Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Egy kockáztató „idióta”
87466
post-template-default,single,single-post,postid-87466,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Egy kockáztató „idióta”

Interjú Sardar Tagirovskyval

Alföldonline.hu: Javaslom, indítsuk a beszélgetésünket ennél a konkrét debreceni rendezésénél jóval korábbról, hiszen Önnek már a származása is rendkívül érdekes. Kazanyban született, orosztatárbolgár gyökerekkel rendelkezik, valamiért mégis régóta Magyarországon (is) él, s a nyelvünket is kiválóan beszéli. Kérem, avassa be az olvasókat a magyarországi kötődése történetébe!

Hét éves korom óta gyakran éltem itt, azért, mert a szüleimet, akik természetgyógyászokként is tevékenykedtek, Kecskemétre hívták dolgozni, de tizenhat éves koromig sokszor vissza kellett térnünk Oroszországba. Éltem Moszkvában, illetve a szülővárosomban, Kazanyban, aztán pedig Ukrajnában, Kijevben, majd ismét következett Kecskemét. Sokat vándoroltunk.

Alföldonline.hu: A magyar nyelvhez való kötődését az is mutatja, hogy Marosvásárhelyen, Bocsárdi László osztályában végzett. Mi vonzotta a színház felé, s miért épp Erdélyben végezte el a rendezői szakot?

Kezdetben egyáltalán nem vonzott a színház. Nem szerettem a színházat, a filmek sokkal jobban érdekeltek, mert amikor elvittek bennünket színházba, mindig az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy a színészek a színpadon miért tesznek úgy, mintha nem tudnának arról, hogy mi, nézők, ott ülünk velük szemben? És ez rettentően idegesített. Ráadásul nagyon sokat lógtam az iskolából, ennek egyrészt magánéleti okai voltak – a szüleim épp akkoriban váltak –, másrészt amiatt történt így, mert idegen voltam ebben az országban, és inkább „külön utakon” jártam: belevonódtam az alvilágba, kaszinóztam, ruletteztem…

Alföldonline.hu: Csakúgy, mint Dosztojevszkij…

Így van, s nem nagyon tudtam, hogy mit kezdjek magammal: közgazdásznak tanultam, de mivel nagyon rosszul ment a suli, olyasfajta továbbtanulási lehetőséget kellett keresnem, amihez nem kellenek a vitt pontszámok és a kitűnő jegyek, s amelyet édesapám is tud még egy pár évig anyagilag támogatni. Ekkor jött az ötlet, hogy beiratkozom egy fizetős színészképzőbe: így kerültem a Shakespeare Színművészeti Akadémiára Dávid Zsuzsa osztályába, akitől sokat tanultam. Innentől pedig folyamatosan vonódtam be a színház világába: sokat tanultam az Actors Academy Method jóvoltából, amely most Amerikában és Európa nagy részében a legjelentősebb színház- és filmszerepépítési metódust képviseli; a Sztanyiszlavszkij–Strasberg-módszert tanulmányoztam Rómában Paolo Antonioni Simioninál, s nagyon sokat filmeztem: külföldi sorozatokban játszottam kis vagy epizódszerepeket, valamint reklámfilmeken szerepeltem – ebből tartottam el magam a szüleim segítsége mellett. Majd a Budapest Bábszínház Stúdiójában három év alatt a bábszínészetet igyekeztem elsajátítani, miközben romos pincékben kísérleteztem, csak az emberekkel, mindenféle technikai eszköz nélkül. Közben próbáltam felvételt nyerni a színművészetire, de mivel mindig is rendszeren kívüli voltam – lehet, hogy azért, mert romantikus idealizmusom miatt így képzeltem –, oda nem jutottam be, s végső megoldásnak tűnt, hogy Marosvásárhelyre jelentkezzek. Akkor még nem ismertem Bocsárdi Lászlót, nem is tudtam, hogy ő indít osztályt, de amikor ő lett a mesterem, azt éreztem, hogy végre olyan emberrel találkoztam, akivel egy művészi nyelvet beszélek. S azokért a dolgokért, amikben hittem, végre nem azt éreztem, hogy hülyének néznek, hanem hogy szellemi inspirációban részesülök. Közben, a Marosvásárhelyen töltött öt év alatt több nagy mesterrel is volt alkalmam együtt dolgozni vagy találkozni – Vasziljevvel, Zsukovszkijjal, Alekszej Levinszkijjel, aki a Meyerhold utolsó képviselőjeként felülírta bennem a Sztanyiszlavszkij-féle módszert is. Olyan mozgásgyakorlat-sorozatokra tanított meg például, aminek a végén „simán” elkezd az ember bőgni. S harmadéves koromban voltam olyan szerencsés, hogy első hivatásos munkaként Csehov Meggyeskertjét sikerült színre vinnem Sepsiszentgyörgyön, ami bekerült a POSZT programjába. Azóta Sepsiszentgyörgyön minden évben rendezek, ami kicsit az otthonom is.

Alföldonline.hu: Akkor valamiféle biztonságot is jelent ez a város a vándoréletében: hiszen tudja, hogy oda, Sepsiszentgyörgyre minden évben visszavárják…

Inkább szellemi értelemben mondanám az otthonomnak, bázisomnak, mert engem nem nagyon érdekelnek az egzisztenciális dolgok. Fel tudom kapni bármelyik nap a hátizsákomat, hogy új értelmet keressek az életemnek. Azt gondolom, hogy a színház nagyon fontos kifejezőeszköz a lélek számára, de egy gyermeki rajz ugyanolyan erővel bírhat, csak épp a fiókba van rejtve… Sepsiszentgyörgyön minden évben van szerencsém keresni a lényeget. És vannak bátor színházi intézmények, amelyek mernek kockáztatni velem. Ha minden a tervek szerint megy, akkor talán megyek még Oroszországba, Romániába, Szerbiába, Magyarországra dolgozni.

Alföldonline.hu: Van egyáltalán otthona? Vagy másképpen kérdezem: otthon érzi valahol magát?

Néha igen: édesanyámnál, amikor ritkán, de vele tudok lenni, vagy néhány barátomnál, de például Kazany abban a formájában, amibe én beleszülettem, ma már nem létezik, hiszen a település mára lüktető nagyvárossá lett. Ahová én születtem, Kazany falujába, a Volga mentére, ott négy világ érintkezett: az ősi orosz, az ősi tatár világ, a szovjet rendszer öröksége, valamint a kezdődő kapitalizmus. Ez a négy világ rendkívül intenzíven létezett, s intenzívvé vált benne számomra minden emlék. Máig ezekből táplálkozom, valamint az olvasmányélményeimből: a könyvekből, amiket a mostani előadásomban Miskin herceg is összegyűjt. A kazanyi falu után ugyanis egy olyan ukrán faluban éltem, ahol nem volt semmi: se áram, se csapvíz – kútvizet ittam –, de volt egy lerombolt könyvtár, ahol az összes könyv a földön hevert. S anyukámmal rendszeresen bementünk oda: ráültünk a könyvhalomra, s mesét olvasott nekem. Az előadás „könyvkupaca” így személyes élmény, egy az olyanok közül, amelyek a mai napig meghatározzák az életemet és hatnak a munkáimra.

Alföldonline.hu: A gyermekkori élmények mellett beavatna bennünket abba, hogy volt-e olyan, a mesterétől, Bocsárdi Lászlótól származó tanítás, tanács, ötlet, ami a mai napig elkíséri?

Amikor nehéz helyzete kerültem az egyetemen néhány rendezésem kapcsán, beszélgettünk, és a következőt mondta: azért van értelme ennek a munkának, mert annak árán is meg akarom gyógyítani a nézőt – aki, ha színházba jár, s intén bizonyos értelemben „beteg” –, hogy nem is tudja, hogy én vagyok az orvosa. És ezért soha nem is fog köszönetet mondani nekem. Még az is előfordulhat, hogy azt mondja az előadásomra, hogy nem tetszett, tudat alatt mégis elkezd benne munkálni, elkezd rá hatni, s azzal már a gyógyulás útjára léptettem.

Alföldonline.hu: Most már konkrétabban rátérve az itt rendezett Idióta című darabjára, érdekelne, hogy hogyan jött az ötlet, hogy Dosztojevszkijt vigyen színre, azon belül is A félkegyelmű című regényt. Vagy nem is Ön döntött, hanem a Csokonai Színház vezetése?

Többféle ajánlatom volt a színház felé, de végül közös nevezőre az Idióta kapcsán jutottunk. A Kaméliás hölgyet ajánlottam még, és nagyon szerettem volna Csehovot rendezni, hiszen rendeztem már a fent említett Meggyeskertet, valamint a 6-os számú kórtermet a Nemzeti Színházban, s betéve tudom ezeket a zseniális drámákat.

Alföldonline.hu: Csehovot ebben az évadban Ilja Bocsarnikovsz „elhappolta” Ön elől a Három nővér-rendezésével, tehát nyilván ez is belejátszott abba, hogy a színház az Idióta mellett döntött. Azonban, ha jól érzem, a rendezése kezdete csehovi: a Dosztojevszkij-hősök Csehov módjára beszélnek el egymás mellett…

Így van, mégpedig azért, mert ezzel az eszközzel szerettem volna megteremteni azt a társadalmi közeget, gépezetet, amelybe Miskin megérkezik a messzi Svájcból, s amely után már mehetünk tovább a költészet irányába…

Alföldonline.hu: Ha már Miskint említette: az előadása központi mondanivalója a „miskinség”, a Miskin által képviselt eszmék létjogosultsága vagy ellehetetlenülése. Miért érezte, hogy ez a létállapot, a Miskin közvetítette gyermekien tiszta, krisztusi szeretet a mai, modern világ felé is hordozhat üzenetet?

Azért, mert egy hihetetlen elvárásokkal teli társadalomban élünk. Minden a produktumra van kiélezve, s ha van egy munkád, ami nem működik, az azonnal elsöpri az előző sikeres projektjeidet, és elkezdenek elásni. Tehát azt érzem, hogy nem tiszta a világunk, s benne nem tiszta a szakmánk sem. Felteszik a kérdést: hogy jövök én ahhoz, hogy színre vigyek Magyarországon egy Idiótát, orosz világ, orosz szemlélet, orosz színészek nélkül? Hát épp azért, mert én magam „idióta” vagyok: nekilátok egy regény kibontásának egy vidéki színházban az évad vége felé, ami leheteletlen vállalkozás, én viszont épp ezáltal fedem az anyag valóságát, és kockáztatok. Kockáztatok, mert „idióta” vagyok. Ez az egész egyébként azért is lehetetlen küldetés, mert úgysem tudok megfelelni annak az idiótaképnek, amit a regény képvisel. Ezért is tartottam meg a mű eredeti orosz címét, mint egy pecsétet. Hogy jelezzem: ez a darab mindenképpen „idióta” lesz. Ráadásul én „gyerekből”, a gyerekségemből dolgozok: azaz, mindenféle zsarnokság nélkül „nyúlok” a színészekhez, megpróbálom őket partnerként kezelni. Hiszen a munkánk lényege az emberség keresésében rejlik. Emberi módon ismerhetjük fel az állati énünket, és ez isteni érzés. Tévedni isteni dolog a munka során.

Alföldonline.hu: Ezek szerint a miskinség Önben is nagyon ott van, ezért is foglalkoztatja annyira a téma.

Így van: a bennem és a mindenkiben ott létező, csak épp elnyomott gyermeki lény felszínre hozatalának lehetősége miatt. A felnőtt világban ma mindenki játszmázik: úgy hirdeti a szabadságot, hogy közben nem érzi, mi az, hogy a barátság, a szeretet az mi, mi az, hogy jól bánok valakivel. Ezek üres frázisok, üres szavak, amiket ebben a képmutató világban minden valódi tartalom nélkül puffogtatnak… Miközben felnőtt testünk börtönébe zárt gyermekek vagyunk, akik még mernek szabadon alkotni, mernek tévedni, csak ezt az énünket ez a félelmekkel teli társadalom elfojtja, lefojtja bennünk. Miközben éppen ezt az énünket kellene – főleg egy művészi munka ideje alatt – előhozni magunkból. Én a próbáimon erre törekszem. Lehet, hogy valaki elborzad, ha bejön hozzám, és nem lát mást, mint tíz zokogó vagy kacagó embert, miközben úgy érzem, hogy a munkafolyamatnak ebben a fázisában ez sokkal többet jelent, mintha, mondjuk, beállítanánk valamit technikailag. Az erdélyi Csiky Ibolya volt az a színművésznő – Isten nyugosztalja –, akinek a munkájában ennek a gyermeki énnek az előhozását maximálisan megtapasztalhattam. Egyik alkalommal csak azt kértem, hogy beszéljünk a halálról, mert azt éreztem a darab szempontjából a legfontosabbnak, s úgy tudott ez a hetven éves hölgy beszélni az anyukájával való viszonyáról, majd a haláláról, mint egy öt éves gyerek. S rendkívül sokat adott, hogy miután Ibolya eltávozott közülünk, volt egy álmom vele. Meglátogatott ez a molett, vörös hajú, mély szeretettel teli, de tragikus szemű hölgy, úgy nézett ki, mint egy nagy bohóc, sétált lefelé a lépcsőn, mögötte fehérség, mint egyfajta Mennyországban, s azt kérte tőlem álmomban, hogy rendezzek neki valamit. Mondtam neki, jó, egy monodrámát szívesen, bármikor. De kikötötte, hogy csak humor lehet benne. Nem kell bele tragédia? – kérdeztem. Nem, mert ahhoz, hogy ő már nem létezik, szükségtelen a tragédia. S ezzel elkezdett kinyílni valami bennem, s az összes eddigi és az összes ezt követő munkámat ez az élményem is meghatározza: azt keresem, hogy hogyan kerülnek kapcsolatba velünk a már elmúlt energiák.

Alföldonline.hu: Látva a premiert, felmerült bennem a kérdés: a regény női vonala nem foglalkoztatta? Mert a darabban megjelenik ugyan a Nasztaszja Filippovna – Aglaja Jepancsina párharc, de jóval kisebb súllyal van jelen, mint a regényben.

Rengeteg jelenetet kivágtunk, mert el kellett dönteni: performanszot csinálunk, vagy elejétől a végéig elmeséljük a sztorit, ami nyilván lehetetlen. Azt éreztem, hogy nem szabad eltávolodnunk a svájci intézet aspektusától, attól, hogy egy ember fejében vagyunk végig. Ezért a női vonalból is Miskinnek az a megérzése, az a pillanata érdekelt, amit az elmúlásról mond, többször is, de ja vu-szerűen, hogy Rogozsin akár már egy hét múlva is képes lesz megölni Nasztaszját.

Alföldonline.hu: Az egyik interjújában így fogalmazott: „Bíznom kell a bizonytalanságban, ami egy adott helyzet döntése előtt felmerülhet”. Ebben a munkafolyamatban mely vagy melyek voltak azok a bizonytalansági pontok, amelyekben bízott, s aztán végül Önt igazolták?

Például az a fajta hit, amit kértem a színészektől, végül működésbe lépett. Azt kértem, hogy bízzanak abban a meglehetősen bizonytalan szerkesztési és próbafolyamatban, amit én képviselek: ahol egyik nap ezt próbáljuk, másik nap meg egy teljesen más dologgal foglalkozunk. Kiss Gergely Mátét pedig némi bizonytalanság után sikerült meggyőznöm arról, hogy úgy játssza Miskint, hogy ne egy Miskin-karakter legyen, hanem keresse meg saját magában a színészi félelmeit, színészi vágyait, ezeket léptesse működésbe Miskinként, s ebben a szerkesztett, hideg világban tudjon ezek segítségével improvizálni is. Ez roppant izgalmas keresés volt, egymást tanítottuk kölcsönösen a színészekkel, a dramaturggal, a zeneszerzőkkel, a koreográfussal, a tervezővel stb. De vallom, hogy ezt csak szeretettel lehet elérni. Mérhetetlen szeretet kell az élethez. Ehhez a pályához. Szeretetre van szükségünk ahhoz, hogy le tudjunk ülni egymással szembe, akár nézők vagyunk, akár játszók, hogy szép fokozatosan le tudjuk bontani a határokat.

Alföldonline.hu: Köszönöm szépen az interjút, s gratulálok az előadáshoz!

 

Gyürky Katalin

szerző: Gyürky Katalin
honlap e-mail
Gyürky Katalin 1976-ban született, irodalomtörténész, műfordító. A Debreceni Egyetem magyar-történelem-orosz szakán végzett, Dosztojevszkij művészetéből szerzett doktori fokozatot. Kutatási területe a klasszikus és kortárs orosz próza, illetve más, szláv nyelvterületeken megjelent regényekkel is foglalkozik. Írásai és novellafordításai az Élet és Irodalom, az Új Könyvpiac, a Kalligram, a Jelenkor és az Irodalmi Szemle hasábjain jelennek meg.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések