Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - A lét a tét
87451
post-template-default,single,single-post,postid-87451,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

A lét a tét

Tóth Krisztina: Párducpompa

Négy elbeszéléskötetet – Vonalkód (2006), Hazaviszlek, jó? (2009), Pixel (2011), Pil­lanatragasztó (2014) – követően jelent meg 2017-ben Tóth Krisztina Pár­duc­pom­pa című, tárcanovellákat tartalmazó könyve. A négy korábbi kötet szerkezete egyaránt szigorú logikát követ. A Vonalkód 15 történetét a zárójeles alcímükben is jel­zett vonalmetaforika köti össze; a Hazaviszlek, jó? 51 szöveget tartalmaz, öt ciklusra bontva, a középsőt kivéve mindegyikben 10-10 szöveg helyezkedik el, a ciklusok címei azonosak 1-1 mű címével, a túlnyomórészt személyes, humoros publicisztikákat pedig a komorabb tárcák keretezik; a Pixel – szövegtest – 30 fejezetből áll, mindegyiknek a cselekménye egy-egy, a címben is jelölt testrész köré szerveződik; a Pillanatragasztó 25 novellája nemkülönben öt ciklusra tagolódik, mind az öt­ben öt-öt novella van, s mindig az ötödik adja a ciklus címét. Ehhez képest (le­szá­mítva, hogy a kötetcím ezúttal is azonos egy novella címével) a Párducpompa 50 írása nem ragaszkodik efféle kompozíciós irányelvekhez, helyettük a szerző vissza­térő témái (agresszív frusztrációk; szélsőséges nézetek; perifériára sodródott hajléktalanok, betegek, sorsuknak kiszolgáltatott szerencsétlenek; lazább, önéletrajzi vonatkozások; magánéleti válságok), mindennapjaink lehangolóan vagy tragikomikusan ismerős élethelyzetei kapcsolják egymáshoz az adott textusokat.

A Párducpompa, ha felépítésében nem is, műfajilag a 2009-es kötettel rokonítható, hisz mindkettőben a tárcajelleg dominál. Ám míg a Hazaviszlek… paratextuálisan egyértelműen körülhatárolja az olvasó elvárási horizontját (tárcanovellák, pub­­licisztikák – látható a cím alatt), addig a Párducpompa sem fülszövegében, sem alcímében, sem másutt nem tesz említést műfaji (tehát egyúttal architextuális)  kér­désekről. Azért tartom említésre méltónak a szóban forgó vetületet, mert a re­cepciót döntően befolyásol(hat)ja: ha naivan a klasszikus novella konvencionálisan bonyolultabb szemiotikája, értelmezési kódjai felől közelítünk, akkor (hiába ke­resvén azokat) feltehetően csalódás ér bennünket, ellenben ha elfogadjuk a tárcák kínálta olvasási szerződést, valószínűleg ki-ki megtalálja majd a számára em­lé­ke­zetes műveket. A következőkben vázlatosan ismertetem, milyen témákra számítson, aki kézbe veszi Tóth Krisztina könyvét, számba veszem fogyatékosságait és erényeit, emellett érintem elbeszéléstechnikai, humánideológiai aspektusait.

Tematikus alapon nagyjából öt csoportra bonthatók a kötet szövegei. A szerző pró­záját ismerőket nem éri nagy meglepetés, a jól bejáratott témák bukkannak fel új­ra, némi hangsúlyeltolódással. 1. A frusztrált kisember agresszív kompenzációja, ki­csinyes bosszúja. Európa boldogabb részein minden villamosvezető megvárná a szőke, szexi diáklányt, Budapesten viszont az orra előtt csukja be a villamos ajtaját a „kövérkés, kopaszodó” sofőr (Huszonöt lépcső); a tanítónő gonosz dresszúrája, „nyá­jasságba átcsapó szadizmusa” generációk pszichéjét torzítja el (A fésű, a kréta meg a vonalzó); a „zoknis, szandálos, térdnadrágos férfi” üvöltve csinál botrányt a postahivatalban, mert a mögötte álló nő kiskutyája megnyalta a lábát (A megnyalt em­ber) stb. 2. Idegengyűlölet, rasszizmus, homofóbia. Az eladólányok nem értik, „mi­ért nem lőnek vissza mindenkit” a tengerbe, a taxis meg azon értetlenkedik, mi­ért nem gázosítják el az összes bevándorlót és hajléktalant, „van itt épp elég normális” ember (Sötét égbolt); Ernő bácsi indulatosan kiabál a neki és feleségének süteménnyel kedveskedni akaró holland házaspárral, miközben a férfit „lányképű bu­zinak”, sötétebb bőrű, persze felöltözött asszonyát meg meztelenkedőnek titulálja (Holland süti); a fodrászüzletben fogadni is alig akarják a fiatal párt, majd szorultságukat kihasználva alighanem potom áron veszik meg tőlük a vélhetően roma (vagy idegen) származású terhes ara helyben lenyírt, „selymes fényű, gyönyörű”, mé­ternél is hosszabb haját, ám rendes frizurát a fodrászlány már nem hajlandó csinálni neki (Lufi) stb. 3. Egzisztenciális kiszolgáltatottság, testi-mentális romlás – rok­kantak, szellemi fogyatékosok, öregek, betegek, hajléktalanok stb. nyomora. Ide so­rolható a legtöbb tárca. A kislányát hintáztató elbeszélőt a játszótéren szólítja meg a lába elvesztése miatt tolószékbe kényszerült „beteg és öreg” asszony, az el­beszélő által alig felismerhető egykori iskolatárs, aki reménybeli unokájából merít erőt a túléléshez (Asszony a játszótéren); a szociális otthon idős, demens nénije a trolivezető kegyes füllentéseiből bátorságot merítve rendre ugyanarra a pesti trolira száll fel, hogy a jármű elvigye „Berlinbe”, „mert a lánya Tegelen várja” (A berlini járat); a kisnyugdíjas házaspár a bútoráruházi gyorsétterem szegényes menüjének elfogyasztása közben egykori velencei nászutukra emlékezve úgy dönt, vesz egy új ágyneműt, olyat, „mint abban a szállodában volt” (Szeparé); a néhány pszichoterápiás beszélgetést követően váratlanul gyorsan meghaló középkorú, rákbeteg férfi még elmondja a pszichológusnőnek, hogy az élete már 27 éve félresiklott, mi­kor nem vette feleségül, inkább elhagyta az igazi szerelmét, akit három éve hiába kutatott fel, a méljére „Inge nem válaszolt” (Inge nem válaszolt) stb. 4. Önéletrajzi ihletésű, nemegyszer (ön)ironikusan derűs írások. Egyesek az irodalmi, mű­­vészi életforma görbe tükrét tárják elénk (Pogi néni, Bumbi születésnapja, Az a bo­garas olasz), mások a versmondás, a költészet teljes félreértését (no meg a primitív iskolaigazgató minidiktatúráját) leplezik le (Verset állva), de akad olyan is, mely témáját tekintve a harmadikként lajstromzott szöveghalmazba is beilleszthető, ilyen a Kimenő hívás, melyben az elbeszélő a támadójának hitt nehéz életű, tisz­ta szí­vű fiatalember magánéleti problémáját segít megoldani egy telefonhívással. Ez egyébként az egyik legjobb darab az összes közül. 5. Feltűnő, hogy a Pár­duc­pom­pá­ban mennyire visszaszorultak a párkapcsolati krízissel, hűtlenséggel foglalkozó (korábban sokszor előforduló) rövidprózák: ami maradt, már inkább a tá­mogató társ dermesztő hiányának következményeit monitorozza szűkszavúan (Te­tőterasz, A könnyező tigris, Inge nem válaszolt). Utóbbiak mindazonáltal a könyv leg­erősebb, egyetemességük révén a tárca műfaján alighanem túl is mutató írásai kö­zé tartoznak.

Egyformán kiemelkedő színvonalon az alkotásfolyamat természetéből adódóan (ta­lán a válogatásokat leszámítva) egyetlen kötet sem képes teljesíteni. Jelen esetben a hovatovább publicisztikai jellegű, lévén irodalmi téteket sem mondanivalójában, sem megformáltságában nem mozgató Fanny és Alexander, a Leesett a tantusz és a Thriller kötetbe emelése tűnik nehezen megokolhatónak, itt elfért volna a nagyobb szerkesztői szigor is. Úgy látom, a szerzőt ezeken kívül csupán al­ka­lom­szerűen és részlegesen hagyta cserben az arányérzéke. A zárlatok néhol túlpoentírozottak (Pörgettyű, Huszonöt lépcső, Anglia); a panorámaszerű, élesen pontos Hu­szönöt lépcső hatását kár lerontani a befejezés mesterkélt mondataival, az olvasói értetlenséget, ezáltal a gyors feledésbe merülést kockáztató politikai allúzióval meg különösen. (Pláne, ha az eredetkontextus nemcsak közéleti, de emberi szempontból is vállalhatatlan, ami értelemszerűen nem Tóth Krisztinát minősíti…): „Szép hazám városaiban konganak a harangok és a lelkek. Ilyenkor fordulnak ol­da­lukra a meleg porban a vak komondorok.” (46.) A szóválasztás néhol regisztertörő, az adott nyelvhasználatból kilógnak egyes kifejezések. Számomra az is kétséges, hogy a feleségét „Látod fiam, mégse kellett vón megkóstolni azt a süteményt.” szavakkal korholó Ernő bácsi máskor „a fülbevalós anyádér” vagy a „lány­ké­pű buzi” szerkezeteket használja (Holland süti), azt pedig még kevésbé hiszem el, hogy a mátraalji „öreg néném” (akiben ugyanúgy felhorgad az önbecsülés, mint Er­nő bácsiban az indulat…) „a botmixer izélne szájba” stilémával demonstrálná „nyelvi leleményét” (Termál). Itt-ott az intertextusok szerepeltetését is funkciótlannak érzem, sem a Fazekas Anna-, sem a halmozások által öt (!) verset megidéző Jó­zsef Attila-citátu­mok nem szervesülnek a szövegbe (Termál, Verset állva). Hogy az életműre, illetve a kötetre kivetített intratextusok mennyire produktívak, az megítélés kérdése. Nekem kevésbé világos, miért kerül elő újra az Öreg néne őzikéje pár elbeszéléssel később (Kiment a ház az ablakon), vagy a Hazaviszlekben már kö­zölt Belső kéménykár (a régebbi elbeszélések közül egyedüliként) miért kapott he­lyet a Pár­ducpompában, amelyet némi rostálással karcsúbbnak is el tudnék kép­zelni. Egyéb alapállásból a jelenkori magyar irodalomban amúgy egyáltalán nem szokatlan (ön)­­ismétlések az oeuvre egyik védjegyének is tekinthetők, feltéve, ha az is­mét­lődő témák, motívumok (hajléktalanok, tolószékesek, szellemi fogyatékosok, ku­tyák) nem gyengítik az elbeszélések hatáspotenciálját. Nem kifogásként említem még, hogy véleményem szerint kaphatott volna reprezentatívabb címet is a kötet: a címadó szövegnél vannak színvonalasabbak és szélesebb spektrumúak, de ez ki­csit tényleg a de gustibus… esete.

Fentebb szóvá tettem a direkt közéleti utalásokat. A vak komondoron kívül felbukkan még a „MIGRÁNCS” (sic!) és Gyöngyöspata is, annyiban mégis a szerző vé­delmére kelnék, hogy választott műfajának egyik attribútuma az (akár politikai) ak­tualitások tematizálása. Aligha szükséges bizonygatni, mennyire embert próbáló fe­­ladat egyszerre korszellemre rezonálni és lehetőleg időtálló, sőt szórakoztató mű­­vet létrehozni. Kifejezetten örültem annak, hogy az író 1-2 kivételtől (Termál, Fanny és Alexander) eltekintve lemondott a (főként a Pixel kapcsán kritizált) me­ta­­narratív elbeszéltségről, elbeszélőinek fitogtatott beavatottságáról, narrátorai im­már nem telepednek rá a történetre, s ha a szövegalakítás meg is követeli olykor, hogy állást foglaljanak, ritkán teszik ezt expressis verbis; amikor csak lehet, háttérben maradnak, még E/1. személyű elbeszélés esetén is. E tárcanovellák immár egy­­oldalú feminizmussal sem vádolhatók, hisz a Párducpompa nőalakjai éppúgy tud­nak előítéletesek, gonoszak lenni, mint a férfiak, s hasonlóképpen kiszolgáltatottjai életkörülményeiknek, mint az erősebb nem képviselői. Bármennyire elkeserítő társadalmi látleletet nyújtsanak is a felvázolt élethelyzetek és a megjelenített fi­gu­rák, a meg-megcsillanó, (ön)iróniával vegyes humor kifejezetten üdítően hat, le­gyen akár tárcakellék vagy a reményvesztettség ellensúlya. Például a „metafizikus su­gárzást” emlegető riporternő kérdésére a meghökkent festőművész „Hogy mi­csoda? Ja, ja, hát igen. Arra törekszem.” mondatokat préseli ki magából (Felhő Tiha­­mér szerelmei); megtudhatjuk, „Az írók tudvalevően nem hiú emberek, sőt idegen tőlük minden emberi gyarlóság.” (Pogi néni), kivéve persze, mikor dedikáláskor „[a]z ember ránéz a régi ismerősre, berregve beindítja az arcfelismerő programot, és rémülten konstatálja, hogy gőze sincs, ki az illető. A sor áll türelmesen, a szer­ző ott ül jeges verejtékben a kinyitott könyv felett, és húzza az időt, mint a ha­lál­ra ítélt.” (Bumbi) stb. A Tóth-kötet legnagyobb erényét abban látom, hogy hosszan sorolható remek történeteiben (a harmadik bekezdés végén megnevezetteken kívül A berlini járatot, az Öreg kutyát, a Kimenő hívást, a Tavaszi kollekciót és a Szeparét sorolnám ide) nemcsak hiteles a mindennapok botladozó kisembereinek világa, hanem egzisztenciális mélységeket felvillantva megrendítő is. Mint pél­dául azé a testi-szellemi korlátait döbbenten érzékelő korosodó férfié, aki bár „vi­lágéletében idegenkedett a kutyáktól”, az öregség hirtelen belehasító felismerésének nyomában befogadja az őt hazakísérő gazdátlan, öreg vizslát: „Próbálta elzavarni a kutyát, aztán jól becsapta a kaput, hátha a zaj elriasztja. Fél óra múlva azon kap­ta magát, hogy képtelen az újságra figyelni, […] Lehetetlen dolgokon töprengett, azon például, hogy tulajdonképpen mit eszik egy kutya. Vajon hányszor kell sé­táltatni. Hogy hova kakál. Dél volt, mire végre rászánta magát, hogy lemenjen. Ab­ban bízott, hogy az állat nem lesz ott, hogy már valahol messze kóvályog a forgalomban, és nem kell többet gondolnia rá. De ott ült a kapu előtt, és azonnal jött, ahogy behívta.” (Öreg kutya, 136.)

A szövegek valamivel kevesebb mint felét kitevő E/1. személyű alkotásokban ho­modiegetikus a narrátor, tehát a történéseknek inkább szemtanúja, lejegyzője, sem ­mint központi szereplője, az autodiegézis csak a privát, jelölten önéletrajzi mű­vek (pl. Bumbi, Az a bogaras olasz) sajátja. A korpusz nagyobbik felében heterodiegetikus a narráció, az elbeszélő többnyire szelektíven mindentudó, esetleg szenvtelen, személytelen (pl. Anglia, Tetkó, Mozi). A nyelvhasználat az első és harmadik személyű elbeszélésekben is a beszélt nyelvhez közelít, különösen azokban a passzusokban, melyekben az omnipotenciáját vesztő elbeszélő átengedi a fó­kuszt a szereplőinek. A fokalizált beszédben megnyilvánuló figurális narráció és a

kor­látozott tudású narrátorok az elbeszélt életanyaghoz távolságtartóan viszonyuló tör­ténetmondót körvonalaznak, aki csak kivételesen foglal el olyan egyértelmű ér­tékelő pozíciót, mint A fésű… lapjain, ahol leszemétládázza egykori embertelen ta­nítóját. Ehelyett vagy a szereplőkkel mondatja ki az értékítéletet (pl. Pré­ri­ku­tyák), vagy (a túl direkt zárlatokat leszámítva) közvetett jelzésekkel határolódik el bi­zonyos amorális emberi gesztusoktól. Például az idegengyűlölő taxist hallván az el­beszélő-szereplő úgy érzi, „hirtelen elfogy a levegő az autóban”, és kijelenti, hogy „itt a vége, gyalog megyek tovább.” (Sötét égbolt); a rasszista, fröcsögő öregasszonynak „Langyos szájszaga van, hátra kell lépnem.” (Pörgettyű), a postahivatalban egy kiskutya miatt üvöltöző férfi zoknit, szandált, térdnadrágot visel (A megnyalt ember) stb.

A külső és a ruházat vonatkozásai már egy testelméleti megközelítés felé vezethetnek el. Tóth Krisztina íróí-költői pályáján köztudottan meghatározó jelentőséggel bír a test, a Vonalkódról és a Pixelről írt tanulmányok közül kettő is a korporális narratológia felől közelít tárgyához (Földes Györgyi dolgozatait lásd: Alföld, 2011/6. és 2013/7.) Fogalmi bázisának kidolgozatlansága miatt a Punday-féle korporális (és a többi posztklasszikus) narratológia operacionalizálhatóságát illetően jo­­gosnak tűnnek a kételyek; szerintem a Párducpompát inkább az általánosabb test­elmélet (body writing, body studies) egy-egy vonatkozásához kötik illeszkedési pontjai. A testreprezentációkat kutató szociálpszichológiai vizsgálatok mege­gy­eznek abban, hogy a kirekesztésnek, az egyéni és csoportos diszkriminációnak alapvetően két nagy formája ismeretes: a primer, kifejezetten testi alapú, illetve a te­kin­tély­elvűségen alapuló elutasítás. Az első megközelítés a kristevai (douglasi) abjektfogalomból indul ki. Leegyszerűsítve, a másik testétől, fizikai valójától undorodunk, és úgy véljük, annak szennyes, mocskos stb. testhatárai saját testképünket, áttételesen pedig kulturális homogenitásunkat fenyegetik. Az elutasítás második szintje a gazdaságilag, társadalmilag, politikailag. kulturálisan egyaránt beágyazott előítéletességet takarja. (Mivel abjekció és tekintélyelvűség nem választható szét teljes élességgel, természetesen kereszteződhet is a kétféle averzió, jó példa er­re a ci­gányság magyarországi megítélése.) Ha a kirekesztés szempontjából vizsgáljuk Tóth Krisztina új kötetét, hasonló következtetésekre juthatunk, mint az MTA Pszic­ho­lógiai Kutató Intézetének részleteiben emitt nem ismertethető projektje az ez­redforduló környékén (Vö. Kende Anna: „Sikertelen” testek, testükkel megjelölt cso­portok = Test-beszédek. Köznapi és tudományos diskurzusok a testről, Új Man­dá­­tum, 150–185.). A kötetbeli novellák felében (!) a szereplők ugyanúgy az ápolat­lan­ságot, a hajléktalanságot, a rokkantságot, a testi torzulást, a kirívó öltözködést és a roma vagy idegen származást utasítják el, mint az idézett felmérésben résztve­vők. Ahol nem történik efféle stigmatizáció, ott is sorjáznak az abjekttestek: rokkantak, haldoklók, szellemi fogyatékkal élők, rosszul öltözött, igénytelen külsejű em­berek. A felsorolt testi jegyek döntően az elutasítás első szintjéhez tartoznak, ki­véve a gyakran tematizált kirívó öltözéket, az idegen (és részben a roma) szár­ma­zást. Feltűnő, hogy míg a hivatkozott kutatás adatai alapján a tisztán tekintélyelvű el­utasítások gyakorisága messze elmarad az abjekt jellegűektől (az idegenek iránti el­lenszenv alig volt mérhető), addig a Párducpompában öt (!) szöveg is az idegenellenességről szól, további öt másik pedig faji, nemi diszkriminációt állít a kö­zéppontba, aligha függetlenül a közelmúlt és napjaink gerjesztett magyarországi köz­hangulatától.

Háy János A gyerek című regényének 14. fejezetében a főhős szájából elhangzik egy önreflexív művészetfilozófiai gnóma, melynek érvényessége a Párduc­pom­­pa poétikájára is kiterjeszthető: „A műalkotás tétje a lét, és nem a szépség.” Bár más kontextusban nyilván lehetne erről vitatkozni, Tóth Krisztina írásai mintaérvénnyel támasztják alá a súlyos tézist.

Tóth Krisztina: Párducpompa, Magvető, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/1., Állat tematikájú számában.)

Borítókép: Emmer László (Magyar Nemzet Online)

Baranyák Csaba

szerző: Baranyák Csaba
honlap e-mail
Baranyák Csaba 1967-ben született Szigetváron, jelenleg Budapesten él. Középiskolai tanár, irodalomkritikus. Tanulmányainak, irodalomelméleti alapozottságú kritikáinak témája elsősorban a jelenkori magyar irodalom. Írásai főképp az Alföld, a Kalligram, a Prae és az Iskolakultúra hasábjain jelentek meg. Az Alföldben 2003 óta publikál.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések