Arab vagy?

A kilencvenes évek kritikai beszélgetéseinek jelentős része az azóta szétmállott „szö­vegirodalom” fogalom körül forgott, és ezeknek a beszélgetéseknek Kukorelly Endre, Garaczi László és persze Esterházy Péter prózái mellett Németh Gábor írásai is magától értetődő tárgyai voltak. Ezt az elnevezést akkoriban azokra a szövegekre használták, amelyek (látszólag) nem az írót körülvevő társadalmi valóság prob­lémáival foglalkoztak, hanem az irodalmi utalások újszerű rendszerében, az öt­letes és vicces intertextusok kidolgozásában, a „jó mondatok” megszületésében és a nyelv működési elveinek dekonstruálásában voltak érdekeltek. A „szövegirodalom” épp ezért valamiféle magas irodalmiságot, ínyencséget, jó ízlést, tudatosságot, reflektáltságot is sugallt, a szakmaiságot és az új irodalmi hivatástudatot, a céh­hez tartozást is jelentette. Sokak számára ugyanakkor a tétnélküliség, a játékos­ság emblémája volt, olyan irodalmiság, amelyet hamar kikezdett a prózától történetet (is) váró olvasói és részben kritikai ellensúly.

Németh Gábornak is szembe kellett néznie ezzel a kihívással, és amit a 2004-es Zsi­dó vagy? című regényében válaszul kitalált, azt a mostaniban még átgondoltabban és következetesebben formázta újra. Mivel ő maga is látta és hirdette a lineáris történetmondás anakronisztikusságát, és mert alkatilag távol áll tőle a prózának ez a hagyományos formája, az új regényt is csak egy laza asszociációláncra fel­fű­zött anekdotasor tartja egyben, amit ráadásul a történetekhez kapcsolódó, esszé­sze­rű szövegrészek szakítanak meg. Távolról a Párhuzamos történetek nyitott szerkezetéhez hasonló az Egy mormota nyaráé: a kaotikus elbeszélés látszólagos szabálytalansága mégiscsak feltár vagy feltételez valamiféle bonyolult geometriai struk­túrát, sőt feltételezi ennek különböző szintű ismétlődését is. A mélyben mégis meg­lévő rend nem csupán a művi megalkotottsághoz köthető, hanem a nyelv tör­vény­szerűségeihez is, hiszen ezek eleve nem engedik teljesen káoszba fordítani az ilyen típusú szövegeket sem. A szerkezet így pont annyira kaotikus, amennyire kao­­tikus a megjelenített világrend, a rendnélküliség pedig itt is csak épp annyira el­beszélhető, amennyire a regényszerűség elvárásai és a nyelv szigorú szabályai ezt lehetővé teszik.

Az egymástól sorközzel is elválasztott bekezdések, a nagybetű és a mondatzáró írásjelek hiánya az ehhez a célhoz illő, konfúz szöveg benyomását keltik, de ez a végső soron csak tipográfiai megoldás (hiszen felolvasva mindebből semmit sem lehet érzékelni) inkább csak légiessé teszi a szöveget, nagyobb levegővételt enged egy-egy gondolat vagy történetrész között, és jobban kiemeli a mondatok megformáltságát, szépségét, igényességét. Merthogy Németh Gábor továbbra is igazi ínyenc: úgy válogat a szavak között, mint egy jó szakács hozzávalókat a piacon, minden mondatának csak rá jellemző zeneisége van, ráadásul nagyon kifinomult és elegáns a humora is. A rengeteg „úgynevezett” és „ahogy ők mondják” a távolságteremtésen és a felülemelkedésen túl felszabdalja és hullámoztatja a szöveget, de a sokszor csak néhány szavas bekezdések is ezt a célt, tehát az egy-egy kifejezés használatához kötődő túlzások, torzulások retorikus, reflexív és persze alapvetően ironikus kiemelését szolgálják. Például: „idevalósi / ez a szó is miféle sírkő” – itt azt kéri a szerző, hogy ízlelgessük az „idevalósi” szót, ne ugorjunk olyan gyorsan túl rajta, érezzük meg a ráragadt színpadiasságot, a túlzást, a pökhendiséget, de az elhasználtságot is. „Idevalósi”: gondoljuk meg azt is, hogy a ház, az utca, a te­lepülés, az ország vagy Európa is lehet az „ide”, attól függ, kihez képest kell az otthonosságot hangoztatni.

Németh „szeszélyes”, csapongó, végtelenül szabad elbeszélésmódja most egy olyan elbeszélőt talált, aki maga is szabadon jár-kel Európában, és épp a szabadság tereit keresi: tengerpartokon, bárokban, reptereken és árnyékos teraszokon lát­juk legtöbbször (igaz, ezek a helyek nagyon hasonlítanak egymásra), az egyik be­kezdésben itt, a másikban akár több ezer kilométerrel távolabb, hónapokkal elő­bb vagy később találkozunk vele. Az epizódok sorozatát sokszor egy-egy jelentéktelennek tűnő motívum (például egy különleges ital, egy olvasmány, egy napfelkelte élménye, egy divattanács) vezeti fel, ezekhez kapcsolódnak újabb és újabb emlékek és ötletek álomszerűen szabad asszociációkon keresztül, máskor vi­szont egy-egy szó indítja be az emlékezést, és hoz a felszínre egymástól egyébként távoli sztorikat. A történetdarabok esetlegesnek tűnő sorrendje mögött sejthető a Né­meth által megteremtett egyensúly, tervezettség, a szerzői kontroll: ebben a könyv­­ben minden kanyargás ellenére is eljutunk egy kezdőpontból egy végpontba, még ha a kezdőpont nem is a regény első oldalain található, és a cél elérésével sem ér véget a szöveg.

Az elbeszélő egy film zárójelenetéhez keresi a tökéletes helyszínt – őt tehát a lá­tásmódjáért és az ízléséért, a kifinomult stílusérzékéért fizetik, azért, mert képes egy hétköznapi színtérben meglátni a film készítői által megálmodott látványt, tud az ő szemükkel, a képzeletüket használva nézni a tájra. De egyébként is tudja, mi a trendi, mi menő, mi kúl, legyen szó cipő- vagy ingválasztásról, italokról, autókról vagy épp szavakról és szlenges kifejezésekről, esetleg gondolkodás- és beszédmódokról. Ezzel a kifinomult pillantással néz rá az esszébetétekben a migrációs vál­ságra, az európai életmódot kikezdő változásokra, a kultúrát érintő kihívásokra.

A cím és a szöveg pamfletszerűsége viszont feszültségben áll egymással. A politikai állásfoglalás és a címbe rejtett állítás, miszerint az életnek csak nagyon kevés olyan pillanata van, amikor valóban történik valami, de igazából csak ezek érdemesek a megőrzésre, némileg ellentmondásban állnak egymással. Merthogy azt nem gondolnánk, hogy a történelmi-politikai események és a személyes élet fordulópontjai feltétlenül egybeesnének. De mégis olvasható úgy a regény, mint az el­beszélő visszatekintése az élete bizonyos szempontból fontos eseményeire, il­let­ve azokra a nagypolitikában történt eseményekre, amelyek előre jelezték, hogy a különböző kultúrákból érkező emberek együttélése nem lesz problémamentes, és a liberális jelszavak sem fedik el vagy oldják meg a problémákat, ő pe­dig ezek hullámain valami őrültséget fog elkövetni.

A regény formailag egy levél: az elbeszélő a fiának meséli a történeteket, nyilván pedagógiai céllal. Valami egészen fontosat és személyeset szeretne elmondani ben­­ne, de végül nem teszi világossá, mi is lenne az „üzenet” – a regény ezt a fajta egye­nességet, didaktikusságot nyilván nem bírná el. Első olvasatban könnyen tűn­het úgy, hogy a migráció veszélyeire igyekszik felhívni a fia figyelmét, arra, hogy ha­marosan még látványosabb lesz a kultúrák összecsapása, az utcai harcok és a vé­res jelenetek sem lesznek ritkák az európai fővárosokban, a végkimenetel pedig nem kérdéses: a frissebb és dinamikusabb kultúrák legyőzik majd az ittenit. Sok­szor úgy tűnhet, nem is egészen píszí, ahogy az elbeszélő az afrikiakról, az arabokról és a cigányokról mesél vagy értekezik – jobb körökben egyes mondataiért, de akár már a szóhasználatáért is szalonképtelenné válna. Felkavaró és provokatív a be­széd­módja, tudatos a politikai korrektség kerülése, de a regény végén meg­tör­té­nő gyű­lö­letgyilkossága még ezek fényében is kifejezetten elítélendő, és ha ezt a gye­reknek szó­ló üzenet részeként, valamiféle példamutatásként, netán felszólításként értjük, ak­kor csak ironikusan érthetjük: az elmesélt történet inkább elrettentés, a gyűlölet eszka­lá­lódásáról szóló tanmese, nem pedig direkt politikai ajánlat, aminek sokáig látszik.

Ez a fajta ironikus távolságtartás, mindennek a kiforgatása egyébként is beleillik Némethnek az irodalommal, a nyelvvel, a művészetekkel és ezek szerint a politikával kapcsolatos viszonyába is. Eleve ironikus saját írói-elbeszélői ambícióival és technikáival szemben: ő maga is látja, a töredékes szerkezettel pedig jelzi is, hogy a történetmesélés hagyományos módja számára nem létezik már: nem hajlandó az elbeszélés nehézségeitől eltekinteni, nem tud azokra nem reflektálni. Ha pe­dig reflektál, nem tud nem nevetni a történetet mesélő önmagán. Amikor arról be­szél, hogy itt hamarosan utcai harcok lesznek, és az apának a fiát nem olvasni ké­ne megtanítania, hanem fegyverekkel bánni, akkor szintén az írás és az irodalom hiábavalósága mellett érvel. Amikor pedig azt írja, hogy ma már a koldulást mint a túlélés egy lehetséges módját mesteri szintre fejlesztő emberek az igazi mű­vészek, amikor megemeli a kalapját az üres üveget valamilyen jó szöveggel elkérő kis­srác előtt, akkor megint csak önmagán, az írón nevet. Vagyis az „egykori írón”, ugyanis az elbeszélő magáról mint valaha írói ambíciókat kergető emberről beszél – megint egy érdekes csavar. Merthogy a könyv mégis megszületik, még az írással kap­csolatos kételyekről is ebből értesülünk – nehéz tehát elképzelni, hogy a szerző és elbeszélője ne hinnének az irodalom létjogában, még ha a hatás lehetőségét nem is a kimondott bölcselkedésben, útmutatásban látják, hanem inkább a nyelvhasználat rutinjának leleplezésében. Ebben az esetben a gyűlölet és a kirekesztés nyel­vének feltérképezésében.

Már a Zsidó vagy? is azt kérdezte tőlünk, érzünk-e bármilyen közösséget azokkal és azok leszármazottaival, akiket a vészkorszakban üldöztek és elpusztítottak, az új regény pedig ezt továbbgondolva és részben újraírva kérdezi: hajlandóak va­gyunk-e együttérezni azokkal is, akik a jobb élet reményében hagyják el a hazájukat és költöznek hozzánk, és akikből idővel a szomszédaink, a munkatársaink, a csa­ládtagjaink, a szerelmeink lehetnek, akik a történelmünk és a hazánk részévé vál­­nak? Tudunk-e elfogadóak lenni? Tudunk-e előítéletek nélkül közeledni az egyes em­berekhez, és csak ezután ítélkezni róluk?

De amint láttuk, Németh Gábor ezekről a roppant aktuális kérdésekről nem ilyen direkt módon beszél: mintha folyamatosan provokálna, próbálna rájátszani az olvasó eleve adott konfliktuskerülésére, mintha próbálná kiugratni a más-más szin­ten, de mindenkiben meglévő rasszistát belőlünk (farkast a bokorból), akik refl­exszerűen bizalmatlanok minden idegennel szemben, akik félnek az ismeretlentől, akik indokolatlanul is veszélyt látnak a más kultúrájú és vallású emberekben. Az elbeszélő szándékosan túlozza el az arabokkal és általában a menekültekkel vagy még általánosabban: az idegenekkel szembeni ellenszenvet – és amikor ez az ellenszenv a szemünk előtt gyilkosságig fajul, épp azt kell tudatosítanunk, hogy az először csak viccnek látszó kijelentések (hiszen vannak a regényben ki­mondott viccmesélések is), illetve a közbeszéd gyorsan kialakuló paneljei, a politi­kai célokat szolgáló ellenségképzés, a bezárkózás és a kirekesztés nagyon hamar ár­tatlanok üldözéséhez és bántalmazásához vezethet, vagy talán vezet is: szük­ség­szerűen és óhatatlanul. A regény, modern tanmeseként, épp azt mutatja meg, hogy a folyamat nagyon gyorsan eljuthat egy olyan pontra, ahol már nem is lehet kü­lönválasztani a zsigeri gyűlöletet és a hirtelen feltámadó pusztításvágyat: nem vi­lágos, hogy az elbeszélő életmódszerűen gyűlöli-e már a bevándorlókat, és legszívesebben az összest megölné, de legalábbis visszaküldené Afrikába és Ázsi­ába, vagy csak a szövegben tételesen megjelenő Camus-regény (Közöny, az új for­dításban: Az idegen) hőséhez hasonlóan, látszólag megmagyarázhatatlanul, felindulásból és alkalomszerűen, de persze lelkiismeret-furdalás nélkül öl. És ez meg már min­degy is, mert a lényeg az a gyűlöletmag, amelyet szépen elültetett benne a po­li­tika, a média és a saját tapasztalatain is alapuló, de rosszul értett önvédelmi reflex: az arab- és a cigányviccek, a feketékkel és az iszlámmal szembeni negatív elő­ítéletek, az átgondolatlanul átvett propagandajelszavak.

A regény az utolsó ötven oldalban elmesélt gyilkosságra van tehát kifuttatva – mond­hatjuk tehát azt is, hogy az elbeszélő voltaképp ehhez a novellányi történethez keresett helyszínt, és amikor végre megtalálta, el is mesélte: az arab hajléktalan halála és a tervezett filmben Byron halála (és mindaz, amit ez a metafora je­lent) így összemosódik. A kettő talán ugyanazt jelenti, talán egyik a másikat feltételezi: az európai ember felsőbbrendűségének illúzióját, a felvilágosultság és a kulturáltság illúzióját. Németh addig egy sor esettanulmánynak beillő történetet mesél el az ellustult és elöregedett európai társadalom nyilvánvaló tüneteinek illusztrálására. De ezekben azt is érzékelteti, hogy voltaképp az európai polgár lesajnáló né­ző­pontja jelenik már meg abban is, ha azt képzeli az idegenről, hogy az eleve frusz­trált, mivel alacsonyabb kulturális közegből jön, és „nem tud késsel és villával en­ni” – de talán ez nem így van, talán az idegenben még sincs frusztráció. Azért nincs, mert esetleg szintén kitüntetettnek érzi magát, a tiszta hite miatt fel­sőbb­ren­dűnek az európai „hitetlenekkel” szemben – európai szemmel látjuk a bevándorlót, ha azt képzeljük, a jobb élet reményében, a kényelem reményében feladná a hi­telveit és az ahhoz kapcsolódó értékrendjét.

A történetekben megjelenő, a bevándorlók játékszerévé váló, a kirabolt vagy át­vert tengerparti turisták tehát a voltaképpeni megalázottak, egy nagyobb tudás, egy professzionálisabb rend áldozatai. Látjuk, az elbeszélő is megpróbál fölényeskedni az arab koldussal, igyekszik az odadobott aprókkal megalázni őt, csakhogy az arab férfi sincs egyedül, egy erős rendszer része, fogaskereke. A kövér angol tu­rista, aki megveszi a megfigyelt, táncba hívott arabtól a drótból hajtogatott giccses szob­rot, mert művészinek és egyedinek képzeli, elárulja az itt Byronnal jelölt klassz­ikus európai kultúrát, amelynek már a haldoklása is csak giccsesen ábrázol­ható: tenger, sziklák, a sziklákon kis kápolna, napfelkelte, homokos part – mi kell még a rosszulléthez? A saját értékét a vagyonában, a lakásában, az autójában és a száz­ezres fényképezőgépében látó svéd turistát kizsebelők másfajta értékekben ta­lál­ják meg az életük értelmét. Pénzre persze szükségük van, azt meg is szerzik akár ilyen módon is, de alapvetően egy másfajta harmóniára vágyva cselekszenek és élnek – ezt a tudásukat nevezi a regény félelmetesnek, félelmetesen erősnek és fris­snek, másrészt „művészinek”, olyan fegyvernek, amely a kultúrák harcában szin­te biztosan őket teszi győztessé.

Az imént amellett próbáltam érvelni, hogy az elbeszélő erős idegenellenessége in­kább csak csel, csapda, azért van, hogy az olvasó be merje vallani az esetleg ben­ne is meglévő félelmet minden idegennel és idegenséggel szemben. Ő maga, és erről szól végső soron a regény, végigjárta az elkerülendő utat: egy kifejezetten nyi­tott, sokat utazó, idegen nyelveket beszélő, a művészvilágban mozgó férfiről van szó, aki a bűne miatt a regény jelenidejében bujkálni kényszerül, mert tudja, hogy ül­dözik, és meg is találják majd, de még igyekszik bejezni a fiának szánt le­velet – ne­héz lenne elképzelni, hogy a saját példája követésére biztatná a fiút is, inkább el­rettenteni próbálja. De nem tesz se ilyen, se olyan konkrét felszólítást – sőt a gyil­kosság valódi okát is csak találgathatjuk. A gyűlölet mellett ott van a listán a két­ségbeesés is amiatt, hogy nem tudja elutasítani azt a hívást, amit az arab életmódja és gondolkodása, sajátosan értett profizmusa, túlélési ösztöne és öntudata kínál, mert egyszerre látja benne a fenyegetést és a vonzerőt. Vonzza őt, és nem tud leszakadni róla: foglalkoztatja, szeretné kikezdeni, próbára tenni, megleckéztetni. De nem fordul érdeklődve felé, nem szeretné egyenrangúsítani. Igaz, ami­kor korábban egy holland példát mesél el, épp arra kérdez rá, hogyan legyünk nyitottak, hogyan tudjuk megérteni a másikat, ha ő ettől elzárkózik: mi van akkor, ha „az arab nem akar beszélgetni?” (78.) De a holland példában a beszélgetés az idegen miatt létrejött konfliktushelyzetet kezelte volna, a főtörténetben viszont az el­be­szélő lépett fel agresszíven – ez óriási különbség.

Az egyik gyerekkori történet pedig épp ennek a viszonynak a parabolája: az el­be­szélőt egy Zsolnai nevű osztálytársa majdnem megfojtotta: „ritkán derül ki, mennyit ér az életed, az én nyolcéves életem ebben a relációban egy, talán két zacs­kó fruttit ért” […] „most árulom el, hogy cigány volt a zsolnai, úgynevezett cigánygyerek, ahogy akkoriban mondták” […] „így, hogy cigány volt, magával hoz­ta az iskolába a félelmetes idegenségét” […] „talán csak az volt a baj, hogy nem tö­rő­dött az epilógussal, azzal, hogy mi lesz utána” (135–137.). Tehát a később gyilkossá vált gyerek megtapasztalhatta, milyen áldozatnak lenni, milyen az, amikor a vele szemben fel­lépő agresszor érzelemmentesen, két cukorkáért vagy a kitaszítottsága miatti fruszt­ráltságában válik majdnem-gyilkossá. A későbbi történetben is ott a féltékenység, a frusztráltság, a könnyedség és a céltalanság motívuma, sőt ott van a vé­gig­gondolatlanságé is: mi lesz utána? Látjuk, a menekülés és a bujkálás van a bűn után, és már csak az utolsó, homályos üzenet megírására van idő. A korábban az uta­zás szabadságában, egyáltalán a szabadságban élő ember félelmében attól, hogy az idegenek elvehetik a szabadságát, végső soron önmagát zárta börtönbe. Már­pedig ő nem mártír, annál sokkal individuálisabb, szabadabb figura, ezért is gon­dolhatjuk, hogy saját példájával is a tolerancia fontosságára szólít fel.

A Zsidó vagy? az idegenség tapasztalatát vitte színre, pontosabban azt a folyamatot, ahogy valaki felismeri, kilóg a sorból, mert kinézik onnan, az Egy mormota nya­ra pedig a másik oldalt, az idegent ellenséggé formálók gondolatvilágát mutatja meg. Érzékenyen és okosan, apró történetek és miniesszék keverésével, néhol egé­szen lelassítva, minden szót megrágva, néhol lendületesen, nagyobb csapásokkal, de végig a szerzőre régóta jellemző ironikus, igényes, ínyenc nyelvkezeléssel. Is­merős vagy meglepő történetek, aktuális politikai kérdések, mély üzenetek ide vagy oda, Németh Gábor mondatai önmagukban is élvezetessé és felejthetetlenné te­szik az olvasást – ez a stílus, ez a beszédmód a témától függetlenül is rendkívüli, rendkívül értékes. Mondhatjuk, mégiscsak a nyelv művészete a tiszta művészet – bármi mást állít a regény elbeszélője. Meglepően, sőt indokolatlanul szép mondatokat olvashatunk ugyanis egy gyűlölettel és piszkos játszmákkal telített regényvilágban, egy európai hangot a fehéreké között.

Németh Gábor: Egy mormota nyara, Kalligram, Budapest, 2016.

(Megjelent az Alföld 2017/8-as számában.)

Borítókép forrása.