Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - A túlsó part emlékezete
87498
post-template-default,single,single-post,postid-87498,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

A túlsó part emlékezete

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás; Fordította: Falcsik Mari

Henry James egyszer állítólag azt írta, nem szabadna olyan korokról regényt írni, melyek több mint ötven évvel a szerző jelene előtt játszódnak, hiszen nem rendelkezhetünk kellően hiteles tudásról egy emberöltővel korábbi világról. Ezt a gondo­latot azonban először egy ausztrál írónővel, Geraldine Brooksszal készült interjúban olvastam, aki nemzetközi bestsellert írt az 1666-os angliai pestisjárvány kitöréséről, egy aprócska falu valós történetét dolgozva fel (A csodák éve, 2005). Ol­va­sóként könnyű azonnal egyet nem érteni James álláspontjával és fejben sorolni a számunkra legkedvesebb ellenpéldákat, a kritikai gyakorlatban azonban számos szempont vetődik fel a távoli múlt történelmének és történeteinek hatásos szépiro­dalmi ábrázolásával kapcsolatban. Akinek például kedvenc fantasy-kötetei jutnak eszébe a fenti vélekedésről, az bizonyára nagy izgalommal veszi majd kézbe Kazuo Ishiguro legújabb kötetét, mely a 6–7. századi Britannia mitikus múltjába kalauzolja az olvasót. Aki viszont nem a fantasy-műfaj avatott és lelkes olvasója (mint jómagam), annak nem marad más, mint az ötszáznál is több oldalt számláló regény kézbevétele előtt felvértezni magát az immár friss Nobel-díjas brit-japán szerző ko­rábbi remekműveihez kötődő katartikus emlékekkel. Ez pedig éppen elégséges alap lehet a befogadáshoz, hisz Ishiguro tíz évvel az előző művét követően megje­lent hetedik regénye az egyéni és a kollektív emlékezet és amnézia dilemmáira he­gyezi ki mintegy ezerötszáz évvel ezelőttre helyezett történetét, melyben egy idős házaspár nagy utazása nyomán találkozhatunk a kor legendás történelmi örök­ségének egészen a jelen pillanatig hullámokat vető jelentéseivel. Ahogy egy kri­tikus jellemezte Az eltemetett óriást: a felszíne sima, akár a nyugodt tengeré, ám so­sem látott mélységeket rejt (The New Yorker).

A regény abból a szempontból hasonlít leginkább a korábbi Ishiguro-regényekhez, hogy különbözik az életmű összes többi darabjától, ahogy arra Murakami Haruki korábban már rámutatott egy Ishiguróról szóló tanulmánykötet előszavában (The Independent). Míg például az Árva korunkban a krimiműfajra reflektál egy el­is­mert angol detektív szülei utáni nyomozását mutatva be az 1930-as évek Sanghajában, a Ne engedj el… science-fictionjének főszereplői hasonlóképpen sa­ját sorsuk megértésének és elfogadásának végzetesen korlátozott lehetőségeivel küz­denek. A lebegő világ művésze Künstlerromanként is olvasható, hisz a II. világháború utáni Japánban játszódik, középpontjában egy idős festő és a lányai közötti generációs különbséggel, a talán legismertebb Napok romjai pedig többek kö­zött az etikettregény kódjaival dolgozik, s megkockáztatom, hogy talán a legszebb és „legangolabb” regény, amit valaha olvastam. Műfaji kísérletezőkedve mellett azonban Ishiguro arról is híres, hogy történeteinek látszólag egészen eltérő világai­ban változatlan erővel képes ábrázolni a pályáját meghatározó témákat: a veszteség élményét és az önmagunknak elbeszélt kegyes (vagy sokszor nagyon is ke­gyetlen) hazugságainkat. Jellemzően megbízhatatlan elbeszélői a hiány, az elfojtás, az elhallgatás már-már klisészerűen angol, fegyelmezett és eufemisztikus nyelvét be­szélik, mely Salman Rushdie szerint a japán és a brit kultúra közös vonása (Ob­ser­ver; Ishiguro első regénye, A dombok halvány képe egyébként Japánban és Ang­­liában játszódik). A műfaj kérdése Az eltemetett óriás esetében azonban nem csu­pán az ábrázolt világ távoli térideje, de a nyugtalanítóan kortársnak ható elbeszélői hang megválasztása miatt is lényeges. Ahogy a fantasy-rajongók számára ide­genségélményt jelenthet a kötet (egy kritikus egyenesen úgy fogalmazott, hogy a fantasy az a műfaj, amit egy Booker-díjas szerző bizony még bottal sem piszkálna meg, The Guardian), úgy a posztmodern történelmi regény számomra is­merősebb zsánerelemei is sajátosan elmozdítva bukkannak fel a szövegben. Az in­tertextuális merítés persze jókora: gondolhatunk a Beowulf című, óangol nyelven fennmaradt eposzra (10-11. század), John Bunyan A zarándok útja című 17. századi allegóriájára, John Keats La Belle Dame Sans Merci című lovagi időket idé­ző balladájára, Lord Alfred Tennyson Király-idyllek című Arthur-ihlette elbeszélőköltemény-ciklusára. William Golding Az utódok című regénye a történelem hajnalán játszódik, de George R. R. Martin eklektikus mítoszvilága is jogos párhuzamként merülhet föl. Neil Gaiman szerint azonban probléma, ha elsősorban allegóriaként olvassuk Az eltemetett óriást, az allegória ugyanis alapvetően anti-regény, hi­szen mindig elfelé mutat az épp elbeszélt történettől egy másik történetre – ahogy a zarándok útja valójában Jézusról, a legfőbb zarándokról szól –, a lényegi különbség azonban az, hogy a teológiai allegória kiváló narratív fogás (The New York Times). Ez az olvasat azonban túlságosan leegyszerűsíteni látszik Ishiguro világát. Bár a hátlapon olvasható (meghökkentően gyenge, helyesírási hibáktól sem mentes) szöveg a „nagyregény” műfaji jelölőt alkalmazza, összességében sokkal in­kább allegorikus történelmi fantáziának nevezhető a mű, mely kurrens globális di­lemmákat vet fel a Brit-szigetek őstörténete által.

Az eltemetett óriás a fantasy és a történelmi regény mellett legerősebben a pi­kareszk-műfajt evokálja, hisz egy idős briton házaspár, Axl és Beatrice vándorútját beszéli el, akik azért kelnek útra barlangfalujukból, hogy meglátogassák rég nem látott fiukat, útközben pedig számos veszéllyel szembesülnek: az egész vidéket súj­­tó járványszerű, „a homály”-ként emlegetett felejtéssel, ogrék, démonok és tündérmanók ostromával, a szász törzsek terjeszkedésével, hazug keresztény szerzetesekkel, Arthur király hősi legendájának elhalásával, legfőképpen pedig azzal a fé­lelemmel, hogy szerelmük mit sem ér, ha nem emlékeznek többé közös történetükre. Találkoznak továbbá a Don Quijote-i benyomást keltő kóbor lovaggal, Sir Ga­wainnel, Arthur unokaöccsével; útitársuk lesz továbbá egy fiatal szász fiú, Ed­win, valamint egy szász harcos, Wistan is. Talán Axl és Beatrice utazásának e né­hány mérföldköve is jól érzékelteti, ahogy a szöveg zavarba ejtő módon rendeli egymás mellé a történetileg igazolható, ismerős, valamint a csak mitikus világértelmezésben hihető regisztereit. Olvasunk a kiváló római utakról, melyek immár tönk­rementek, az első oldalon jegeces köd lebeg a megműveletlen és toportyánférgek lakta ugar fölött, a szász falu leírása pedig archeológiai szempontból is hitelesnek hat: az akkoriban modernnek számító közösség zsúpfedeles házakban, ke­rí­téssel és vizesárokkal körülvéve él, legalábbis „Ez lehetett a kép, mely Axlt és Baeatrice-t fogadta a völgybe lenézve” (83.). Az egyes szám harmadik személyű el­beszélői hang azzal is fokozza a bizonytalanságot, hogy egyrészt azt a benyomást kel­ti, az olvasó jelenéből tekint vissza: „Akkoriban még sehol sem lehetett látni af­féle tájakat, mint manapság. Sem kanyargós, tiszta ösvényeket, sem békés zöld me­zőket, amelyek a későbbi időkben az angol vidék oly emblematikus nevezetességei lettek.” (7.); sőt, ironikusan mentegetőzik is az általa festett kép nyersessége miatt: „Igazán sajnálom, hogy ilyen képet kell festenem hazánkról, de mit tegyek, ha akkoriban ilyen volt.” (10.). Másrészt azonban nyilvánvaló episztemológiai tá­volságtartás nélkül narrálja az ogrék támadási szokásait: „a démonok és gonosz szel­­lemek, akik errefelé fenyegették őket, arról voltak hírhedettek, hogy hátulról szeretnek a zsákmányukra támadni” (50–51.). A narrátori szólam szándékosan po­zi­cionálhatatlan tudása termékeny feszültséget teremt, ám a szereplők archaizáló pár­beszédei sokszor kimerítően életszerűtlennek hatnak (Axl például mindvégig hercegnőmnek szólítja feleségét) – nem véletlenül hasonlították már többen félresikerült Monty Python-átirathoz a regény egyes részeit, más kritikusok azonban épp emiatt a románcirodalom tudatos paródiájaként értelmezik a szöveget.

A regény legszembeötlőbb témája a személyes és a kollektív emlékezet mű­kö­dése, és úgy tűnik, hogy a történelmi elfojtás és amnézia jelenségeinek bemutatása ellenére is a múlt és a jelen szerves folytonossága mellett érvel: „mindannyian az ősidőktől vonuló menet tagjai vagyunk” (457.), olvassuk az utolsó fejezet elején. A feledésjárványt terjesztő sárkány azonban Wistan kardja által meghal, s ezzel Art­hur király legendás hőstettei is feledésbe merülhetnek: „A nősténysárkány nincs többé, és vele eltűnik a földről Arthur hosszú árnya” (510.), mutat rá Axl. A két öreg útjuk során olyan véleménnyel is találkozik, miszerint Isten emlékezete maga a világ története, s az emberiség ily módon tehetetlen a homály pusztításával szem­ben: „Az idegen úgy vélekedett, hogy maga az isten felejthette el a múltunkat, vagy legalábbis a java részét, hogy az úr az, akinek a fejéből kiestek a történetek, legyenek akár réges-régiek, akár a mai nap eseményei.” (113.). Az isteni tu­datban eredeztetett kollektív emlékezetben továbbá szorosan összekapcsolódik egy­mással az emlékezés és a háború: „Miféle isten az uram, amelyik azt akarja, hogy a bűnöket elfelejtsük és büntetlenül hagyjuk?” (490.), kérdezi Wistan. A kö­zösségi em­lékezet szempontjából tehát a regény talán leginkább aktuális társadalmi és po­li­tikai kérdéseket felvető aspektusa a háború és a béke problémája az ide­gen­gyűlölet, a stigmatizáció, a kulturális különbözőség iránti (in)tolerancia és a testi-lel­ki sebek gyógyulásának folyamatai kapcsán. A címben szereplő eltemetett óriás épp ennek a törésvonalnak a metaforája: „Az óriás, akit valaha eltemettek, most is­mét megmozdult, és bizony hamar fel fog kelni abból a sírból.” (509.), mondja fenyegetően Wistan, aki a sárkány megölése után a britonok szász leigázására ké­szül, hisz ez a küldetése, s a fiatal Edwinnel meg is ígérteti, hogy minden bri­tont gyű­lölni fog, a fiú pedig csak később jön rá, hogy ez az általa ismert és szeretett idős párra szintén vonatkozik. Felbukkan a háború egyéni, traumatikus em­lé­ke­ze­te is, amikor Gawain felidézi egy fiatal lány alakját, aki a segítségét kéri egy ellenséges vitéz megtalálásához, hogy bosszút állhasson meggyalázott női családtagjaiért, s a kóbor lovag megrendülve idézi fel, ahogy a lány a fegyverül hozott kapával úgy semmisíti meg a leterített ellenség arcát, „mintha kukoricát egyelne (363.).

Az individuum szintjén a regénybeli homály motívuma felidézheti többek kö­zött a Száz év magány azonos témájú fejezetét, a mágikus realizmus világa helyett azonban sokkal erőteljesebbnek tűnik a mű e jelentésrétegének demencia-szövegként való olvasása (mint például Michael Haneke az öregség és az identitásvesztés témáját feldolgozó Szerelem című filmjében vagy Samantha Schweblin Amíg megtaláljuk Harryt című novellájában is). Axl és Beatrice végül elérkezik út­juk legfőbb próbatételéhez, a révészhez, aki csak akkor viszi át őket a túlsó partra a fiukhoz, ha külön-külön adott beszámolóik igazolják szerelmük erejét. Beatrice szá­mára azonban már az is nehézséget okoz, hogy saját, férje megismerése előtti él­e­tét felidézze: „Hát volt idő, amikor mi ketten nem ismertük egymást, Axl? Lé­te­zett egyáltalán azelőtt? Néha úgy érzem, mi valószínűleg már csecsemőkorunk óta együtt vagyunk.” (74.). Számos igazolhatatlan, egymással versengő múltfoszlány buk­kan fel az egyes szereplők nézőpontjai által: a révész szerint az asszony azt me­sélte neki, hogy a pestis ragadta el a fiukat, s azért keltek útra, hogy a sírját meglátogassák; Sir Gawain szerint Axl valaha szintén Arthur lovagja volt, ám megtagadta és elátkozta a királyt; Beatrice-ban pedig felötlik egy homályos emlék Axl haj­dani hűtlenségéről. Az igazság egyik emlékdarabka kapcsán sem derül ki, s a regény (talán túlzottan is) azt implikálja, hogy sokszor egész egyszerűen jobb is így. Ezért is hatásos narratív fogás, hogy az utolsó fejezetet első személyben a ré­vész beszéli el, aki a jelen és a múlt, az élet és a határ mezsgyéjén közlekedő semleges, már-már istenszerű kívülállóként, brit Kharónként vagy egy 21. századi párterápiás tanácsadó bizarr megfelelőjeként hallgatja az utazók gyónását.

Axl és Beatrice dantei utazásán keresztül a házasság, az öregség, a szerelem és vég­ső soron a halál időhöz kötött mivolta válik a történet legfőbb tétjévé. A két öreg szinte a teljes regényben rendkívüli gyengédséggel bánik egymással, a mo­dern olvasói elvárásokra reflektáló elbeszélő még azt is elmagyarázza, mindennek ellenére miért nem beszélgetnek egymással útközben: „De abban a korban, amikor egy bokatörés vagy egy elfertőződött horzsolás is megölhette az embert, minden lépésükre tudatosan kellett ügyelniük” (50.). Ez az utalás akár azt a banálisan egyszerű kérdést is felvetheti, mennyire kell vagy nem szabad biztosra venni a má­sik ember jelenlétét a közösként felismert valóságunkban. Az öreg házaspár ugyanakkor azt a – parafrazeálva szinte csak Coelho-gyanúsan megfogalmazható, a regényben mégis megrendítően ható – dilemmát is fölveti, hogy mi is az igaz sze­retet/szerelem: vajon az emlékezésre vagy a feledésre való képesség az előbbrevaló? Axl szavaival: „Azon gondolkodtam, hercegnőm, vajon a szerelmünk akkor is ennyire megerősödött volna az évek során, ha nem foszt így ki minket a ho­mály? Talán ez engedte, hogy a régi sebek begyógyuljanak.” (542.). Beatrice pedig ar­ra mutat rá egy korábban hallott, rejtélyes szigetről szóló mese felidézésével, hogy végső soron mind menthetetlenül egyedül vagyunk: „Sokan mennek át oda, még­is, aki ott lakik, mindegyik mintha maga lenne ott egyedül, senki mást nem lát és nem hall.” (524.). Ez az egyik legegyértelműbb Orfeusz-utalás a történetben, hisz végül tényleg el kell válniuk egymástól: a rossz idő miatt (mi is lehetne ennél an­golabb kifogás?) a révész először csak az asszonyt hajlandó átvinni. Ennek az el­szakadásnak az előjele lehet az a jelenet, amikor Beatrice-t tündérmanók (az eredetiben: pixies) támadják meg. A kelta kultúrörökségben köztudottan egész taxonómiája van a hol jó, hol kevésbé jószándékú aprónépeknek, Ishiguro ijesztő tündérmanói pedig mintha egy svájci eutanáziaklinika brosúráját olvasnák föl az öregnek: „Tényleg arra vágysz, hogy egy nap majd végignézd, ahogy az egyetlen szerelmed, aki a legdrágább neked a földön, agónia kínjaitól rángatózik, és neked sem­mi másod nem lesz, amit adhatsz neki, csak néhány kedves szó, hogy még a fü­lébe súgd? Add őt nekünk, és mi megkönnyítjük a szenvedését, ahogy őelőtte is mindenki másnak.” (402–403.). A házaspár cselekménymentes boldogságával szem­ben Sir Gawain a magány küldetéses alternatíváját testesíti meg. A lovag ugyan el­mondja, sosem vágyott rá, hogy „a vaspáncél legyen az egyetlen hálótársa”, ő egy­szerűen a kötelességet választotta hű csatalova, Horatio oldalán; s bár már csak egy „nyúzott vén róka” (471.) a rozsdás páncél alatt, Lear király makacsságával ra­gasz­kodik elveihez, értékrendjéhez, hiába felejtette el őt a világ. Sir Gawain alakja kapcsán azt is érdemes megjegyezni, hogy J. R. R. Tolkien fontos esszét írt a Sir Ga­wain and the Green Knight című középkori versről, mely a lovag rejtélyes questjét beszéli el, s egy kritikus szerint Tolkien monumentális árnya úgy lebeg Az el­temetett óriás felett, ahogy P. G. Wodehouse stílusa ott lappang a Napok romjaiban: kevésbé modellként, semmint kibillentendő referenciapontként funkcionálva. Ma­ga a mitikus szörny, a nősténysárkány, Querig sem mentesül az idő pusztításától, ő is megöregedett: „Ez a nyomorult teremtmény, aki alig több, mint egy vé­kony húsú féreg?” (488.), kérdi meghökkenve Beatrice, aki valódi monstruózus látványra számított a sárkányfészekhez érkezve. Az öregség tragikomikus ábrázolása a regényben összességében mintha azt sugallná, hogy választott küldetéseink – me­lyek talán talán csak vesszőparipáink –, melyekben valaha annyira hittünk, va­lamint kényszeres félelmeink, melyektől sosem tudtunk szabadulni, együtt öregszenek velünk. Nincs előlük menekvés, bármily antiklimaktikus is ez, s végül talán csak e kiüresedett célok és fantomfájdalmak által ismerünk magunkra.

Kazuo Ishiguro legújabb regényéről kiteljesítőbb élmény írni, mint maga az ol­va­sási folyamat, s a mű recepcióját olvasva úgy tűnik, ez korántsem egyedi tapasztalat. Összevetve Az eltemetett óriást Ishiguro korábbi műveivel, az az érzésünk támadhat, hogy a szerző valószínűleg nem erre a regényére, inkább e regénye ap­ropóján kapta a Nobel-díjat. Ishiguro egyébként a díj kihirdetése után a londoni háza kertjében, egy padon ülve tartott sajtótájékoztatóján elmondta: először azt hit­te, a hír csak egy kacsa, hisz az álhírek korát éljük, a világ igaz és hamis elbeszélései tehát már nem csupán a múlt, de a jelen kapcsán is megkülönböztethetetlenné, lényegileg homályossá váltak. Neil Gaiman találóan fogalmazta meg a re­gény központi motívumának, a feledés homályának narratív funkcióját: az epi­zódszerű történetek és emlékek úgy lebegnek az olvasó felé, mint alig kivehető figurák a ködben, s aztán hirtelen foszlanak semmivé. De talán nem is semmivé, ha­nem valami megfoghatatlan hiány- és felelősségérzetté dúlt hiteink átmentése iránt.

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás, fordította: Falcsik Mari, Európa, 2016.

(Megjelent az Alföld 2018. februári számában.)

Borítókép forrása/source of cover: pxhere.

Ureczky Eszter

szerző: Ureczky Eszter
honlap e-mail
Ureczky Eszter 1984-ben született Sátoraljaújhelyen, Sárospatakon nőtt fel, 2009-ben végzett a Debreceni Egyetem magyar-angol szakán, majd az Irodalomtudományok Doktori Iskola PhD-hallgatója és az Angol Irodalmi Tanszék óraadója lett. Kritikái, tanulmányai az Alföld, a Debreceni Disputa, a Szkholion, a Vörös Postakocsi folyóiratokban és a Prizma honlapján jelentek meg. Kutatási területe a nárcizmus és az irodalom kapcsolata, illetve a betegség mint metafora 20. századi brit regényekben.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések