Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - A „flangérozó”
87099
post-template-default,single,single-post,postid-87099,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

A „flangérozó”

Hozzászólás Balogh Gergő Karinthy-tanulmányához

Az év végéhez közeledve arra kértük több, a laphoz közel álló szerzőnket, hogy – visszatekintve az Alföld idei lapszámaira – válasszanak ki  egy általuk fontosnak, gondolatébresztőnek vagy akár vitathatónak tartott közleményt, és szóljanak hozzá egy rövid, szubjektív jegyzetben, amely a szerzők és szerkesztők számára értékes visszajelzést, az olvasók számára további inspirációt jelenthet. A választott szöveg bármely rovatból származhatott, a megszólalásmódot illetően pedig szabad kezet adtunk, kíváncsian várva, mit mondanak. Kerber Balázs Balogh Gergő Karinthy-tanulmányához szólt hozzá, melyet szeptemberi számunkban közöltünk.

A muníció: szó, ugyanaz a szó, amit tegnap hallottál, csak most másképpen keverve, kisebb vagy nagyobb lőtávolra beállítva, más célpontra belőve.” – írja Karinthy Szavak pergőtüzében című cikkében, melyet Balogh Gergő elemez tanulmányában. A szavak mechanikus keveredésétől/keverésétől, az „automatától” való félelem tapasztalata előhívja a köznapi létérzet bizonytalanságának élményét, melyben a médiát fogyasztó olvasó világa, illetve a szimbolikus emberi tér alakul tetszőleges forgássá, forgolódássá. Ez a képzet ‒ úgy látszik ‒ profanizáló hatással is bír, és hangsúlyozottan a pátosz hiányát hozza magával: a „flangérozó” számára a feliratok összemosódnak, kicserélődnek. Az idézett szó nem Karinthytól, hanem Babits Egyfajta kultúra című, a Nyugatban 1927-ben megjelent verséből származik, melyben az emberi környezet, de maga a kultúra is a fáradt járókelő fejében hánytorgó halandzsává alakul: a nyelv, illetve a technika által összekötött, összecsomózott világ megengedi a legveszélyesebb asszociációkat, kapcsolatokat is. Magát az eseményt, a teret a véletlen szervezi (Babitsnál „vasakkal fűzött” s „gyilkos” véletlen). Ez az a mindennapi „pergőtűz”, ami rámutat a szabad döntések álca-voltára a korai(bb) Karinthynál is.

Talán épp a „véletlen” visz Karinthy verseinek ‒ pozitív értelemben vett ‒ banalitás-tapasztalata felé, mely egy a magyar irodalomban kevéssé kihasznált modernitást tartogat. Karinthy versbeszélője szinte tüntet „átlagosságával”: a meghatározott, emocionálisan is jól követhető menetelés helyett maga is a flangérozást választja – még ha ezt részben negatív színben tünteti is fel. Verseinek idei újrakiadása (Karinthy Frigyes összegyűjtött versei, Bp., Magvető, 2017.), illetve Beck András Szakítópróba című, 2015-ös könyve (Miskolc, Műút) a Nihilről is indokolttá teszi ennek a versalaknak vizsgálatát. Hiszen az a lázadás és zabolátlanság, amit Beck is említ könyvében, részben épp a profanizált világ felmutatásának gesztusából keletkezik. A később, Babits által szinte elméleti módon megragadott szónyüzsgés az 1911-es Nihilben egyszerre állítás és tagadás: ilyen a korlátaitól megfosztott művészet világa, a „bármi” kultúrája, ugyanakkor az Ady-féle szent Haláltól eltávolodott alak nyelvöltése talán egy még súlyosabb halálnem. A „ne legyenek korlátai” felszólítás egyszerre diadal is, és annak az állapotnak az eljövetele is, mely valójában már félelemmel tölti el a beszélőt, de a gondolkodó Karinthyt is.

Épp Karinthynak a könnyedséghez fűződő ellentmondásos viszonya izgalmas: ez az, ami a „véletlent” kétértelművé teszi. Mert amennyire riasztja a „keveredés” és a „beállítás”, annyira el is távolítja ennek beismerése verseit kortársaitól. Karinthy mászkáló figurája az érzelmeket úgy erősíti fel, hogy távolítja, kicsinyíti őket: a bagatellizálás tulajdonképpen keserű irónia. Az utcarészletekként, „megállókként” feltűnő fájdalmak épp esetlegességük miatt válnak fájdalmasabbá a tervezett pátosznál. Mert tervezettség helyett inkább az lesz fontos, amit a Karinthy-féle beszélő otthagy, félbehagy, amit nem tud lenyelni, vagy amivel nem ért egyet. Olykor pedig a felerősített retorika hord magában finomságot, mint a sokat idézett Előszó esetében. Az ál-naiv beszélő néhol rapet idéző megszólalásai mintha arra figyelmeztetnének, hogy egy más típusú kontextusban, irodalomképben ezek a szövegek egészen másképp is szólhatnak, és nem feltétlenül a korszak kortárs irodalmi közegéhez kell viszonyítanunk, mérnünk őket. Vagyis nem kell például a Nem mondhatom el senkinek kötet verseit fölé vagy alárendelnünk más korabeli verseknek, hanem inkább a kötet pozíciója eltolható, a megszólalás nézhető egy másik perspektívából.

A flangáló Karinthy-alak nem csupán a művészetet, de az elbeszélhetőség, elmesélhetőség értelmét is destruálja: a „fájdalom” épp azáltal fájdalmas, hogy nem megy tovább a lépcsőháznál és a bosszúságnál, vagy puszta, pergő szóvá változik, mint az élet vagy a halál. Így lebeg, jó ütemben, a szótűz veszélye és unalma.

Balogh Gergő: Gépisten, jöjjön el a te országod (Technika és politika Karinthy Frigyes publicisztikájában az 1930-as években) (Alföld 2017/9.)

Borítókép: Rippl-Rónai József: Karinthy Frigyes portréja (Wikimedia Commons)

Kerber Balázs

szerző: Kerber Balázs
honlap e-mail
Kerber Balázs 1990-ben született Budapesten. A József Attila Kör tagja, az ELTE olasz doktori programjának hallgatója. Első verseskötete Alszom rendszertelenül címmel jelent meg a JAK-füzetek sorozatban, 2014-ben.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések