Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Halottként él a költő
87290
post-template-default,single,single-post,postid-87290,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Halottként él a költő

Rafi Lajos: Halottként él az Isten

Van, hogy a vers olyan szöveg, amely nem léphet el a valóságától – nem attól, amit tárgyal, amit mozgósít, vagy bárhogyan is, de szövegez, hanem írójától mint a szöveg legközvetlenebb valóságától. Van, hogy a költő felől indulunk, és van, hogy sosem jutunk egyetlen verssorig sem. Azért fontos ez, mert a szövegek, sőt akár egy költői életmű elvesztését sejtem abban, ha az eluralkodó olvasat – és Rafinak nincs széles recepciója – odáig húzza össze a szövegek horizontját, hogy azok esélyt sem kapnak saját jogon való létezésükre. Így van az, hogy Rafi Lajos verseinek olvasása nem Rafi költői világát nyitja meg, hanem a Rafi Lajos valóságá­ba kukucskál – mintha vele és nem a szövegekkel volna dolgunk.

Máshonnan indulva – mi van ezekkel a Rafi-szövegekkel akkor, ha kivonjuk be­lőle a „tudjuk, ki volt Rafi Lajos” közmegegyezését. Mintha Rafi Lajost akarnánk ka­nonizálni, a személyt, és mintha ehhez keresnénk kategóriákat. Ráadásul úgy – és erre később még visszatérek –, hogy az ennek a korszerűtlen cigány, roma irodalmi kánonállításnak a hagyományába illeszkedjen. S hogy mindehhez még az Er­dély-élmény, a Magyarországról Erdélynél erdélyibb Gyergyó székely mítosza ke­veredjen? Ha ezt tesszük, nem kell olvasnunk, és Rafi Lajosnak fölösleges volt ír­nia.

Mert végigmesélhető a Rafihoz kapcsolódó félig-meddig irodalomkritika úgy, hogy kifestjük belőle az írót. És akkor is ottmarad az erőteljes anekdotikus kedv, ami­ként arról első budapesti könyvbemutatójáról szólva megemlékezik Jász­be­rényi Sándor (Kolor Lokál, Litera, 2008. febr. 24.), a bádogos romantika, a stockholmi kaland és a pálinkáspohár az utcai plakáton. Engem mégis az érdekel, ho­gyan lesz jelentős Rafi életműve – és azt hiszem, ehhez az olvasásunk stratégiáira kell rákérdeznünk elsőként. Leginkább azért, hogy megszabadulhassunk azoktól, vagy legalább felfüggesszük őket egy pillanatra.

Az értelmiségi olvasónak van nyomon követhető olvasáshagyománya (vö. Lai­kus olvasók?, L’Harmattan, 2006; ezt az olvasáshagyományt elemzi Köllő Zsófia diák­köri dolgozatában, 2011), amely azt mutatja, hogy minimálisan a különösség mí­toszából indít, ha cigány, roma szerző kötetével találkozik. Valahogy úgy, ahogyan Bari Károly első kötete esetében a „szegénységet füstölgő tanyák” világából tu­dósító „Táltosfiú” (így nevezte Csoóri az akkor tizenhat éves bükkaranyosi költőt) fogadtatástörténete rendeződött az 1970-es évek elején. És mondjuk úgy, ahogy Holdosi József ugyanennek az évtizednek a végén arról beszél egy interjúban, hogy „vannak mérnökök, orvosok is köztünk” (Beszélgetés Holdosi József Ká­nyák című művéről, MR, 1979). Ez a sztereotípiákkal terhelt szociális olvasat kvá­zi normatívvá vált a cigány, roma írók szövegeinek hivatásos, nyilvános recepciójában.

Mégis meglepett, hogy az időutazás élménye, a 19. századi nemzeti modern előképe mennyire erős a véleményekben. De korántsem poétikai érvek alapján el­beszélve. Inkább úgy, hogy Rafi Lajos saját jelenünk múltja, egyszerre deformálja és konzerválja a mi múltunkat, és ily módon ismerni fel benne Petőfit, Vörösmartyt, mondjuk. Ez olyan korszerűtlen és határozottan tudománytalan (anélkül, hogy találgatnék, valahogy azt hiszem, Kemény István inkább felmentő gesztusnak szán­­ja ezt), amelyen a naiv társadalomtudomány jó fél évszázada esett át. Mára ta­lán belátható badarság Erdélyt, az erdélyi, még inkább a székely embert a magyar ősi­ség őrzőjeként elgondolni, ahogyan az ott élő cigányok (ez esetben gáborok egyébként szintén komplex és sokféle) életvilágát saját múltnarratívánkba kényszeríteni. (Az erdélyi gábor romák világáról írt nagyszerű könyvet Berta Péter: Fo­gyasztás, hírnév, politika, Bp., 2014.) Időben való egybeesésről van szó, amely nem jelent feltétlen szinkronitást, éppen azért nem, mert eltérő életvilágok, eltérő tár­sadalmi-kulturális-gazdasági-területi etc. meghatározottság és alakulástörténet van viszonyban az egyéni élettörténetekkel, életutakkal. Ha a nemzeti romantika min­tázatait ismerik is fel Rafinál – és ez legyen inkább feltételezés, én fölöslegesnek találom ennek vizsgálatát, mert nem hiszem, hogy ezzel közelebb jutunk a Rafi-szövegekhez –, azt a dialógushelyek szűkebbségével inkább lehet magyarázni: a magyarországitól eltérő magyar irodalom tananyagkorpusza, a könyvek, kiadványok hozzáférhetősége, a kortárs irodalomkritika érintése és hatása, és sorolhatnám.

Másrészt abban az esetben, ha egy szerző szövegei kevéssé jelennek meg az iro­dalmi nyilvánosságban – így például kevés kritika, recenzió íródik műveiről, nem tud rendszeresen publikálni mértékadó irodalmi lapokban, közleményekben, ha alig tud viszonyba kerülni az alakuló kortárs líra kánonjával –, akkor a szűkebb irodalmi térben olyan szereplők fedezik fel, akik erősen kapcsolódnak a személyhez, az íróhoz magához, emberi sorstörténetének tényleg részesei. Volt iskolatárs, első olvasó, igaz barát, ahogyan ez erőteljesen jelenik meg, a maguk számára is nyil­vánvalóan és többé-kevésbé reflektáltan a különböző dokumentumfilmes anyagokban (Holdkatlan, IV. évf., 3.). Az ő nyilvánossághangjuk szükségszerűen nem válik, nem válhat le erről az emberi kötődésről. Bajna György vagy Ferenczi At­tila barát, támogató, kultúraszervező, értékőrző, és mindezekkel együtt irodalmár. Baj­na megindító nekrológja (Bajna György: Rafi Lajos naponta felkeres, Ger­gyói Kis­új­ság, 2016. febr. 22.; és még jónéhány, személyes hangú, pontos és erős publicisztika: Cseke György: Kisebbségben – egy roma költőnk volt, s most ő sincs, Ma­szol.ro; Parászka Boróka: Bádogversek. Rafi Lajos nyomában, Erdélyi Riport) a ba­rát emlékezése, amiként Ferenczi sem tud ellépni ettől a hangtól a Halottként él az Isten előszavában: „időben még annyira közel vagyok a költő mindennapi éle­téhez, hullámzó lelkiállapotaihoz, hogy a hozzá fűződő élményeimet nem tudom le­választani a műveiről” – írja önmaga beszédpozícióját pontosan rögzítve (5.). Az ol­vasás tétje tehát az: mi van akkor a verssel, amikor ezek a referenciális elemek el­­tűnnek, elkopnak, vagy (és a sok „ha” a recenzió elején erre játszott) egyszerűen nincsenek ismeretként a birtokunkban?

Itt ráadásul egyszerre kell gondolkodnunk (1) a költői életműről és az életműről mint konstrukcióról, valamint (2) az egyes versszövegekről. Ezután kell visszatérnünk ahhoz a kérdéshez, amely beszéd- és létpozícióját egyaránt kijelöli ennek a köl­tészetnek: (3) a kisebbség kisebbségének nem közösségi, hanem individuális, korszerű és kortárs életélményére.

(1) Ha az életmű felől indulunk, akkor elsőként is azt kell gondolnunk, hogy in­kább vagyunk egy torzó olvasói. Nincs kész, lezárt vagy lezáratlanságában megépíthető életmű, lehetetlen elgondolni azt abban az ívben, amely a Béke-verstől a be­fejezetlenekig tart. Szigorúan fogalmazok: a Béke-verset nem avatja visszafelé egyetlen szöveg sem a lírai pozíció, esetleg nyelv már megmutatkozó zsengéjévé. Gimnáziumi feladat volt a szöveg, annak megfelelően elvégzett feladat. Az pedig, hogy ez családi-személyes kultusztárggyá lesz (újságkivágásként az apa tárcájában) nem érinti a versszöveget, annak poétikai kérdéseit. Annál inkább mást. A szer­zőről készült dokumentumfilm (Földhöz vert csoda, 2008, dokumentumfilm Ra­fi Lajosról, Bajna György – Zsigmond Attila) egyik szívszorító jelenete az, amikor az apa előveszi tárcájából a rongyos papirost, amelyen fia verse van, s azt felolvassa, pontosabban elszavalja. Azzal az emelkedettséggel, amely felfüggeszti a vers­­szövegre vonatkozó kérdéseket, ugyanis itt inkább beszélhetünk arról, hogy a versszöveg alkalom, gesztusgyakorlás, nincs irodalmisága. Nem véletlen, hogy a vers­hez az apa a szerkesztői jegyzetet is felolvassa – a versként. A versként való létezés a megjelenésben, azaz a nyilvános reprezentációjában versségnek ismerődik fel; az ily módon való felismertség hozza létre a költőséget, és ez az, amelyben apa és fia – a megírás, illetve a megőrzés és állandósuló reprezentáció dinamikájában szót ért egymással, találkozik. Ebben a kivételes pillanatban akként tekinthetnek egymásra és önmagukra, amiként egymást és önmagukat látni szeretnék. A töredékként maradt Drága, jó édesapám! ezt a pillanatot akarja (akarta volna) szöveggé rögzíteni: „S tudod, apám… mi / kortársak vagyunk.” A költészethez való viszonya a poétának konkrét szövegben is jelölődik (A költészethez – később visszatérek majd rá).

Az önmagát elbeszélő lírai szerep keresése (ki ő, miért is a verse?) A szépség koldusa című versben kifejtett leginkább. Itt és így lehet Kemény István gondolatára csatlakozni: a költői szerepkonstrukció a Rafi-versekben a küldetéses költői eszményt idézi Pál apostollal: „Meleget próbáltam teremteni / a pengő ércben, zengő cimbalomban.”, vagy éppen József Attilát hív be, a címen túl a felismert distanciában: „Így az maradok, aki voltam… / Szelídség vén koldusa, én.” A Rafi-életműre, annak állítására, lehetőségére, vanságára érdekes módon éppen innen, József Attila azonos című kötete felől érkezhet válasz: „a Szépség Koldusa kötet a költői tanulóévek kötete, s az is igaz, hogy – mint csaknem minden jelentős költő – József Attila sem indul teljesen készen, mindenki mástól elütő, egyéni hanggal, ő is elődei nyomán jár. De avval, hogy kiket követ, már választ is; s van már eredeti, ön­álló mondanivalója is.” (Szabolcsi Miklós: A szépség koldusa kötet, ItK, 1962/5, 550). A Rafi-költészetet ilyen módon látom lezáratlannak és kiteljesülés előttinek – egy nagy költészet lehetőségeként inkább.

Az életmű lezáratlanságát, filológiai értelemben inkább összegyűjthetetlenségét je­lentheti, hogy akár a kötet előszavában, akár az interjúkban az irodalmár barátok ma­guk is emlegetnek olyan írásokat, melyekhez nem tudnak hozzáférni, nincs a bir­tokukban, legfeljebb létezését tudják-sejtik. Sőt, az internet olyan Rafi-szövegeket őriz (videómegosztókon, online folyóiratok portáljain), melyek nem szerepelnek az Összegyűjtött versekben. (Ilyen a pityókaszedőknek mondott vers, ill. annak rög­tönzött fordításai románul és romanes, a Bajna–Zsigmond-filmben feleségének felolvasott versszöveg, s emlékeim szerint az egyik nekrológban idézett Rafi-költemény; másutt az Elhatárolódás kész versszövegként kerül közlésre a weben, a kö­tetben a befejezetlen versek között kap helyet hiányzó szövegrészekkel, a szöveghiányt jelölve.) Innen, azt hiszem, egy Rafi kritikai kiadás még várat magára. A szövegek rendezése, gyűjtése, hitelességvizsgálata, illetve a különböző változatok egy­­bevetése komoly szerkesztői munka lesz, amelyet a jelenlegi köteten dolgozók a mostanihoz hasonló alapossággal és szakértelemmel képesek végezni bizonyosan.

(2) Alig van olyan versszöveg, amely ne bicsaklana – kicsit vagy nagyot. „Ka­pasz­kodom tebenned” – írja A költészethez című versében Rafi Lajos. Bátorsággal mondanám, hogy a műfaj megidézése, a megszólítói-megszólítotti viszony erős jelölése és a patetikus hangütés, szóval a műfaji előképpel való játék az, amely az intertextuális aktusban képes a jelentések megképzésére. Ebbe az irányba érzékeny a szöveg, a második versszak a személyes-hétköznapit hívja a szövegtérbe: „Ékes vagy, én meg éhes”. De ennek a feszültségnek a kijátszása nem innen, sokkal in­kább az ékes–éhes–édes (a következő sor rímfelelője) rímkényszeréből adódik. És miközben az ékes–éhes intenzív és komplex (legalább annyira tragikus, mint önironikus) megragadása a költői sorshelyzetnek, a következő sor a trivialitás felé tol­ja a szöveget, a zárlat pátosza kiüresedik.

A Szavaid mögött erős képi indítását – „Homályba veszett vén szarvas vagyok, / Egyedül itt a hegyek között.” – hasonlóan szép metaforák („Mint pólyált babát, úgy ölel a bánat”) követik, nyelvi alakzatai pontosak, egyszerűek, már-már szikárak: „Semmit nem tettem, semmivel maradtam”. A záró versszak utolsó három sora túl­beszéli és közhelyessé üresíti az addig jól kidolgozott vershelyzetet, az Én kilátástalanságát és a számadás nélküli leltár többszörözött allúzióját. Azzal, hogy az öröm-üröm kényszerríme a verszárlat, de még inkább azzal, hogy nem tudja magát a szöveg elrúgni a primer versötlettől (hangulattól, érzelemtől, gondolattól), a költői szomorúságtól, kiábrándultságtól, elveszti addig meghozott, nyelviségében is meg­ragadott erejét.

Ez a szövegek legtöbbjénél így van – valahogy az történik, hogy a versek erős­sége éppen az, hogy nem ismer rá a költőiségére, nem reflektál saját nyelviségére. Aztán ez a sodró, talán naivnak is jelölhető energia valahol elvész: leginkább ott, ahol egy elképzelt költőiségnek (amelyet mindenképpen az emelkedettség, vá­lasz­tékos szóhasználat, rímkényszer etc. jelöl ki) való belső megfelelés veszi át az uralmat a szöveg felett. Ebből adódnak a nyelvi környezetéből kihulló szavak, aho­gyan a Békés-játékban, amelyet nagy költőelődök hangján komponál, és va­ló­ban a használt modalitásváltások, a tematika idézi is azt nagyszerűen: „Há­bo­rús­dit játszani? / Kínt komolyra váltani? / Sírni pergő könnyeket?” Később mégis szét­esik a versszöveg a kontextusidegen sorvégi összecsengésért választott lexémával: „Nem halált, oh, nem halált! / Öldöklést és zokogást! / A lovamra könnyeket. / Meddig tart e környezet?”

Így is találni elemi erejű szövegeket, vagy olyan szöveghelyeket, amelyek egy ere­deti költői nyelv ígéretét jelentik. Hirtelen ilyen a Cigány ősz tragikus-játékossá­ga, a Pásztor, különösen annak döbbenetesen erős nyitó életképe  – „Kínzott ku­tyáim / csak egyre ugatnak. / Másképpen a lanka / csendes, nyugodt.” – de idézhetném az első két teljes versszakot. A Marci szomszéd panaszainak humora és önreflexiója feszesebb versszerkezettel lenne igazán erőteljes, az Új május önelemző monológ. A pásztorok dala a népies dalforma és nyelvhasználat megidézése, ahogy a Rákfenés sors is: az idézés/megidézés játékosságát a verstematika el­len­pontozza. És itt az Őszelő – Tölgyes, amely versegészként labilis, de erős képisége meg-megragad. Nagyszerű az Ima népies dalformája, amely képiségében és ritmikájában amolyan balassisan az „Erdő mellett estvéledtem” nótájára íródik.

(3) Dsida Jenő Nagycsütörtökében a „kocsárdi váróterem” nem stilizált couleur lo­cale-ja, hanem a végtelen magány személyessé váltásának konkrétsága. Rafi Lajos Güdüci februárja nagy vers, és alighanem azért az – és így jutott eszembe Dsida –, mert Rafi képes a valós, a konkrét élményt nem elveszítve, nem illusztrációvá vagy öt­letadóvá degradálva irodalommá írni ebben a kimagasló költői alkotásban. Verset csinál belőle, aminek aztán nincs szüksége a rajta kívül álló referenciákra: nem kell tudnunk, hol van Güdüc, hogy mi az, milyen ott az élet. A szöveg Gü­dü­ce a műben van, nem a térképen, a története nem a levéltárban vagy a nép nyel­vén, hanem ott, ebben a tízegynéhány sorban. A gyűjteményes kötet egy nagy versénél időzöm kicsit a következőkben.

A felütés baljós természeti képe – mint annyi Rafi költeményben – erős, pontos metafora, itt érzékeny megszemélyesítés: „A szél odakint a térdén töri a fákat.” De a kép tovább tart ennél. A következő sor, a „Fütyülök rá” alanya ugyan a lírai be­szélő, de a cselekvés hangja a szélé, az előző mondat alanyáé: nem marad kívül a valóság, az odakintnek és az idebentnek nincsen direkt határa. És nem azért, mert nem enged, és nem azért, mert az Én nem akarja/tudja/teszi. Egyszerűen azért nem, mert nincs olyan létezés – és ez a létezés belátott tragédiája és boldogsága is –, amelyik ne hordozna magában ambivalenciát, feszültséget. A szöveg ezeken a bi­ná­ris szerkezeteken forog tovább: a kint és a bent, a szél és a lírai én kettősét a férfi-nő, az Én és az Ő kettősei követik. Nem ellentétekről van szó, nem kizárólagos választásról, hanem egyfelől a szöveg szerkezetének dinamikus és kö­vet­ke­ze­tes végigviteléről, másrészt (ideológiájában) arról a belátásról, hogy a kizárólagosságra törő kategóriák nem képesek a világ-megragadásra. A második versszakban – ahogyan az elsőben a fütyülés – a „szó” a közös cselekvéselem a lírai Én és a székely között: „Szépségét érzi ő is a szónak, s a szíve, / ha sír: / locsolni próbálja a torkát.” Figyeljünk fel a játékra: ismétlődik az ivás aktusára való utalás az el­ső versszakból, ahogyan az is, hogy ez nem teljesülő aktus vagy cselekvés; a „to­rok” eltérő birtokos személyjellel, az elsőben a lírai beszélő Én, a másodikban a szé­kely singularis 3-a. Az érzékeny azonosságot az „is” utalása már jelöli a számunkra: a szé­kelyhez való kapcsolódás, a vele való azonosulás első versszakban megjelenő vágya a másodikban átfordul. A székelyt néző lírai beszélő, azaz a költészet lesz a mér­ték, ahonnan a székely anekdotái értelmet, jelenlétet nyerhetnek. Eb­ben az így felismert különbségben van a személyes egzisztencia tragikuma: „Szép lenne itt nekem is minden”. De ez az „is” a feltételes módú létigével nem az előbb felismert azonosság, hanem a nyilvánvaló különbözőség kimondása. A székely mesélő bizonyossága, jövőbe vetett hite nem a Rafi-versek lírai beszélőjének világlátása. Az övé inkább a kétségé, fájdalomé, a szabadság hiányáé, az elmúlásé.

A verslogika nem etnicizáló olvasói reflexek szerint működik. Azért szerettem vol­na ezt valamelyest megmutatni éppen ezen a szövegen, hogy világossá váljon: nem a cigány meg a székely, a güdüci meg a nem-güdüci, a famunkás meg a bá­dogos találkozása ez, amelyből a cigányok szegénységének, kiszolgáltatottságának közösségi sorstörténete bomlik ki. Egy ilyen olvasathoz éppen az nem kell, ami Rafi Lajost megtartja és megőrzi a magyar irodalom kánonjában: a versei. Márpedig ép­pen azzal volna dolgunk – leginkább azzal.

Rafi Lajos: Halottként él az Isten, Kolozsvár, Polis, 2017.

(Megjelent az Alföld 2017/12. számában.)

Borítókép: Rafi Lajos; Forrása: a Kisújság.ro fényképét átvevő Morfondír.ro.

Beck Zoltán

szerző: Beck Zoltán
honlap e-mail
Beck Zoltán 1971-ben született Devecserben. A PTE-BTK romológiai tanszékének oktatója, énekes, dalszerző, a 30Y zenekar frontembere.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések