figurák teszik világossá: a Vadpénz elbeszélője nem szociográfiai tétet tűzött maga elé. Nem is lélektanit, noha néhány rövidebb, a közhelyes pár­beszédekhez képest erősen kontrasztos, érzékeny kiszólás felvillant valamit egy-egy figura mögé képzelhető érzelmi történetből. Mintha a novella arra törekedne, hogy felmutassa: a személyiségeket elfedő, nyelvi „tektonikai lemezek” alatt, me­lyek a felszínen uniformizálják a megszólalókat, egy másféle közös nyelv megteremtését és működtetését tűzte célul maga elé: egy érzékeny, finom nyelvét, amelyet az elbeszélő hang ajándékoz az általa elbeszélt figuráknak. Az a hang, amelyik – a kötet fülszövegét megidézve – fülelve és mindent szemügyre véve a Vad­pénz történetének zárásaképpen végül az irodaépületek melletti pálinkáshordók látványára fókuszál: „Az itt terjedő szag egyszerre volt édeskés és penetráns, mint­ha re­mények romlottak volna majdan lepárolható szesszé, amiben már éppúgy semmi nem emlékeztet a gyümölcsre, szilvára, barackra, almára, mint ahogyan a birkapörkölt sem emlékeztetett a leölt állatra. Vagy az egyik bogrács a másikra.”

A kötet első novellaciklusában, az Élménymedencékben sokszoros érvénnyel mű­ködnek tovább a Vadpénz narrációs sajátosságai. A tizenhat elbeszélésből álló, az Élet és Irodalom hasábjain korábban folytatásokban publikált Élménymedencék za­varba hozó fogással él: a novellákban különböző szereplők szólalnak meg, egyes szám első személyben beszélve egy másik szereplőhöz, aki majd a következő novella egyes szám első személyű beszélője lesz. Zavarba hozó, mert, csakúgy, mint a Vadpénz esetében, a szöveg nyelvileg nem különíti el a megszólalókat, s az ol­vasó nem kap semmiféle nyelvi jelet, támaszt a szereplők felismeréséhez. Ugya­n­azon a hangon szólal meg nő és férfi, bűnös és áldozat: Kopasz, Szivi, Blanka és Kancsijancsi, akiknek szövevényes viszonya csak lassan, novelláról novellára bomlik ki az olvasó előtt. A beszélő nyelv elfed, elfedez minden különbséget, a nyelvben „oldódva” súlyt veszít az egyén, minden múltbéli történetével, bűnével vagy ál­dozatiságával együtt. Mintha az arkhimédészi törvények ezekben a mondatmedencékben is érvényesek lennének. A fizikai törvények területéről jól ismert analó­gia nem véletlenül juthat az olvasó eszébe. Az Élménymedencék az írói szándék sze­­rint is erősen metaforikus szöveg. A medencék mikrovilágának történései élettörténésekkel analógok, a medence mint teret és időt körbefogó, meghatározó ke­ret a(z élet)történet; a víz, a benne terjedő hullámokkal a nyelv, a beszéd  analó­gi­ája. „Úgy érzem, mintha finom és halk mondatokkal lenne tele a medence. Olyan könnyű kis súlytalan mondatokkal, amiben fürdeni és frissülni lehet, olyan mondatokkal, melyek öntermékenyítően alkotják újra saját magukat, hogy mintegy ön­ma­guk megújuló fölöslegeként áradjanak túl a partokon és csorogjanak le a túlfolyón. És ezekből a mondatokból szavak gőzölögnek, halvány, átlátszó szavak, me­lyek épp akkor vesztik el értelmüket, mikor éppen kimondhatóvá válnának. És ek­kor a szavak már nem szavak. A csönd párává sűrűsödik körülöttem, próbálok sem­­mire se gondolni. Magamra sem, noha be kell látnom, ez elég nehéz, mert bi­zo­nyos értelemben már én sem létezem.” (Tanmedence). A medence-metafora le­het­séges etikai vonatkozása is megfogalmazást nyer kérdés formájában a novellaciklus utolsó darabjában: „Kérdés: a mondatmedencében fürödve lehet-e tisztulni.” A kérdést joggal vehetjük komolyan. A nyelv performatív ereje, tudjuk, ígérni, es­küd­ni, erőszakot tenni képes – hatalmában van-e a tisztulás-tisztítás lehetősége is? Kü­lönös, hogy Papp András prózája nem a várható válasz felé kalauzolja az olvasót: szövegeitől távol áll a katartikus erő. Az Élménymedencékben a kérdésre az el­be­szélő hang mintha azzal adna választ: mindent számon tart, mindenre emlékszik, ám elmélkedő távolságtartásával az elbeszélés idejére súlytalanságba ringat, mindent elfedez.

Az Élménymedencék a leginkább meghatározó novellaciklus a kötetben. A szem­­lélődő, lassú, filozofikus narráció ezekben az elbeszélésekben nyújtja a legszebb olvasói élményeket. Az elbeszélés lassú tempójának legsikerültebb mű­ködésére példa, mikor az elbeszélő hang ideje teremti meg magát az elbeszélt történés idejét, mint az Élménymedence című novella hóesést leíró mondataiban „sű­rű hóeséssel nézek szembe, azzal az éggel, mely ezen a téli délutánon nem tud sö­tét lenni, mert a város fényét visszaveri a zárt felhőzet, s ebből a narancsos go­molygásból előbb szürkén, majd egyre jobban kifehéredve hull alá hatalmas pelyhekben a hó. Várom, hogy a szememre szálljanak a fehér csillagok. Várom, hogy el­találjanak, hogy befolyjanak a szemgödörbe, hogy az égi káprázat hideg tüskéi be­lém hatoljanak, szívják föl az idegeim, és nyilalljon az agyamig ez az elképesztő gyö­nyö­rűség. És némelyik pihe csakugyan megkeres, rám száll, egyetlen alig hallható sistergéssel szétolvad az íriszemen, apró, hűvös csókként feloldódik az arcomon, s én igyekszem nem pislogni, nem mozdulni, mikor az átváltozás forró pillanatában könnycseppként gördül majd végig borostás államon.”

A kötet erős nyelvi atmoszférát teremtő elbeszéléseinek és az elmélkedés mű­fa­jához legközelebb álló tárcanovelláknak a szövegvilágától elkülönülnek a ciklusokon kívül szerepeltetett novellák, közülük is különösen a Felhőkarcoló című no­vella. A szorongató, pszichothrillernek is beillő történet azt igazolja, hogy Papp And­rás csendes, megfontolt elbeszélői nyelve, amelyet a kötet fülszövege „lassúbb fo­­lyású vizek”-hez hasonlít, s amely az olvasót legtöbbször az együtt szemlélődésre készteti, igazán felforgató erőket is hordoz magában.

A kötet második tárcasorozata, a Szárnyastárcák hat darabja tárcaregényként is ol­­vasható, hiszen a hat különálló darabot halványan, szinte alig észrevehetően egy bal­ladai homályossággal elmesélt sorstragédia elbeszélése fűzi össze. Egy, a negyvenes éveiben házasságtörést szenvedett, elhagyott férfi tragikus története bomlik ki a kertben megfigyelhető madarak viselkedésformáit regisztráló szöveg sorai kö­zött. Ismét zavarban vagyunk: a zömmel leíró, helyenként mesélő kedvű, nyelvfilozófiai eszmefuttatásokkal tűzdelt, villanásokra pedig költői erejű szöveg szinte rej­tegeti a tragédiát – a mesélő-elmélkedő hangon elandalodva, kevéssé éles figyelemmel olvasva akár fel sem tűnhet a „balkáni áldozat” metafora súlya. Talán mert a Szárnyastárcák metaforikussága nem jelölő és jelölt kötelező haladási irányt meg­­szabó kettősségében működik: madársors és embersors egyforma súlyú egymásra utalással, egymás tükörképeiként jelenik meg a szövegben. Ezt az egymásra tükröződést legszebben a karvaly elől menekülő gerle és a lelkileg összeomlott fér­fi lelki erőfeszítéseit egybevillantó kép jeleníti meg: „Bár tényleg el kell ismernem, galambot így még nem láttam repülni: emberfeletti erővel”. A Szárnyastárcák da­rabjai az Élménymedencékéhez hasonló megállapítást engednek meg az olvasónak: Papp András prózája nem tapint eleven sebekbe. Minden iszonyattól, tragédiától, fájdalomtól és bűntől távolságot tart a szemlélődés által. A szemügyre vevő, le­író és elmélkedő hangé a főszerep minden történetben, minden történet felett. Akár­csak – és talán legszemléletesebben – a Szilfákalja-sorozat Mentett változat cí­mű darabjában, ahol egy haldokló, öngyilkos fiatal történetét felvezetve az elbeszélő „nem átall” az épp uralkodó szélirányról tenni pontos megállapítást. A Szár­nyastárcák elbeszélői hangja antihumánus, olyan értelemben, hogy az őt körülvevő világban az em­ber nem élvez semmiféle elsőbbséget a világ bármely más jelenségéhez képest.

A kötet vége felé, a Szilfákalja– és a Küszöbtárcák– sorozatokban egyre erősödik az esszéisztikus hang, a szöveg egyre messzebb rugaszkodik a szépirodalmiságtól. Az előbbi darabjai a klasszikus metaforát: a konyhakertgondozás és írás kapcsolatát járják körbe, míg az utóbbi, a Küszöbtárcák cím alá rendezett írások a mese, a szín­­mű, a tárgyak, a tánc, a halál mibenlétéről és élettel való kapcsolatáról elmélkednek. Itt a lassú folyású mondatok sokszor megfeneklenek, a szemlélődés tárgyául választott jelenségek, apró történések elbeszélése néha közel esik az érdektelenséghez, a filozofikus szemlélődés nem egyszer közhelyes megállapításokban akad partra. („Egyetlen nagy mesefolyamban élünk; s ki-ki maga teszi magát saját meséjének hősévé.” – Egyszer és egyszer).

A prózakötet végső egyenlege mégis ez: szép prózaritmusú mondatok, csendes és elgondolkodtató elmélkedések, fűszernyi erős költészet: ez az a vadpénz, amit a szerző a világ elfekvőben lévő, haszontalan anyagainak összegyűjtésével értékké alakít és szétoszt az olvasói között. Anélkül, hogy áltatná magát: a világ ettől mit sem változik. Az olvasás idejére mégis könnyít a súlyainkon, elemel önmagunktól és történeteinktől, megajándékoz a szemlélődés pozíciójának lebegő mélységeivel és magasságaival.

Papp András: Vadpénz, Fiatal Írók Szövetsége, 2016. (Hortus Conclusus sorozat)

(Megjelent az Alföld 2017/2. számában)

Hozzászólások