Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - „A jobb sosem jelent mindenkinek jobbat”
87156
post-template-default,single,single-post,postid-87156,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

„A jobb sosem jelent mindenkinek jobbat”

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje, ford. Mohácsi Enikő

Margaret Atwood sokszorosan díjnyertes regénye, a Jelenkor gondozásában idén új kiadásban megjelentetett A szolgálólány meséje lenyűgöző nyelvi virtuozitással meg­írt történet, mely olyan általános érvényű, az olvasókat örökké foglalkoztató té­mákat boncolgat, mint a hatalom, az emberi méltóság, a szabadság vagy a vágy – ám valódi ereje nem pusztán ebben, hanem sokkal inkább hátborzongatóan ismerős voltában rejlik. Az írónő több ízben „ellenjóslatnak” nevezte művét, s bár ta­gad­hatatlan, hogy az ilyen jellegű regények általában többet árulnak el keletkezésük körülményeiről, mint az általuk ábrázolt, elképzelt jövőről (Bényei Tamás: Női an­tiutópia, Műút, 2007002, 81), a könyvben jósolt jövő előzményéül szolgáló ve­szélyek (a környezetszennyezés következményei, a társadalmi felelősségvállalás hiá­nya, szélsőséges politikai erők előretörése, a xenofóbia térnyerése) éppoly fe­nyegetőek napjaink társadalmaira nézve, mint a ’80-as években, a történet születésének idejében. Ezek után aligha meglepő, hogy A szolgálólány meséje és a hozzá hasonló antiutópiák (például az egyik fő inspirációt jelentő 1984 George Or­welltől) sosem látott reneszánszukat élik: idén debütált, rendkívül kedvező fogadtatásra lelve, az Atwood könyve alapján a Hulu által készített, azonos című sorozat is (2017, alkotó: Bruce Miller).

Az eredetileg 1985-ben megjelent disztópia az Egyesült Államok helyén létrejött, vallási fundamentalizmuson alapuló Gileád Köztársaságban játszódik, ahol az Ótes­tamentum tanításai – és a rendszer céljainak megfelelő átértelmezésük – törvénnyé lépnek elő. A regény közelmúltjában a különböző – leginkább a modern tár­sadalmak felelőtlenségéből származó – környezeti katasztrófák globális szintű po­pulációcsökkenéshez és meddőséghez vezettek, Gileád pedig radikális eszközökhöz folyamodik a népességpótlás érdekében: a kevés megmaradt termékeny nőt az állam kisajátítja, egyetlen feladatuk – és életben maradásuk feltétele – pedig az lesz, hogy gyermeket szüljenek a hatalmi elit tagjainak, a Parancsnokoknak, azok megfoganni képtelen feleségei helyett. „Bibliai precedensül Jákob és feleségei, Rákhel és Lea, valamint két szolgálólányuk története szolgál. Egy férfi, négy nő, tizenkét fiúgyermek – de a szolgálólányok nem tarthattak igényt a fiaikra. Ők a fe­leségekhez tartoztak” (Margaret Atwood on What ‘The Handmaid’s Tale’ Means in the Age of Trump, The New York Times online, 2017. március 10. Saját fordítás.).

A mese elbeszélője Fredé, aki maga is Szolgálólány: férje, Luke nagy va­ló­szí­nű­ség­gel halott, lányát pedig elszakították tőle (a második házasságból származó gyermekek édesanyját méltatlannak találják felnevelésükre); napjaira a tehetetlenség bénultsága nyomja rá bélyegét. Mivel termékeny teste államkincs, Fredét – akárcsak a többi Szolgálólányt – a rendszer igyekszik minden tekintetben irányítása, ellenőrzése alatt tartani: az átnevelő központokban addig terrorizálják őket, míg „le nem mondanak korábbi identitásukról […], meg nem értik, hogy valódi jo­gaik nincsenek, de ha engedelmesek, bizonyos fokig védik őket, és el nem érik, hogy olyannyira kevésre tartsák önmagukat, hogy elfogadják kijelölt sorsukat, és meg sem próbálnak lázadni vagy elszökni” (Atwood: Age of Trump). Szolgáló­lány­ként Fredének a folyamatos megfigyeltség tudatában kell léteznie – mind a re­gény­ben, mind a sorozatban fontos szerepet kap az ellenőrző tekintet, mely leginkább a férfiakhoz (a Parancsnokokhoz, a rendfenntartó szerepet ellátó Őrzőkhöz és a beszédes nevű Szemekhez, a hírszerzési hálózat tagjaihoz), részben pedig a Pa­rancsnokfeleségekhez és a Szolgálólányokat felügyelő Nénikhez köthető. Ám ez a láthatóság elsősorban az örökké eltakart testre vonatkozik. A „két lábon járó anyaméh[ként], szent edény[ként], élő kehely[ként]” (213. A továbbiakban a re­gényből származó idézetekre csak oldalszámmal hivatkozom – N. Zs.) szimbolizált Szolgálólányokat kizárólag testük – és annak életadó képessége – határozza meg. Identitásukkal egyet jelentő „funkciójukra” folyamatosan emlékeztet öltözetük vérvörös árnyalata (a nőket feladatuk szerint csoportosítják, melyet ruhájuk színe je­löl): „Gileád […] rögeszmésen újra és újra visszatér [a női testhez], színes leplekbe búj­tatja, hogy elrejtettségére még jobban felhívja a figyelmet” (Bényei 82).

Fredé sajátos védekezési mechanizmusa nyilvánul meg abban, ahogy börtönként szolgáló testétől elidegenedik: elbeszélésében számtalan dologgal azonosítja ma­gát, hol „vérrel hintett apáca” (20), hol „játék baba” (31), hol pedig „összerakni va­ló dolog” (107) – de sosem test. Fizikai valóját szinte kívülállóként vizsgálja – „régen, ha a testemre gondoltam, a gyönyör hangszerének, […] az akaratomat kifejező közegnek tartottam […], mozgékony volt, erős, önálló, és egy velem. Most másképp rendeződik a hús. Felhő vagyok, egy központi, körte alakú tárgy köré dermedt felhő; s az a középpont kemény, és valósabb nálam [a fordítást megváltoztattam – N. Zs.]” (119). Mivel az már nem tekinthető többé az önazonosság kiindulópontjának, szövegében örökös viszonylagosság érvényesül: „Hibáztathat-e bár­ki azért, amiért vágyom egy hús-vér test ölelésére? Enélkül én is testetlennek ér­zem magam” (162); folyton szüksége van a másikra, hiszen saját teste által már nem tudja, és nem is akarja definiálni magát. Mivel a testi (és a testből való) szaba­dulás fizikai eszközeitől gondosan távol tartják, belső világába és a nyelvbe, saját tör­ténetébe menekül: elbeszélése egyrészt a remény megnyilvánulása, másrészt ön­­igazolásának módszere, „azoknak a túlélési és bizonyos tekintetben felforgató stra­tégiáknak a felvillantása, amelyek révén [Fredé] képes kívül maradni Gileád kollektív őrültségén és képmutatásán” (Bényei 84). Elviselhetetlenül szűk mozgásteréből mentális kalandozásai jelentik a kiutat: új érdeklődéssel fordul gondolatfolyamaihoz, az eszébe ötlő szavak hangzásából, többértelműségéből kiindulva asszo­ciációs láncokat alkot, gyakran önmagukba visszatérő eszmefuttatásokat folytat. Mindezek pedig újra meg újra felidéződő emlékeivel együtt megtörik a cselekmény lineáris folyását, kiszakítva Fredét jelenéből – „az ilyen mellbevágó felismerések néha lesből, orvul támadnak; az az egy törlőruha felvillantja […] a rendes, nor­mális élet emlékét. A lélegzetem is eláll” (80). Ugyanakkor történetének jellegzetes töredékessége korlátolt perspektívájából is fakad: „ahogy […] be van zárva szobájába […], szolgálólány-szerepébe, és ahogy látását is korlátozza az apácafőkötő, úgy a szövege is […] a személyes szférával foglalkozik: azzal, amit [Fredé] egy­általán tudhat és láthat. […] Ekként csak rendkívül töredékes képet ad a gileádi társadalmi és politikai berendezkedésről” (Bényei 83).

A regényből készült sorozat egyik legfőbb erőssége, hogy oly módon képes a né­ző számára nagyobb betekintést engedni Gileád működésébe és felépítésébe, hogy közben a lehető legnagyobb mértékben megőrzi a Szolgálólány perspektívahiányát. Fredé narrációja megtartja központi szerepét: mégpedig úgy, hogy a kép­ernyőre átültethetetlen – a főhős belső világát és annak rezdüléseit retrospektív módon feltáró (a művet záró „Történeti feljegyzések”-ből kiderül, hogy a mese va­ló­jában szalagokra felmondott visszaemlékezés) – elbeszélésmód helyett élőben hall­hatjuk Fredé hangját, akinek kommentárjai és belső monológjai elsimítják a tör­ténések közötti hézagokat és koherensebbé teszik a történetet. A szolgálólány me­séjének tíz epizódból álló adaptációja teljesebben mutatja be a hatalmi struktúrát és annak átrendeződését – szélesebb perspektívájának köszönhetően (hiszen nem csupán Fredé szemén keresztül, hanem külső nézőpontból is látjuk Gileád világát) részletesebben értesülünk az egyes mellékszereplők hátteréről és viszonyáról, de magának a rendszernek a létrejöttéről is. A Gileádot felépítő Jákob Fiainak egyik első lépése volt a férfi és nő közötti viszonylagos erőegyensúly felborítása – az elnök és a kongresszus likvidálása (a merényletet sikeresen állítják be terrorcse­lek­ményként) után a társadalom dermedt tanácstalanságát, gyámoltalanságát ki­hasz­nálva szükségállapotot hirdettek, és bevezették saját törvényeiket, melyek sze­­rint a nők többé nem rendelkezhetnek magántulajdonnal, munkahelyük meg­szű­­nik, bankszámlájukat pedig legközelebbi férfi hozzátartozójuk veszi át. Habár et­től kezdve minden nő férfitól függővé válik, nem mindenki lesz egyformán ki­szol­gáltatott – nagyon is valós hierarchia létezik a nők egyes csoportjai között, melynek csúcsán a Feleségek, legalacsonyabb szintjén pedig a testük által fogollyá tett Szolgálólányok állnak. Az alárendelt társadalmi csoport sajátjai által történő el­nyo­másában, illetve a tagok közötti bizalmatlanság szításában a totalitárius rendszerek önfenntartásának tipikus és jól bevált módszereire ismerhetünk rá. A mindenhová párokban járó Szolgálólányok egymás kémeiként, felügyelőiként funkcionálnak; a Nénik és a Feleségek készséggel kegyetlenkednek a Szolgálólányokkal, előszeretettel alkalmazva a lelki és fizikai fenyítés eszközeit: ez is szemlélteti, hogy „a hatalom mindig viszonylagos, és nehéz időkben akármilyen kevés is jobbnak tűnik se­mennyinél” (Atwood: Age of Trump).

Pedig Gileádban a privilegizált nők is csupán a befolyás illúziójával rendelkeznek: ha­talmuk kizárólag az otthon, a privátum szférájában érvényesül; apró, tulajdonképpen jelentéktelen rituálékban nyilvánul meg („A Parancsnok kopog az aj­tón. Ez elő­írás” [137]) – akaratuk érvényesítésére valójában nincs módjuk, osztályrészük a le­sü­tött tekintet, némaság és tétlenség. Azonban míg a regény csupán sejteti, hogy a Pa­rancsnokfeleségek maguk is szerepet vállaltak a jelenlegi helyzet ki­a­lakításában, a so­ro­zatban bizonyossággá válik, hogy a társadalmi rend átalakítása az ő kifejezett beleegyezésükkel zajlott le. Fredé parancsnokának neje, Serena Joy ráadásul sokszorosan fe­lelős saját maga – és nőtársai – elhallgattatásáért: visszatekintő jelenetekből derül ki, hogy ő volt az értelmi szerzője az Egyesült Államok ve­zetését kiiktató támadássorozatnak, sőt, részben a Szolgálólányok intézményének öt­lete („termékenység mint nemzeti erőforrás, szaporodás mint erkölcsi kö­te­les­ség” [6. ep. 18:18–18:23]) is tőle származik – ezáltal pedig hozzájárult egy olyan társadalom létrehozásához, melyben „a nők töb­bé nem olvashatják el a könyvét. De semmi mást sem” (6. ep. 15:34–15:41).

Az erőviszonyok átrendeződése természetesen nem csupán a nők egymással ­va­ló viselkedésére, kapcsolatrendszerére nyomja rá a bélyegét, hanem a nők és fér­fiak közötti hatalmi struktúrát is átrajzolja. A sorozat részletekbe menően ábrázolja, hogyan szorul ki Serena Gileád döntéshozó folyamataiból (melyeknek pedig a kezdetektől fogva része volt), s hogyan kényszerül fokozatosan a háttérbe való visszavonulásra, míg férje, Fred Waterford befolyása egyre nő, megmérgezve vi­szo­nyukat és megbontva korábban szoros köteléküket. Újdonsült helyzetével Se­re­na az eredeti műben is nehezen tud megbirkózni, ám ellenállása a regényben in­kább csak szimbolikus szinten valósul meg. Ezzel az elfojtott, épp csak a felszín alatt rejlő ellenszegüléssel – minden konfliktusuk ellenére – Fredé is képes azonosulni: „van valami lázadó, felforgató erő Serena kertjében; az az érzésem támad, hogy […] föld alá száműzött dolgok törnek felfelé, szótlanul, ki a fényre, mintha fi­gyelmeztetni akarnának: amit elnémítottak, az nem nyugszik, míg nem hallathatja a hangját, akármilyen halkan is [a fordítást megváltoztattam – N. Zs.]” (237).

A valós uralom a Parancsnok kezében összpontosul – ő az, aki szinte büntetlenül megszegheti a szabályokat, és pozíciójával, megkérdőjelezhetetlen hatalmával vissza is él. Gileád egyik legfőbb alapja a Feleség és a Szolgálólány „rendeltetéseinek” szigorú elkülönítése; ahogy ruhájuk színe is a mágnes két ellenpólusát jelöli, a Fe­leség és a Szolgálólány egymás tökéletes ellentettjei kell, hogy legyenek, szerepköreik között nincs átjárás – ha mégis, az rend(szer)ellenes. Ha a Szolgálólány csak test, akkor a Feleség csak lélek, szellem – e distinkció akár a viktoriánus kor an­gyal–prostituált kettősére is emlékeztethet – Gileád, akárcsak Lydia Néni az át­nevelő intézetből, végletekig „a vagylagosság híve” (18). Habár az előírások szerint a Szolgálólánnyal folytatott közösülés kizárólag a reprodukció érdekében történhetne – a Feleség részvétele a Ceremónián azt a célt szolgálja, hogy a Szolgálólány megfosztasson az örömszerzés funkciójától, ne alakulhasson ki intim kapcsolat köz­te és a Parancsnok között –, s ezáltal összeegyeztethetetlenné tenné a „prostituált” kategóriájával, a gyakorlatban a tiltás még inkább a vágy tárgyává teszi a Szol­gálólányt: nem kivétel ez alól Fredé sem. Az elbeszélő először csak a scrabble já­tékban válik partnerévé Waterford Parancsnoknak – a rezsim alatt a leg­ba­ná­li­sab­bnak tűnő dolgok értelmeződnek át a legváratlanabb módokon: a betűkirakós társasjáték „most tilos [számukra]. Most veszélyes. Most erkölcstelen. Olyasmi, amit a Parancsnok nem csinálhat a Feleséggel. Most kívánatos” (218). A férfi később, az olvasási tilalom ellenére női magazinokkal (sőt, a regényben könyvekkel) is meglepi Szolgálólányát, mivel „[abban lel] élvezetet, hogy szemlélheti” (244) Fredé ap­ró áthágásait, melyek az ő engedélyével történnek. Waterford azonban nem elég­szik meg ennyivel – mind az alapműnek, mind feldolgozásának egyik tetőpontja a Parancsnok és Szolgálólány Jezabelben (egy magas beosztású férfiaknak fenn­tartott titkos klubban és bordélyházban) tett látogatása, ahol Fredé kénytelen va­ló­ban, fizikailag is szeretőjévé válni Frednek.

Atwood klasszikusa és annak adaptációja közötti egyik legnagyobb eltérés Se­rena, Fred és Fredé hármasának viszonyrendszeréből adódik – míg a regényben Se­rena inkább megmarad fenyegető jelenlétnek, sőt, olykor sajnálatra méltó, idősödő hölgyként láthatjuk, aki hosszú évek során hidegült el szintén idős férjétől, a so­rozatbeli ifjú Serena és Fred eltávolodása közel sem ennyire végleges, ezáltal pedig mind a feleség, mind Fredé Parancsnokhoz fűződő kapcsolata új megvilágításba kerül. Ahelyett, hogy rezignált keserűséggel tűrné férje érdektelenségét – mint ahogyan azt a könyvben teszi –, a Parancsnokné folyamatosan küzd a Pa­rancsnok figyelméért, igyekszik kiérdemelni elismerését, s ezáltal valamelyest visszaszerezni pozícióját, beleszólási jogát Gileád jövőjének formálásába. Ugyan­ak­kor Fredé – aki az alapműben inkább elszenvedője a Parancsnok „kitüntető” fi­gyelmének, s helyzetét csupán minimálisan használja ki – sem marad tétlen: minél inkább megkísérli Waterfordot akarata érvényesítésének megfelelően manipulálni, s célja elérése érdekében egy alkalommal még testi vonzerejét is beveti. Habár sa­ját tehetetlenségére, kilátástalan helyzetére Fredé a sorozatban is reflektál – „Bár­csak másmilyen volna ez a történet. Bárcsak jobb fényben tüntetne fel” (8. ep. 01:01–01:06) – karaktere a regényhez képest jóval dinamikusabb.

A sorozat egészén átívelő tendencia a lázadás motívumának felértékelődése – en­nek pedig legnyilvánvalóbb demonstrációja a Fredé alakjában előtérbe kerülő en­gedetlenség. Bár ellenállása bizonyos fokig a regényben is megjelenik, amikor egy Glené nevű Szolgálólány bevonja a Mayday nevű szervezetbe, és Waterford te­vékenységét érintő információkat kér tőle, együttműködése rövid életűnek bizonyul; Waterford sofőrjével, Nickkel folytatott szerelmi afférján keresztül az élvezet kí­nálta új menekülési útra lel, s emiatt az ellenállásban való részvétele háttérbe szorul. Glené eltűnését követően pedig elfogja a rettegés, hogy rá is gyanú terelődhet, és élni akarása győzedelmeskedik; a végső feladás határára sodródva hajlandó volna „kiüríteni magát”: „Nem akarok rongybaba módjára csüngeni a Falon […]. Önként lemondok a testemről […]. Tehetnek velem, ami tetszik. Nyomorult fé­reg vagyok. Most először érzem az igazi hatalmukat” (442). Fredé nagyobb mér­tékű aktivitása, tettrekészsége a sorozatban részben a médium természetéből fa­kad – a főszereplőnek minél több jelenetben kell részt vennie, a történetvezetés pe­dig szintén feszesebb tempót követel –, ugyanakkor annak is betudható, hogy számos, az eredeti műben nyitva hagyott kérdés, többek között Luke sorsa is, megválaszolásra kerül: megmenekülésének tudata Fredé számára olyan erő és motiváció for­rása, amellyel a regényben nem rendelkezik. Azonban bátorságáról már az­előtt is több alkalommal bizonyságot tesz, hogy tudomást szerez férje életben maradásáról – amikor kihallgatására kerül sor, nyíltan ellentmond Lydia Néninek; de még korábban részt vesz barátnőjének, Moirának a Vörös Központból való szökési kí­sér­letében is; Glené elhurcolása után pedig Fredé maga lép kapcsolatba Al­mával, a Mayday egy másik Szolgálólány-ügynökével.

Egy másik nagyon lényeges különbség abban rejlik, hogy míg a könyvben az en­gedelmességet legkisebb mértékben is megtagadó Szolgálólányok fenyítése, adott esetben pedig eltávolítása a többiek megfélemlítésének, féken tartásának eszköze, a 2017-es szériában ez az egyre növekvő ellenállás felszítójává alakul, és a Szolgálólányok között az összetartás, a bajtársiasság érzését váltja ki. Fredé maga is tisztában van vele, hogy Gileád létrejöttét a korábbi társadalom tompultsága, ta­nult tehetetlensége tette lehetővé – „Most már ébren vagyok a világban. Azelőtt csak szenderegtem. Így engedtük megtörténni. Amikor lemészárolták a kongresszust, nem ébredtünk fel. Amikor a terroristákra fogták, és felfüggesztették az al­kotmányt, akkor sem ébredtünk fel” (3. ep. 02:16–02:34) –, de arra is rádöbben, hogy épp a rendszer bénító nyomása szolgálhat az ellenállás alapjául; az elnyomottak ennek ellenében képesek sereggé kovácsolódni – „most muszáj, hogy le­gyen mi, mert most vannak ők” (2. ep. 07:11–07:16). A fordulópont a záró epizódban érkezik el: a Szolgálólányokat arra kényszerítenék, hogy megkövezzék a kö­zülük való Janine-t, ők azonban – Fredé vezetésével – megtagadják az ítélet végre­hajtását, ami gyakorlatilag nyílt lázadásnak minősül. Habár a rebellis tett nem ma­rad büntetlenül – Fredéért az epizód végén megérkezik a rettegett fekete autó –, a fő­hős azzal a tudattal léphet az ismeretlenbe (saját szavaival: a sötétségbe vagy a fénybe), hogy valamit elindított: a rendszer hiába próbálja minden erejével elhitetni az elnyomottakkal, hogy magukra maradtak, az összefogásnak mindig megtalálják a módját, és előbb-utóbb, így vagy úgy, hallatni fogják a hangjukat.

A sorozatban Fredé ellenállásának egyik első – és a könyv olvasói számára meglepő – megnyilvánulása, hogy rögtön az első epizód végén felfedi saját (June) és lánya (Hannah) nevét, ezzel mintegy helyreállítva saját identitását. A regényben ugyanis nem derül fény az elbeszélő eredeti nevére – ki is tér arra, hogy „az igazi ne­v[ét] mélyen [magába rejti]” (133), akár egy kincset vagy amulettet –; csak Szo­l­gá­lólányként kötelezően felvett „fedőnevén”, Fredéként ismerjük, mely a ház fejének keresztnevéből képzett, birtokjellel ellátott megnevezés. Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem a Parancsnokok vezetékneve szolgál a megjelölés alapjául – en­nek oka egyrészt abban keresendő, hogy az adaptációval ellentétben az alap­mű­ben Fredé előtt a Parancsnok vezetéknevét szándékosan titokban tartják (kilétéről a „Történeti feljegyzésekben” találgatnak). Ennél viszont talán valósabb indok le­het az, hogy míg a vezetéknéven a Parancsnok osztozik a feleségével, a keresztne­ve csak az övé: ilyen értelemben pedig, a Feleséggel való osztozás minden látszatának ellenére, a Szolgálólány kizárólag az ő tulajdona. Ugyanakkor Fredé, és a töb­bi Szolgálólány nevének lefordítása érdekes – valamelyest indokolt, de inkább meg­kérdőjelezhető – döntésnek bizonyul a kötetet fordító Mohácsi Enikő részéről (a még a Lazi Kiadó gondozásában megjelent első kiadás is az ő munkáját dicséri). Ha­bár az elbeszélő nevének magyarításával a fordító sikeresen elkerüli, hogy az láb­jegyzetes magyarázatra szoruljon, ezzel a szöveg veszít is értékéből – ugyanis az Offred, az eredeti angol név, számos többletjelentéssel rendelkezik, melyekre 2007-es kritikájában Bényei Tamás – „hallhatjuk benne azt, hogy ’afraid’ (fél), vagy azt, hogy ’offered’ (valakinek felajánlott, felkínált)” (84) –, de a korábbiakban idézett cikkben maga Atwood is reflektál.

A regény második magyar kiadása az elsőnek számos hibáját kiküszöböli: a Bé­nyei Tamás által is kifogásolt, fel nem ismert irodalmi idézetek immár megfelelő fordításban szerepelnek, és a gileádi szertartások egyike – „Prayvaganza” (az első kia­dásban ájtatosság) – is új, találóbb elnevezést kapott („Eksztézis” [343]); összességében élvezetes, jó ritmusú, sokszor kifejezetten találékony szöveget olvashatunk. Azonban minden erénye ellenére sem mondható hibátlannak a regény új ma­gyar változata sem – bár hiányosságai leginkább akkor szembeötlőek, ha alaposan összevetjük az eredeti, angol nyelvű művel. Már az első olvasás során is ér­zé­kelhetők pontatlanságok („radioaktív kihullás” [390]), találhatók oda nem illő ki­fejezések („alamuszi macska” [247], „hágatás” [399], „szentfazék bagázs” [381], „cefetül ki vagytok mázolva” [382]). A fordítást jelen kritikában olykor magam is meg­változtattam, úgy, hogy az eredeti szöveghez közelebb álló, „szó szerintibb” fordítást választottam, mivel Mohácsi Enikő gyakran archaizál, és ritkábban használt, esetleg választékosabb kifejezéseket alkalmaz az angolban teljesen hétköznapi szavak fordítására. Habár ez bevett megoldás (és tagadhatatlanul kedvelt módszere a magyar műfordítóknak), ha túl sokszor és a regény hangulatához nem min­dig illő módon alkalmazzák, az inkább zavaró lehet az olvasó számára, akit „ki­ránt­hat” a regény világából, ha folyton kirívó kifejezéseken akad meg a szeme. Emellett azonban konkrét félrefordítások is akadnak a szövegben, melyeket egy alaposabb lektorálás kiszűrhetett volna: a Jezabelbe érkezve Fredé megjegyzi, hogy neki már „túlzás ez a sok popsimutogatás a teremben” (369), mely bizonyos fo­kú ítélkezést sejtet az elbeszélő részéről, míg az angol szövegben, mely jóval sem­legesebb, csupán annyi szerepel: „There are a great many buttocks in this room. I am no longer used to them” (Margaret Atwood: The Handmaid’s Tale, Vin­t­age, 2016, 364), ami annyit tesz: „Ez a terem bővelkedik fedetlen fenekekben. Elszoktam már ettől.” Azonban míg előbbi inkább Fredé megítélésében befolyásolhatja az olvasót, a következő már egy komolyabb, cselekménnyel ütköző félrefordítás: a Jezabel klubban Fredé rátalál barátnőjére, Moirára, aki elmeséli neki, ho­gyan lett belőle prostituált, és megjegyzi: „A petevezetékeimet már évekkel azelőtt elköttettem, úgyhogy műttetnem sem kellett volna magam” (391). Az olvasót ez rögtön homlokráncolásra készteti, hiszen Moira Fredével együtt először a Vörös Köz­pontba került, hogy Szolgálólányt képezzenek belőle – ez pedig természetesen szóba sem jöhetett volna, ha Moira valóban „elköttette” volna magát. Az angol szöveg megadja a választ: „If I’d had my tubes tied I wouldn’t even have needed the operation” (387). Azaz: „Ha még annak idején elköttettem volna a petevezetékeimet, még a műtétre se lett volna szükségem.” Az ilyen és ehhez hasonló pontatlanságok megtörik ugyan a szöveg menetét, de az említettekhez hasonló, kifejezetten szembetűnő tévesztések összességében elenyésző mennyiségűek, a regény alap­vető élvezetén nem rontanak. Mohácsi Enikő pedig rendkívüli ötletességgel fordítja a regényben egyébként hemzsegő szójátékokat (például a Lydia néni be­szédében elhangzó freudi utalás [„Pen Is Envy”], melyet szinte lehetetlen jól visszaadni, „pennairigységként” [292] szerepel a fordításban); és kifejezetten remekel a gondolati, líraibb stílusú szakaszoknál: „A távlati hatásra szükség van, különben az ember csak kétdimenziós életet él, a falhoz lapítva, ahonnan […] rálátása csak rész­letekre, közelképekre, […] az arc molekuláira van. A saját bőre térképnek tű­nik, hevenyészett ábrának, mely sehová sem vezető utcák kusza összevisszaságát mutatja. Ezáltal a pillanatban él csupán. Ahol én nem akarok” (223).

Fredé Szolgálólány: meséje vallomás és tanúságtétel. Vallomás, mert meggyónja gyengeségét és tehetetlenségét egy autokratikus hatalom lélekigázó és gúzsba kötő, látszólag mindent látó rendszerével szemben; tanúságtétel, mert egy végletekig kiszolgáltatott, elhallgattatott társadalmi csoport képviselőjeként mégis elég erőt talál magában ahhoz, hogy képes legyen elmondani az elmondhatatlant. Tör­ténete megmutatja, hogyan lehetséges egy önmagából kifordult világban létezni, s még­is megőrizni az épelméjűséget; de figyelmeztet arra is, mennyire veszélyes fegy­ver lehet a hatalmasok kezében, ha döntéseiket azzal igazolják, hogy a „na­gyobb jó” nevében cselekszenek, mondván: „A jobb sosem jelent mindenkinek jobbat. Mindig akadnak, akiknek rosszabb lesz” (329). A szolgálólány meséje re­gényként és sorozatként is kiemelkedő alkotás – Atwood eredeti művének legmeghatározóbb erőssége nyelvezete, elbeszélői nézőpontja, mely megrázó, de még­is magával ragadó képet ad Fredé miniatürizált világáról, „a hétköznapivá váló abszurditás és a belső tartalékok közötti küzdelemről […], arról, hogy miképpen lehetséges elviselhetővé, túlélhetővé és jelentésessé tenni a szinte minden percükben ritualizált hétköznapokat” (Bényei 84). A regény ambivalens zárása kétségessé teszi, hogy Fredét a szabadságba vagy a vesztébe viszi a Szemek fekete furgonja – a sorozat végkicsengése azonban nem pusztán a Fredé túlélését is erősen sejtető biztos folytatás ismerete miatt pozitívabb, hiszen a 2017-es feldolgozást talán érdemes úgy felfogni, mint a Szolgálólány történetének egy alternatív verzióját, mely magába foglalja az újrakezdés lehetőségét: egy olyan kiutat, amelyet Fredé nem kaphatott meg, de megérdemelt volna.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje, ford. Mohácsi Enikő, Jelenkor, 2017.

(Megjelent az Alföld 2017. novemberi számában.)

Borítókép forrása/source of cover.

Novák Zsófia

szerző: Novák Zsófia
honlap e-mail
Novák Zsófia 1993-ban született Debrecenben, a Debreceni Egyetem anglisztika alapképzésén szerzett diplomát, jelenleg a fordító és tolmács mesterképzés angol-francia szakos hallgatója, a Hatvani István Szakkollégium tagja. Kutatási területe a kortárs angolszász irodalom és vizuális kultúra.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések