Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Schein Gábor prózája
87339
post-template-default,single,single-post,postid-87339,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Schein Gábor prózája

Dörrenések a parkban

Szombat hajnal. A lakótelep északi vége dörrenésekre ébredt. Szabálytalan időközönként törtek rá a lehunyt szemű házakra. Az ablakokban, mintha bábok lennének, kócos fejek bukkantak elő, kelletlenül tekintgettek jobbra-balra. Nem láttak sem­mit. A lakótelep tömbjei között sivár volt a hajnal, bármelyik lehetett az utolsó. A dörrenések nem erősödtek. A legjobb, amit tehetnek, hogy tovább alszanak.

A dörrenéseket a városi parkból sodorta erre a szél. Parknak persze ekkoriban már túlzás volt nevezni. Valamikor tó is volt benne, a patakot duzzasztották fel zsilippel, de a medret följebb senki sem tisztította, a víz elapadt. A sétautakon, me­lyek kanyarogva behálózták az összességében nem túl nagy területet, összetörede­zett az aszfalt, kórók és fűcsomók törtek át rajta. Az aljnövényzet egyre vadabbul nőtte be a gondozatlanul terebélyesedő bokrok alját, itt is, ott is fattyúhajtások sarjadtak, a játszótéren leszakadt a hinta, a szeméttárolók rozsdásan, kifordulva függtek az oszlopon.

Három dörrenés szorosan egymás után, szünet, egy, szünet, kettő, hosszú szünet, megint három. Kiefer felült az ágyban és figyelt. Lövések? Lövések a parkban? Né­ha előfordult már, hogy bizonyos hangokat lövéseknek hitt, aztán mindig kiderült, hogy nem azok voltak. Néha a gyár területéről is egészen furcsa hangok szóródtak széjjel. De ezek most talán mégis lövések voltak. Kiefer egyáltalán nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy valakiből kifogyjon a béketűrés, és lövöldözni kezd­jen. Tulajdonképpen várta is már. Valaminek feltétlenül történnie kellett.

Fölpattant az ágyból, és pillanatok alatt felöltözött. Az előző napok kábultsága el­illant belőle. A dörrenések mit sem csillapodtak, sőt mintha még közelebbről har­santak volna. Az eget idegtépő varjúkárogás töltötte meg. Kiefer néhány perccel később kilépett a házból, és a park felé indult. Körülbelül ötszáz métert kellett megtennie. Bükkök, gyertyánok, gondozatlan cserjék. Alattuk az ösvények, a tö­rött padok. Embert még nem látott. A lövések szinte a füle mellett dördültek. A le­ve­gőben rettenetes károgással, vijjogással menekülő madárcsapatok. Elkezdődött vol­na?

Odaért a park szélére. A burjánzó cserjék között hirtelen megpillantott egy alakot. Terepszínű ruha volt rajta, mint a filmekben. Puska is volt nála. Fölemelte, célzott, és fölfelé lőtt. A madarakra. Nem talált. Kiefer mozdulni sem tudott. A fák kö­zül csakhamar három másik fej és három másik puskacső bukkant elő. Újabb lö­vések. Két varjútetem tompán puffant a földön.

Kiefer tett egy lépést feléjük. Meg akarta nézni, van-e még bennük élet.

Meglátták. Az ágak szétnyíltak.

‒ Megőrült? Mit keres itt? Tűnés innen!

Kiefer nagyon ostoba képet vághatott. Megrémült.

Az egyik férfi felé fordította a fegyverét.

‒ Na, mi lesz? Maga is akar?

Kieferből hirtelen valami nyüszítésféle tört elő.

A másik fölfelé lőtt. Kibicsaklott fejjel a földre puffant egy varjú. Formátlan, fe­ke­te tollcsomó, alig szivárgott belőle vér.

Kiefert a látvány valamelyest kijózanította. El tudott indulni. De fogalma sem volt, hogyan támolygott haza. Mint aki napszúrást kapott. Émelygett a gyomra. Ágy­nak esett, és belázasodott. Fájt a feje, mintha jól tarkón vágták volna.

– Gyenge katona vagyok – gondolta, és lehunyta a szemét.

Aludt egyet. Fölötte a plafont egy vékony fénycsík metszette ketté. A fény a be­hú­zott függöny két szárnya között érkezett a szobába, és a szemközti falon elhalványulva csúszott alá. Különben teljesen sötét volt. Kiefer arra ébredt, hogy a fájdalom tarkója felől egészen a szemöldökcsontig előresugárzik, és szinte kettészakítja a fejét. A párnát kőkeménynek érezte. A lázas fájdalom ismeretlen kapukat nyi­tott ki az idegek között. Mintha csőrök, karmos lábak tépkednék az agyát. Leg­szí­vesebben belemarkolt volna az agyába, hogy egyetlen rántással kitépje onnan a fáj­dalmat.

Jó időnek kellett eltelnie, mire a fájdalom enyhült valamelyest, és a láza is lejjebb ment. Addigra teljesen kimerült. A szeme csak résnyire volt nyitva. Emlé­ke­zett rá vagy álmodta, hogy a nővérével játszanak a parkban? Nem itt, nem ebben, ha­nem a Királyfürdő mellett Budán. Még gyerekek. Tavasz van, már túl a virágzás idején. A töredezett aszfalton akácszirmok. A templom mögül egyszer csak fülhasogató károgást hallanak. Megkerülik a templom sarkát, és látják, hogy a kavicson egy röpképtelen fiatal varjú teste fekszik. Egy róka ejtette el, és most is ott áll a zsák­mány fölött. De hát hogyan került ide róka? Ide a város közepére? Őrizte a fi­a­tal varjút, de nem jutott hozzá, mert a fáról megtermett példányok, egyik a másik után, szüntelenül ostromolták. Hol a fejét, hol a nyakát támadták, élesen belevágták a csőrüket. A róka egy idő után nem bírta tovább, és elkotródott. A fürdő felé vet­te az irányt. A fiatal varjú teste ott maradt a kavicson. Kiefer és a nővére szedték föl, és a templom végében eltemették.

Azt viszont már itt, B.-ben figyelték meg néhány éve egy márciusi napon, hogy a park egyik fájára egy héjapár telepedett. A varjak, néha három vagy négy, máskor hat vagy hét is egyszerre, rendszertelen időközönként megtámadták a héjapárt. Először csak a környező fákat szállták meg, és onnan zaklatták őket. Aztán meg­próbálták megközelíteni a héjafészket, de nem sikerült, mert a tojó elüldözte őket. Röptében belecsíptek, karmaikkal megtépték. Kiefer és a nővére akkoriban min­den nap kiment a parkba. Látták, hogy a héjapár tojásokat rakott, de egyetlen kicsinyüket sem tudták fölnevelni. Nyáron utód nélkül költöztek el, és soha töb­bé nem tértek vissza.

Kiefer újra mélyen aludt. A parkban megint lövéseket hallott. A nővérével bo­kortól bokorig, fától fáig osonva próbáltak kijutni. Rájuk lőttek, ők voltak a célpont. Hogy kik lőttek, azt nem láthatták. Csak a hangjuk érkezett el hozzájuk, folyton más irányból. A park növényzete sokkal sűrűbb volt, mint a valóságban. Be­húz­ta a nővérét egy bokor rejtekébe. Menekülés közben nem nézett rá, csak most. Egészen elfehéredett. Megijedt az arcától. Kijutunk mindjárt, ne félj, akarta mondani neki, de nem volt szája. Abban a pillanatban éles fájdalom hasított a hátába.

Megrándult az ágyban, és fölébredt.

Megjelent az Alföld 2018/1-es számában.

(Borítókép: mapio.net)

Schein Gábor

szerző: Schein Gábor
honlap e-mail
Schein Gábor 1969-ben született Budapesten, író, költő, irodalomtörténész, az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszék oktatója. Legutóbbi szépirodalmi munkái: Éjszaka, utazás (2011), Megölni, akit szeretünk (2013), Svéd (2015), Üdvözlet a kontinens belsejéből (2017).

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések