Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Élfények és derítőlapok
87130
post-template-default,single,single-post,postid-87130,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Élfények és derítőlapok

Nádas Péter: Világló részletek

Részletek. Szeretném a részletekkel kezdeni. És befejezni is majd a részletekkel fo­gom. Nem is merészkedhetek ennél tovább. Úgy gondolom, Nádas Péter tekintélyes memoárját a két, barna kötéstáblába fogott tömb és a tagolatlan, gigantikus szö­vegfolyam ellenére is az eljárások, közelítésmódok sokasága, a reprezentációs mó­dok sokfélesége, a részek, rétegek egymás mellé, egymásra, egymásba helyezése szervezi. Ezek a komponensek a nagy egész egységében is jól láthatóak, kü­lönválóak, mondhatni kiviláglanak. A szerző olyan struktúrát hozott létre, amely nem az összehabarcsolás, a rések eltüntetése által válik szilárd egységgé, hanem a tar­tóelemek, statikai bravúrok, díszítőelemnek tűnő, mégis funkcionális részek, apró építőkövek láttatásával, sőt, látványos kitárása, mutogatása által.

A mű egészére vonatkozó, összegző állításokat tenni eleve bajos, noha egy nagy egész áll előttünk. Hatalmas, lenyűgöző mű, még ha az eddig megjelent re­cen­ziókban a túlírtság, modorosság, bizonyos motívumok bosszantó visszatérésének említése jogosnak is tűnik. A lenyűgözöttség és a rajongás érzésein ez szinte semmit nem változtat. Ahhoz azonban, hogy a primer élménybefogadás szülte ha­bos kijelentések igazolást és értelmet nyerhessenek, nem tehetünk mást, mint hogy a részek, részletek felől indulunk. Nemcsak a megértés érdekében. A kizárólag a műegészre, „végeredményre” tett summázó és értékelő kijelentések épp a szerző explicit eljárásait, látványos bajlódásait hagynák észrevétlenül, épp azt az esszenciát, lényegi alkotói folyamatot negligálnák, amelynek során a kö­ze­lí­tés­módok, tu­dáskeretek ütköztetésén, hullámoztatásán át egy egyén, egy csa­lád, korszakok, történelmi, ideológiai folyamatok történetei, óriástablói előálltak. Be kell törnünk tehát a műbe, fel kell fejteni szöveteinek rétegeit, struktúrákat kell látnunk és láttatnunk, magunknak is el kell vesznünk a részletekben, a szempontokban, Nádas érzékelésének és tapasztalásának, tudati munkájának, értelmezési útjainak, gondolkodásának redőiben, nyelvhez, jelentéshez való viszonyában, a láttatás, ábrázo­lásmód, szövegszervezés, szerkesztés útvesztőiben, a valóság és fik­ció, a múlt és a történelem, a fantázia és emlékezet rejtekútjain. Vagy el kell vesznünk a testben, a zsigeri dolgok nemzedékről nemzedékre hagyományozott sö­tét­sé­gé­ben, a (gyermeki) libidó szerteágazó tekervényeiben, de ugyanígy a do­ku­men­tu­mok sokaságában, a társadalmi viszonyrendszerek hálójában, a különböző ideológiák egymást tükröző, egymást kioltó, racionalizálható, de végtelen szá­mú körülménnyel, adalékkal a végtelenségig mélyíthető összefüggéseiben.

Ezek alapján úgy tűnik, hogy a megértés, műértelmezés még az átlagosnál is részlegesebb lehet. Nemcsak azért, mert már az emlékirat lényeges szempontjait, rétegeit is képtelenség érdemben tárgyalni a kritika terjedelmi korlátai miatt, és nem is csak azért, mert a mű „mindenre” kiterjedő, minden jelenséget, tapasztalati, megismerési és közelítési módot figyelembe vevő sokrét(eg)űségét, komplexitását megsejtve könnyen lehet az az érzésünk, hogy elveszünk ebben a hatalmas szövegben. Aggódhatunk, hogy a részletek szépsége miatt elveszítjük a nagy egészt, a lényeges összefüggéseket, az egészre koncentrálva viszont felszínesen bá­nunk a részletekkel, fe­gyelmezetten hagyjuk magunk mögött a hemzsegő sokaságot, anélkül, hogy meg­engednénk magunknak az elveszést, eltévedést. Mert eb­ben a műben elveszni is jó. Ez a részekkel és az egésszel, a kettő viszonyával kapcsolatos elvesz(t)é­s­érzés vagy legalábbis ennek vélelme, félelme olyan, mintha for­dított hermeneutikai körben, folyamatban forognánk: a szöveg úgy vet ki magából, hogy közben mégis – vagy más ponton – beszippant. A részleges befogadás érzetét tovább fo­kozza, hogy maga a mű sem vallja magát teljesnek, az előállt, megírt könyv(ek) ön­feltáró, önfelszámoló paradoxona, hogy minél nagyobb és kiterjedtebb az ábrázolás, a komplexitás vágya, igénye és megvalósultsági foka (egyúttal mérete), an­nál inkább megtapasztaljuk, hogy a még hiányzó, további részletek és összefüggések sora felfoghatatlanul végtelen, a feneketlen mélységgel szembesülünk, miközben, szintén paradox módon, az elénk tett részletekben dőzsölünk, lubickolunk. Hi­szen Nádas memoárja maga sem állít többet önmagáról, minthogy részletek sora. Sötétből, nemlétből (ki)világló, megvilágosodó vagy megvilág(os)ított részleteket, és nem teljességet, összefüggő emlékezetet, emléksort – minthogy olyan nem is létezik –, hanem mindössze emléklapokat, fragmentumokat ígér egy elbeszélő (tehát nem a teljes ember) életéből (nem egy egész élet elmondását).

Nádas műve a legszemélyesebb memoár, emlékezet és történelem határmezsgyéjén mozog, ezért megközelíthető akár a történelemtudománynak történelem és em­lékezet viszonyát vizsgáló, különbözőségét vagy éppen átfedettségét bizonyító el­méletei felől is. Miközben Pierre Nora a történelem mint múltra irányuló (szak)tudományos közelítésmód 20. századi átalakulásáról írva történelem és em­lé­kezet közelítés- és szemléletmódjának eltéréseit próbálja megragadni, egyre világosabbá válik, hogy az évszázad kezdeteitől az emlékezet Freud (és Jung) révén egyre jelentősebb szerepet kapott a személyiség, egyén életében –  Bergson révén a filozófiai gondolkodásban, Proust révén az önéletrajzban tűnt fel. Az emlékezet tér­nyerése meghatározó váltást jelentett „a történetiből a pszichologikus, a társadalmiból az egyéni, az átfogóból a szubjektív és az ismétlésből a felidézés felé”, a kortárs emlékezet pszichologizálása pedig az identitásnak, az emlékezés mechanizmusainak és múlthoz való viszonyának új rendszerét hozta létre, amelynek ré­sze az egyénre, és csak az egyénre nehezedő kitartó emlékezetkényszer, melyet az általános történelmi emlékezet szétesése eredményezett. (Vö. Pierre Nora: Em­lé­ke­zet és történelem között, Aetas, 1999/3, 142–157.) De Jan Assmann (A kulturális em­lékezet, Atlantisz, 1999) kollektív és történelmi emlékezetről írt teóriáját is jól le­het hasznosítani a Világló részleteknél, ám összességében úgy tűnik, hogy Nádas egy­általán nem mond le történelem és emlékezet együttes működtetéséről, egymást hol megtámasztó, kiegészítő közösségéről, hol egymásnak feszülő, egymást ki­oltó ellentétének megmutatásáról. A történelem dokumentumai, adatai, a kollektív és egyéni emlékezet hármas (vagy ha tetszik, háromnegyedes) lüktetése adja mű­vének egyik alapritmusát, és e tánc – keringő, ha már – végiglejtésére azáltal te­remt lehetőséget, hogy nemcsak személyes sorsát, saját gyerekkorának emlékezetét írja meg két jelentős történelmi esemény – Budapest 1944-es ostroma és 1956-os „ostroma” – között, hanem az én ideje elé is lépve család- és mentalitástörténetet is ír, a kollektív emlékezet több formáját, típusát felhasználva, továbbá megírja a zsidóság emancipációjának átfogó történetét a kezdetektől 19. századi asszimilációján át egészen a második világháborúig, sőt tovább, illetve a 20. századi illegális kommunista mozgalom, az 1945 és 1956 közötti kommunizmus történetét is.

A sötétből és semmiből világló részletek kapcsán elsőként a mű és lát(tat)ásmódjának metanarratív motívumát emelném ki. A fényképezés és ehhez kap­csolódóan a fény tematikája nemcsak Nádas élettörténetének, tanult foglalkozásának meghatározó eleme, a különböző fényképek leírása, a fényképezéshez va­ló viszony, a fotóesztétikai meglátások mint már oly sokszor az életműben, itt is az ábrázolásmódra, világlátásra is vonatkoznak. A fénykép létmódja és a fényképezés technikája a dolgok látás(módj)ának, a létértésnek, -értelmezésnek a lényegéhez tartozik, általa Nádas olyan, memoárját meghatározó alapkérdésekre reflektál közvetett módon, mint a képi és fogalmi világ, a valóság és reprezentációjának, ábrázolhatóságának viszonya, a semmiből, ősködből, árnyékból kiváló (emlék)­kép meghatározása, az emlék rögzítése és időhöz, pillanathoz kötődése. Fotó­el­mé­leti kitérőket főleg az első kötetben olvashatunk, miközben képleírásokkal, mint például Rajk László Vernet d’Ariège-i internálótáborban készült fényképének hosszas leírásával a második részben találkozhatunk. Az emlékezés és a fénykép te­matizálása gyakran egymásba ér, érintkezik egymással; a fotográfiának metafikciós szerepe és az emlékezettel való összefüggései azért is fontosak, mert, ha mindenáron a két kötet alapvető különbségét kell megragadni, akkor az első kötet alap­problémája az első emlékek előhívásának, az emlékképek meglétének, valóságosságának, mélytudatból megszerzésének, nyelv és fogalom előtti meglétének kérdése. A fotó és a fény azonban nemcsak az emlékképek előhívásával és annak fo­lya­matával, a fotópapíron kibontakozó, körvonalazódó képpel vagy a mentális ké­pek rögzítésének exponáláshoz hasonlítható technikájával (I. 338–339.) hozható összefüggésbe, hanem a szerzői én önreflexióiként is érthetők. A fénytani enumeráció az első kötetben még inkább az emlékképek és az emlékezés folyamataival kerül összefüggésbe, de az is látható, hogy válik ki a fényből az én, pontosabban ho­gyan jön formálódik meg benne a fÉNy: „[F]oglalkoztattak hát a képek, a fé­nyek, a fény kép­alkotó tulajdonságai, a természetes fények és a mesterséges fények különbségei, az élfény, a szórt fény, a direkt fény, a reflektált fény, a súrló fény, a hideg fény, a meleg fény, azaz a fényforrások és a fényvisszaverő felületek, a mély ár­nyé­kok reflektív derítése, a fények színe és színhőmérséklete, az emlékezés könnyű­sége, a dolgok súlyos jelenvalósága, a képzelet, az énvesztés a nagy szerelmi felfordulásban, az ejakuláció, a spirituális én megannyi elektromos kisülése, né­ha kétszer, egetverő villanások közepette, lassított egymásutánban, belső fény, káp­rázat, majd a nappali én fénylő és szomorú visszanyerése, a világ elszürkülése; a szürke fokozatok szerepfelfogása a fénytani végletek, a fehér és a fekete között, azaz a szenzualitás szerepe a képalkotásban és az emlékezésben.” (I. 43–44.) A má­sodik kötetben ez még tágabban érthető, amikor a műtermi fotó kapcsán a szórt fény és a direkt fény közötti különbségekről van szó: „A szórt fény nem jelle­mez. A direkt fény jellemez, mert kiemel vagy árnyékaiban eltüntet jellemzőnek te­kintett, előnytelennek ítélhető arcvonásokat. Formázni, alakítani lehet vele az ar­cot vagy az alakot, nyújtani, rövidíteni.” A szórt fény unalmat áraszt, és „a karakterizálás legegyszerűbb eszközétől fosztja meg a fényképészt, nincsen több mit mi­vel kiemelni vagy elfednie”. (II. 44–45.) Nádas memoárja ilyen direkt megvilágosítások sora, élesen megvilágított részleteké, ahol nem az általánosnak, elvontnak, ha­nem a konkrét részleteknek, a kiélesedő „látványnak” van nagyobb szerepe.

A retusálás mint képi rekonstrukció és archiválás szintén vonatkoztatható a me­mo­ár eljárásaira. A roncsolt, töredezett, gyűrött képfoszlányokból, rosszul fixált na­gyí­tásokból aprólékos lépések sorával javított képek eredményeként a halott vagy el­tűntnek nyilvánított személyek alakja és arca felismerhetővé válik. „Vala­mennyi­ünk közelmúltjáról volt szó. […] A pusztulás káoszából kellett kiemelni az alakokat és az arcokat, maradékaikból újraépíteni őket. Kicsit mindig szépítettem az arcvonásokon, hogy a hátramaradottaknak kellemes legyen, de azért úgy, hogy a képből kihámozható karakter realitása ne vesszen el.” (I. 76.) Nem nehéz az elbeszélés pepecselő eljárásaira vonatkoztatni mindezt.

A kép az emlékezet miatt válik kitüntetetté, ez az alapja a verbalitás, fogalmi gondolkodás előtti emlékezetnek. Mindvégig kérdés, hogy miként lehet a nyelv előtti – már nemcsak a korai, gyermeki emlékezetre, hanem a későbbi emlékképekre, érzéki benyomásokra is kiterjesztve – képtöredékeket, világtapasztalatot meg­őrizni, előhívni (emlékezni), majd közvetíteni, illetve elkülöníteni a család ál­tal később elmondott (a nyelv felől megképzett) emlékek, történetek emlékképeitől, az azok hatására megteremtett mentális filmkockáktól, belső képektől. Min­d­ezek révén érzékeny megvilágosításokat kapunk az emlékképek és fikciós képek kü­lönbségéről, a délibáb esetében a látszat optikai valóságáról, látszat és valóság egy életen át nyugtalanító kettősségéről, viszonyáról: „minden igyekezetem ellenére soha nem tudtam rögzíteni, hogy a látszathoz képest mi a valóság. Az a valóság, hogy a valóság egyike a leghomályosabb fogalmainknak. Legalábbis azokon a nyelveken, amelyeken én ismerem.” (II. 345.) A nyelv nélküli képi tapasztalás utol­só nagy jelenete az agyhártyagyulladás szavak, beszéd nélküli lázálmainak, hó­napokon át gomolygó képi vízióinak leírása, amelyek az én előtti, körüli semminek, fenyegetésnek, a semmi határán lebegésnek egy újabb dimenzióját és kontextusát teremtik és világítják meg. A közeli hozzátartozók halála mellett az én­vesztés, a saját halál lehetőségét.

Nádas az önanalízis segítségével szerzi meg első emlékeit, kibontja őket az ősmasszából, a gomolygó időből, ám az identitás kezdeteinek megragadása még ennél is bonyolultabb kérdésnek bizonyul, hiszen az én léte és ideje nem egy­sze­rű­en a család, a felmenők történeteinek folytatása, hanem – s ebben Jung hatása vi­tathatatlan – olyan genetikai, ösztönös, mentalitásbeli és társadalmi összefüggések és meghatározottságok következménye, amelyek feloldják, elbizonytalanítják az én tulajdonképpeni kezdeteinek határvonalát, az identitás megképzésének és for­málhatóságának tudatos lehetőségét pedig mintha kiragadnák az én kezéből, és ki­szolgáltatnák egy, már születés előtt meglévő kollektívumnak, őserőnek. „Az em­ber olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyekről maga sem tud. Ha két szülője, négy nagyszülője és nyolc dédszülője van, akkor valójában átláthatatlan a szo­ciális és emocionális háló, amit fel kéne fognia és feldolgozottan ápolnia. S ak­kor a jóságot mégsem a puszta szándék adja.” (II. 202.)

Az én határai, keretei feloldásának kérdéséhez a mű végén tér vissza a szerző a meningitisz önkívületének, lebegésének, a gyermekkortól, gyermeki léttől végképp eloldó állapotának hosszas leírásával, s e keretszerű zárlat kiegészül – rezignáltan és komoran – a történelmi folyamatok, események értelmezhetőségének ké­telyével és a teljes ideológiai kiábrándultsággal.

A képekben lebegő gyerekkor, a nyelvi-fogalmi gondolkodás előtti tapasztalás és az – épp ezt problémát jelentősen tárgyaló – emlékirat utólagos megírása felveti azt a gondolatot is, hogy a tudattalan, képlékeny belső tartalmak, gomolygó em­lék­képek és ebből mindaz, ami az én megképz(őd)ésében szerepet kaphat, kizárólag az elmondás, a nyelv által rögzíthető, fixálható a papíron, mintha a mű határain túl, azokon kívül az identitás sem létezne, szétfoszlana. Mindehhez kapcsolódva ezért is különösen fontos a szavak, fogalmak, jelentések problematikája Nádas művében, amelynek számtalanszor visszatérő explicit kérdésfeltevései, különböző esetei keresztbeszabdalják a szöveget, olyan önfelszámoló karistolást végeznek raj­ta, amik, természetesen, az emlékezettel, énnel, történelemmel, eszmékkel kapcsolatos – az ingatag jelentésekből is fakadó – bizonytalanságot fokozzák, szándékosan megkérdőjelezik az ábrázolás lét­jogosultságát, lehetségességét is.

A nyelvi és a fogalmi gondolkodással kapcsolatos dilemmákat a szerző alapvetően visszakapcsolja a gyermeki tapasztaláshoz, tudáshoz, és leginkább ennek kapcsán merül fel az autizmus „öndiagnózisa” is, amely jóval inkább jelzésértékű motívuma, vonulata a műnek, mintsem valódi vagy mélyebb érintettség. Jelzése a gyermek számára nehézséget okozó nyelvi kompetencia megszerzésének, a nyelvelsajátítás nehézségeinek és buktatóinak, amelyben nem ennek a gyereknek (Nádas Pé­ternek) az egyedisége a rendkívüli, hiszen a szavak értelmetlensége, a dolgok és a jelentések viszonyának furcsaságai, a jelentések ködös lappangása, félrehallása, félrekódolása, rosszul értése kisebb-nagyobb mértékben minden gyermeki ta­pasztalás, nyelvelsajátítás része; inkább az a lenyűgöző, ahogy a szerző ezeket vissza tudta követni, ahogy ezt a bábeli zűrzavart a gyermeki lét és tudat meghatározó elemévé tudta tenni, és mindezt narratológiai, esztétikai, fenomenológiai, ideológiai, morális, filozófiai stb. dimenziókba továbbgörgetni.

A kiindulópont ezzel kapcsolatban is az emlékezés és a fogalmi gondolkodás fe­szültsége. A fent már érintett, – emblematikusan – Freud és Proust nevéhez kapcsolt „emlékezeti” fordulat azonban már ez utóbbi meglétére építi, a nyelvek, fogalmak által ragadja meg az emlékezés asszociációs sorait. Nádast azonban az em­lékezésnek egy másfajta létmódja, egy nyelvet megelőző, előttes mechanikája ér­dekli különösen a legelső emlékek kapcsán. További alapvető kérdés, hogy a (gyermeki) nemtudás-tudás útjain hogyan bontakoznak ki a homályos nyelvi je­lekből, „fogalmi hüvelyekből, fogalmi burkokból” a tartalmak, jelentések, a „tudomásulvétel legrégibb foszlányain, üres neveken, hangzó formákon [hogyan] ragadnak meg az egyre növekvő információs bokrok.” (I. 92.) Mindezzel kapcsolatban ren­geteg szép esetet, kitérőt olvashatunk. Egyfelől a szavak sajátos ürességét a kon­krét érzéki tapasztalatok tudják megtölteni értelemmel, jelentéssel, ugyanakkor az átvitt, konnotatív jelentések megfejtése, megértése és az ezek körüli zűrzavar még számos eszmefuttatásra, kitérőre ad alkalmat az összetett szavakról, a hangalak és jelentés összefüggéseiről, a poliszémiáról, a család egy-egy ágának nyelvhasználati különbségeiről.

Szintén a gyerekkor csalódása, a kiábrándulás első mérföldköve, hogy a ta­pasztalat kínálta jelentések, összefüggések sokszor gyökeresen mások, mint a felnőttek által adott értelmezések, magyarázatok, és egyáltalán nem passzolnak össze a szülők által közvetített világnézettel vagy a viselkedési, illemtani követelmények­kel. Ám ez, a már gyermek által is leleplezett hazug nyelvi világ már ismeretelméleti, ideológiai kérdéseket is érint, hiszen a tényeket, a (valamiféle) valóságot, a létezés bonyolultságát elfedő nyelvhasználat, a kizárólagos narratívák és a minden ellentmondást kisimító, felszámoló magyarázatok a 20. századi totalitárius ideológiai rendszerek beszédmódjainak, propagandáinak alapját is képezik; nemcsak jellemzik, hanem konstruálják is az észlelésmentes, ellentmondásmentes szép új világot, a modernizmus embere által formálható és magyarázható világot. „Töröljük már ki egyenként az ellentmondások nemkívánatos elemeit, vágjuk le már a testünknek ezt vagy azt a tagját, mert valakinek a modernista világképéből kilóg. Min­dig ők mondják majd meg, hogy mi lóg ki. Semmi ne lógjon ki.” (I. 326.) Ná­das világában nemcsak a szülők sorsa törik meg a kommunista eszmékkel szembeni külső-belső, vállalt-nem vállalt meghasonlásban. Ugyanígy megtörnek, kisiklanak, életképtelennek bizonyulnak a család különböző tagjai vagy ágai által hordozott, képviselt mentalitások, életstratégiák is. Ezeket a meghasonlásokat, tévedéseket, kudarcokat a szerző minden esetben teljességre törő portrék által, aprólékos, mindennapi gesztusokból, tettekből, életvitelekből, viszonyulásmódokból ve­zeti, bontja le, lépésről lépésre. A folyamatok azonban nem állnak meg: leszármaznak, öröklődnek, „minden nemzedék egy korábbi kor tudását, hiedelmeit és téveszméit adja tovább a következőknek, s így a megismerés minden bizonnyal a láncöltés mintájára készül”. (I. 86.) Így ennek a több szálon, területen mozgatott érzéki, nyelvi, értelmi és tényekkel alátámasztott, ellenpontozó argumentációnak a segítségével lesz Nádas műve jóval több emlékiratnál: óriási társadalmi, történelmi tab­ló a 20. század bukásáról. A mű zárlatában Nádas nemcsak az önkényuralmi rendszereket és tömeggyilkosságaikat utasítja el egyértelműen, hanem kifejezi min­den 20. századi társadalmi formával, politikai rendszerrel szembeni idegenségét, csalódottságát is.

A Világló részletek bátor és teljes körű szembenézés, elszámolás. Talán legkevésbé az énnel, hiszen a visszaemlékezés otthagyja a gyermeket a kamaszkor de­rekán, nem növeszti fel. Sokkal inkább szembenézés a múlttal, az én előtti idővel, az identitás bimbózásának idejével, a származással, az ősökkel, a családdal, a szülők sorsával és azzal a világgal, amiben ezek a nemzedékek éltek, hittek, szerettek, elgyengültek, alkalmazkodtak és (bele)haltak. Szembenézés a „honnan jöttem, miből lettem, mi határoz meg” kérdéseivel, azzal, hogy az egyénnek mi mindent kell hordoznia a múltból. Nem kíméletlen, de őszinte, nem ítélkezik, de nem is ment fel: keres, nyomoz, összefüggéseket tár fel, megérteni igyekszik, s ez az odafordulás, megértésvágy bőven elegendő ahhoz, hogy ne legyen kíméletlen, méltánytalan azokkal, akiket szeret, akikhez valaha kötődött, hiszen az ő esendőségeik, gyengeségeik mindenféle módokon, rejtekutakon át a memoáríróban tükröződ­nek, benne élnek. Amit elutasít, elhatárol magától, az is, legfeljebb a visszájáról.

De azért ne legyenek kétségeink, Nádas nagyon tudatosan építkezik, adagol, szerkeszt, (meg)vezeti az olvasót. Legyen a valóság mégoly képlékeny és megragadhatatlan, ahogy azt ő (is) tételezi, a szöveggel is ez a helyzet, minden valós részlete, ténye, megtörtént szegmense ellenére fikció. Nemcsak az ábrázolás nyelvi megelőzöttsége, a szöveg működtetésének szükségszerűsége miatt, hanem messze ezen túl is. Ettől még őszinte és igaz. Néhol egészen a felszínre tárt, látványos a narráció működése, így például Mezei Ernő országgyűlési beszédének hosszas és minduntalan megszakított leírásánál. Épp a megakasztások, közbevetések ritmusa, dinamikája, a komoly felszólalás hatásának részletezése, mely nem egyszer tér vissza Mezei beszédhibájára, mindenképpen regényesíti alakját, beszédét kiragadja saját kontextusából, némileg ironizálja, új nézőpontba helyezi. Gya­ko­ri eljárás, hogy két idősík, két tapasztalati sík, vagy a történet és az azt kommen­táló tudat kettőssége, „párbeszéde” vezeti az elbeszélés menetét. Az egy folyamba öntött szöveg nemcsak a sokféle szempont összeegyeztetése, a különböző tapasztalati módok vagy a felvetett morális, ideológiai, filozófiai stb. kérdések sokasága miatt törik meg min­duntalan, hanem az elbeszélés színre viszi mindazokat a képpel, nyelvvel, rögzítéssel és megragadhatósággal kapcsolatos dilemmákat, amelyeket tematizál, metakommunikál, mindent, ami ismeret- és reprezentációelméleti, írói homlokterében áll.

Ám a dilemmák színrevitele, az emlékekkel, nyelvvel, szöveggel és minden mással való felszíni bajlódás ugyanúgy a fikció, a megcsináltság része, tovább gerjesztve a szöveg paradoxonait, hiszen, ha úgy adódik, ha az író épp „olyan kedvében van”, minden nyelvi, képi, ábrázolásmódbeli kételkedést félretéve oldalakon át árad és mesél, burjánoznak a képek, a mondatok, „talál szavakat”, mint például a nagypolgári család nagymosását leíró részben. Majd egyszer csak újra behúzza a fé­ket, lassít, kitér, kanyart vesz. Minden kanyar újabb adalékot ad, hozzátesz, újabb szereplőt, mikrovilágot tár fel, így az értelmezés terepe is minduntalan újabb szem­pontokkal bővül. Tehát lenne még mit részletezni: az anyához való viszonytól indulva a szerelem, rajongás, erotikus vonzódás esetein át a bizonyos tárgyak, cselekvések, tettek, mozgásformák iránti vonzódások vagy a különböző „mániákra”, elfoglaltságokra épülő időszakok identitásformáló, külvilágot feldolgozó (megélő, túlélő) szerepére. Lenne mit részletezni a test ábrázolásáról, jelentőségéről, mi­­lyen szerepek, szavak, elhallgatások vagy tiltások övezik azt a családban vagy a kü­lönböző társadalmi közegekben. Szintén érdekes gondolatokat engedne meg az ábrázolt történelmi események, korszakok, tömeggyilkosságok összefüggésében is hu­mán és animális lét határainak kérdése, humánus és animális érintkezési pontjai. Vagy a szavak használatának, jelentésének kérdésköréhez kapcsolódva az olyan alapfogalmak visszabontása, dekonstrukciója, mint gonoszság és jóság, erotika és erkölcs, érzelmi és értelmi megértés. Ám lehetséges, hogy mindezen értelmezési körökkel csak látszólag jutnánk messzebbre, tovább árnyalnánk bizonyos, eddig is felvetett kérdéseket, „lámpás, szép fejünkkel” mi is mindössze újabb, szédítő részleteket világítanánk meg.

De talán majd mégis érdemes lesz a végére járni mindezeknek. Számomra azonban már most sem kétséges, hogy a Világló részletek az érzéki tapasztalatok köz­vetítésével, az emlékezés fo­­lyamataival, a nyomozás, az „oral history”, dokumentarista történetírás eszközeivel megírt múlt(re)konstrukció komoly önvizsgálat rendkívüli erejű prózában. Szem­be­nézés önmagával, családjával, saját múltjával és a 20. századi kommunizmus történetével, értelmezve is mindezt. A mű olvasása során (újra) megbizonyosodhatunk arról, hogy ez az írói-emberi extraszenzitivitás, extrareflexivitás, részletező mód­szerrel szintetizáló hajlam egy olyan erős és megrázó léttapasztalásmódot és ta­pasztalatot, ezekből kiindulva pedig olyan belátásokat eredményez, amelyben, amely során folyamatosan, szükségszerűen ott kí­sért az öngyilkosság gondolata. Az a megsemmisülés, az a semmi, amely már gyerekkori jóslatként is elhangzik – mi­közben az íróvá válás terve is készen áll – Vera néni szájából: „belőled pedig nem lesz semmi, mondta, semmi”.

De szerencsére nem hiszünk a jóslatoknak, csak a részleteknek. És az is szerencse, hogy ezzel az emlékirat írója is így van. (Jelenkor)

Nádas Péter: Világló részletek, Jelenkor, Budapest, 2017.

(Megjelent az Alföld 2017/10-es számában.)

Visy Beatrix

szerző: Visy Beatrix
honlap e-mail
Visy Beatrix (PhD) 1974-ben született Budapesten. Irodalomtörténész, kritikus, jelenleg adjunktus a SZIE Pedagógiai Karán, mellette óraadó a Zsigmond Király Főiskolán és a PPKE BTK Bibilioterápia szakképzésén. Kutatási területe: Nyugat kora, 20. századi magyar próza, fényképleírás, a fénykép szerepe, jelentései a magyar irodalomban.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések