Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - A szépirodalom felelőssége
87616
post-template-default,single,single-post,postid-87616,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

A szépirodalom felelőssége

Vaszilij Grosszman: Élet és sors; fordította Soproni András

2012-ben vaskos kötet jelent meg az Európa Könyvkiadónál, Vaszilij Grosszman Élet és sors című regénye, kiegészítve Hetényi Zsuzsa műelemző, életrajzi és kiadástörténeti tanulmányával (A vesztes győztesek és túlélő áldozatok könyve). Az eredetileg 1960-ban befejezett és szinte azonnal betiltott, először 1983-ban francia nyelven olvasható mű első moszkvai kiadására 1988-ig kellett várni, ekkor jelent meg az Oktyabr folyóirat 1–4. számaiban, majd javított verziója a következő évben, kö­tetben. A létének utolsó fázisába lépő Szovjetunióban tehát még kiadták, s en­nek magyarországi visszhangja is volt. A Szovjet Irodalom folyóirat – főszerkesztője az ellentmondásos személyiségű Király István – a 80-as évektől több, kuriózumnak számító irodalmi és kritikai írást közzétett, s az évtized végére a lap a szovjet re­formgondolkodás hazai szócsövévé vált. Ezzel magyarázható, hogy az 1989/5. számban S. Nyírő József fordításában terjedelmes részletet közöltek a műből (a fordítás az Oktyabr 1988/1. számában megjelent szöveg I. rész 8–20. és 26–33. fejeze­teit tartalmazza). Ugyanitt jelent meg Anatolij Bocsarov regényelemzése (A szabadságról és az erőszakról) és Nyina Kanajeva recepciótörténeti tanulmánya, a magyar olvasók így a moszkvai megjelenéssel egyidejűleg értesültek a regényről. A teljes mű hazai hozzáféréséhez azonban több mint két évtized kellett, s ennek már kevéssé volt visszhangja. A megkésettnek tűnő recenzeálás emiatt indokolt, mi több, a 2017-ben száz éves bolsevik forradalom mementójaként is értelmezhető.

A szerző neve 1989-ben sem volt ismeretlen. Az 1940-ben befejezett terjedelmes szocialista realista regénye, a Sztyepan Kolcsugin magyarul 1952-ben látott nap­világot, az Élet és sors cselekményelőzményének tekinthető Az igaz ügyért (1954) című háborús regényének rövid részlete a Nagyvilág 1958/1. számában je­lent meg, mindkettő Németh László fordításában. Az olvasók persze nem tudták, hogy ennek kéziratát a lektorok tizenkétszer (!) adták vissza átdolgozásra, miáltal a Novij Mirben megjelent változat igencsak sablonossá vált – s a kritika még ezek után is filozófiai idealizmussal, történelemhamisítással vádolta a szerzőt.

Grosszman 1955–63 között megírta Panta rhei című kisregényét, amely szintén kül­földön jelent meg, oroszul először az Oktyabr 1988/6. száma közölte (Enyedy György fordításában magyarul is olvasható). A mű Szolzsenyicin Ivan Gye­nyi­szo­vi­csá­nak továbbgondolása lehetne, ha nem hamarabb keletkezett volna. Amíg ugyanis Szolzsenyicin a hőse egyetlen lágernapját írta le, addig Grosszman főszereplőjét, a szintén Ivan (Grigorjevics) nevű politikai foglyot közvetlenül a szabadu­lása után ismerjük meg. A múlttal való szembenézés tükre ez esetben nem a láger­élet, hanem a társadalom, a volt családtagok, barátok sorsa, emléke, viszonyulása. A végeredmény ugyanolyan lehangoló: a korszak lealjasodása nem a lágerek terméke, hanem éppen azok egyik előidézője volt.

Az Élet és sors 1960-ban készült el, s szerzője októberben elküldte a Znamja című szépirodalmi folyóiratnak. Az 1931-ben indult lapot a gorbacsovi éráig terjedő fél évszázadban mindössze két főszerkesztő uralta: 1934–48-ig Vszevolod Vis­nyev­szkij, majd 1986-ig Vlagyimir Kozsevnyikov. Bár ez utóbbi szerkesztési elvei a resztalinizációt erősítették, nem tűnt rossz döntésnek Grosszman lépése, hiszen pél­dául Ilja Ehrenburg regénye, az – átvitt értelmű címével korszakváltást jelentő – Ol­vadás, a lap 1954/5. számában jelent meg (magyarra Wessely László fordította).

Az Élet és sors azonban az „olvadás” periódusában is emészthetetlennek bizonyult. A szerző hónapokig nem kapott választ, majd 1961 februárjában megjelent la­kásán a KGB, és a kéziratot elkobozta. Begyűjtötték a Znamja és a Novij Mir szerkesztőségében levő példányokat is (Grosszman ugyanis Alekszandr Tvar­dovsz­kijnak, az utóbbi lap főszerkesztőjének is átadta). Ma már tudjuk, hogy a szöveget Kozsevnyikov továbbította az SZKP Központi Bizottságának. Grosszman hiá­ba fordult Hruscsovhoz, a döntést nem változtatták meg. Mihail Szuszlov ideológiai KB-titkár kijelentette: Grosszman regénye oly mértékben szovjetellenes, hogy ve­szélyesebb, mint a Doktor Zsivago, így két-háromszáz (!) évig biztosan nem ad­ható ki. (Szemjon Lipkin visszaemlékezését és Grosszman levelét közli: Tovább… to­vább… TOVÁBB! 1953–1988, szerk. Szilágyi Ákos, Szabad Tér, 1988, 50–55.)

Pe­dig az 1905-ben született, zsidó származású Grosszman nem számított mindig el­lenségnek. Egyetemi tanulmányai végeztével vegyészmérnökként helyezkedett el az iparban, de a harmincas évek közepétől – Gorkij tanácsára, aki felfigyelt első kisregényére (Jó szerencsét!) – csak írással foglalkozott. Megélte a bolsevikforradalmat, a polgárháborút, a hadikommunizmust és a NEP korszakát, felnőtté válását az ukrajnai éhínség, a politikai terror és a második világháború kitörése kísérte. 1937-től az írószövetség tagja, a pártba azonban nem lépett be. Haditu­dó­sí­tó­ként járta a frontot, jelen volt a treblinkai koncentrációs tábor felszabadításánál. Az Ilja Eh­ren­burg­gal közösen írt Fekete könyv anyagát, amelyben a zsidók ellen elkövetett né­met bűnök dokumentumait gyűjtötték össze, 1947-ben New Yorkban publikálta; Moszkvában már nem adták ki. Ezzel együtt túlélte a háború utáni szov­­jet antiszemita kampányt, igaz, ehhez alá kellett írnia a zsidó orvosokat megbélyegző hivatalos közleményt. Végül eljutott a marxizmussal való szakításig, amely az Élet és sorsban öltött testet. Főművének cselekményfolyama és hőseinek személyiségrajza tük­rözi a fenti élettapasztalatokon alapuló, rendkívüli mélységű átérző és beleélő ké­pességét. Grosszman 1964-ben rákban hunyt el.

A regény tehát a KGB archívumába került. „De kézirat valójában »sosem ég el«” – írja róla Bocsarov említett elemzésében (135.), utalva A Mester és Margarita jelenetére, amelyben Woland és Behemót elővarázsolják a Mester eltüzelt kéziratát. Esetünkben a varázsló Szemjon Lipkin, Grosszman egykori barátja: tőle került a kézirat 1975-ben Nyugatra. Később kiderült, hogy még egy példány lappang: az író egykori egyetemi társa, Vjacseszlav Loboda, illetve annak özvegye őrizte a kerti fészerben évtizedeken át, hogy aztán 1988-ban átadja közlésre az örökösöknek: így született meg az 1989-es, javított szövegű, hiteles kiadás (amely a magyar fordításnak is alapjául szolgált).

Nem könnyű olvasmány az Élet és sors. A cím két szava az emberi lét teljességére utal, szinte történetfilozófiai távlatokat idéz. Sajátossága a többféle értelmezhetőség, miközben illeszkedik az orosz-szovjet irodalom hagyományaihoz. A két fogalom ugyanis lehet egymás párhuzamos létét feltételező (azaz önmagukban nem, csak együttesen értelmezhetők), egymást rokon értelműként definiáló (az élet sorsot jelent és viszont), vagy egymással dialektikus kapcsolatban álló (azaz: az élet az objektív valóság, a sors pedig ennek megélt, szubjektív változata). Az orosz klasszikusok egyébként is vonzódtak a kontrasztos címekhez, lényegük a nyil­vánvaló ellentétpár, amelynek magasabb szintű feloldása – szintézise – volna maga a mű. A „sors” pedig – mintha az orosz néplélek örök fatalista lenne – ugyancsak rendre felbukkan náluk (Buharin: Az orosz értelmiség sorsa, Solohov: Emberi sors stb.).

Ami a regény terjedelmét illeti, minden további nélkül érvényes lehetne Déry Tibor felhívása A befejezetlen mondat elejéről: „Olvasóimat arra kérem – ha figyelmükre érdemesítik e könyvet –, ne mérjék szűkre az olvasásra szánt időt.” A cselekmény közel húsz szálon halad, amelyek alapvetően eltérő helyszíneket és szereplői kört jelentenek. Közöttük jórészt családi kapcsolatok állnak fenn, miközben maguk a személyek is mozognak az egyes szálak és helyszínek között. Az olvasó a cselekmény párhuzamos, máskor egymást követő rendjével szembesül. Nem vé­let­len, hogy a szerző a kötet végén megadta a főbb szereplők adatait, cselekmény­szá­lanként és helyszínenként, megjelölve a történelmi figurákat, hiszen művének egyik sajátossága, hogy egyaránt jelenít meg valós személyeket (Sztálin, Paulus, Csujkov, Jerjomenko stb.) és fiktív, bár személyiségvonásaik és sorsuk révén tipikusnak tekinthető alakokat. (Alkalmazta már a módszert Balzac is, az Emberi színjátékban.) Ha eltekintünk a sematikus szocreál művek ábrázolásaitól, ahol a vezetők szinte bálványként, a végső igazság letéteményeseként jelentek meg, Grossz­man úttörőnek tekinthető a történelmi személyek érdemi cselekményvezetőként, mé­gis esendőként történő bemutatásában. A szovjet drámairodalomban ugyanez Mi­hail Satrov műveiben érhető tetten, kései követőként pedig Vaszilij Akszjonov Mo­szkvai történet című monumentális családregénye folytatta a sort (amely viszont magyarul Grosszmannál korábban megjelent, szintén Soproni András fordításában).

Az Élet és sors 1942–43-ban játszódik, de visszaemlékezések és utalások révén egészen a 20. század elejéig visszajutunk. Az értelmezési keret és cselekmény origója a sztálingrádi csata és a volgai front, illetve a Saposnyikov család tagjainak éle­te. Sztálingrádban önálló vonalat képvisel Krimov komisszár harctéri küldetése, majd – nem meglepő módon – lubjankai kihallgatása, a szovjet frontparancsnokság, a villamos erőmű, a szovjet és német vonalak határán elhelyezkedő ún. „hat-per-egyes” ház és katonái, Novikov harckocsizó hadteste, a repülőszázad, Da­rensz­kij alezredes és a kalmük sztyeppe, valamint Paulus tábornok parancsnoksága és a német erők. A Saposnyikov család másik ágának középpontja Viktor Strum zsi­dó származású fizikus, az ő tudományos és családi élete a kazanyi evakuáció idején és újra Moszkvában, továbbá más hozzátartozóké Kujbisevben; a német kon­­centrációs táborban, annak munkatáborában, illetve SS parancsnokságán; út­ban a gázkamrák felé, illetve a megsemmisítő táborban, a gázkamrában; a szovjet munkatáborban; végül a zsidók helyzete Kijevben; a kivégzettek exhumálásai és a holttestek égetései Ukrajnában.

Az olvasónak a felsorolásból feltűnhet a kommunista és fasiszta valóság párhuzamossága. Ez nem véletlen. Grosszman minden bizonnyal a kötet mondanivalójának lényegét fogalmazta meg az I. rész 50. fejezetében, amikor ezt írta: „A huszadik század első fele […] úgy vonul be a történelembe, mint az európai lakosság hatalmas rétegei társadalmi vagy faji elméletek alapján való kiirtásának időszaka.” E megsemmisítő kampányok folyamán a lakosság szinte hipnotikusan engedelmeskedik (lásd a Sorstalanságbeli Köves Gyuri tudatos bennmaradását a menetoszlopban). A hatalom felébreszti a gyűlöletet a pusztulásra ítéltek iránt, így a több­ség, „bár iszonyodik a tömeggyilkosságoktól, rejteni igyekszik lelke állapotát […] még önmaga előtt is”. Az emberek képesek voltak maguk irányítani saját ki­végzési meneteiket, várakozni a hóhérra. Nem arról van tehát szó, hogy az em­ber természeténél fogva gyilkos, hanem arról, hogy ez az állapot a totalitarizmus em­be­rekre gyakorolt hatásának korábban nem tapasztalt mértékű tanújele. Grossz­man ebben a tekintetben a fasizmus és a sztálinizmus közé egyenlőségjelet tesz. „A to­ta­litarizmus alapja az örökös, szakadatlan, nyílt vagy álcázott szupererőszak. Az ember önként nem mond le a szabadságáról. Ez a következtetés világítja be ko­runkat, világítja be jövőnket…” (243–247.). Ide kapcsolódik még Grosszman okfejtése a III. rész 20. fejezetében. „Sztálingrád […] a lakosság új öntudatát segítette vi­lág­ra. […] A háború felgyorsította a valóság átértelmeződésének folyamatát […]. A fej­lődés logikája odavezetett, hogy a népi háború, amely Sztálingrád védelmében érte el legmagasztosabb csúcspontját, éppen ebben a sztálingrádi periódusban tet­te lehetővé Sztálin számára, hogy nyíltan deklarálja az állami nacionalizmus ideológiáját.” (809–813.) Mindebből következik az antiszemitizmus, amely az író szerint jelentkezhet utálkozó jóakaratban és véres pogromokban, előfordul a piacon és az Akadémia elnökségében, az öregek lelkében és a gyermekek utcai játékában, és „so­ha nem cél, […] mindig csupán eszköz: a megoldhatatlan ellentmondások fokmérője.” (591.) Végül hozzáteszi: „A totalitárius országokban, ahol a társadalom hiányzik, az antiszemitizmus csak állami lehet.” (594.)

S itt csatlakozik a regény egyik szála a háború utáni nyílt antiszemitizmushoz, Strum akadémikus és zsidó munkatársai ellehetetlenítésének történetéhez, majd kap szinte meseszerű, de nagyon is valóságos gellert, Sztálin közbelépésének ha­tá­sára. Az író ismeri a szovjet bürokrácia centralizációjának kétarcúságát: akire/ami­re nincs szüksége az államnak, azt eltapossa, ami viszont fontos a számára, az kiemelt támogatásban részesül. Egyéni érdek és államérdek – ezek a sztálinizmusban alig esnek egybe. A mű egyik kulcsjelenete tehát az, amikor Sztálin telefonon felhívja Strumot a lakásán. A drámai tömörségű, a tudós életét száznyolcvan fokkal megváltoztató dialógus ekképpen hangzik: „Jó estét, Strum elvtárs. – Jó estét, Jo­szif Visszarionovics. – Tudomásom szerint ön nagyon érdekes kutatásokat végez. – Hiszek a munkámban. – Nem hiányzik-e a külföldi szakirodalom, tekintettel a há­bo­rús időkre? El van-e látva a szükséges berendezésekkel? – Nagyon köszönöm, Jo­szif Visszarionovics, a munkafeltételeim teljesen kielégítőek. – Viszontlátásra, Strum elvtárs, sok sikert kívánok a munkájához. – Viszontlátásra, Sztálin elvtárs.” (934–936.)

A rövid beszélgetés a könyvben három oldalon jelenik meg. Grosszman pontosan érzékelteti a feszültséget, Strum magabiztos reakcióit (holott éppen panaszkodnia kellene), a hallott és általa kimondott szavak közben cikázó gondolatait, mindezek alatt a felesége mozdulatait, aki keresztet vet magára és a férjére, és szin­te automatikusan feláll, amikor rájön, hogy a fizikus kivel beszél. Éppen azért, mert „Sztálin egyetlen szava képes volt megsemmisíteni ezreket, tízezreket. Mar­sallok, népbiztosok, a párt Központi Bizottságának tagjai, a területi bizottságok titkárai, olyan emberek, akik tegnap még hadseregeket, frontokat irányítottak, or­szág­részek, köztársaságok, hatalmas gyárak urai voltak, ma Sztálin egyetlen haragos szavától semmivé váltak, a lágerek pora lett belőlük.” (938) Azt persze Strum is érzékeli, hogy Sztálin figyelme nem a személyének, hanem elméleti kutatásainak szól. Az olvasó ebben a fejezetben ugyanis a szovjet atombomba születéséhez ve­zető út egyik állomásának tanúja. Grosszman leírásainak szakszerűsége is helyt­álló, elvégre fizika-matematika szakot végzett. Strum ellehetetlenülésének és Sztá­lin telefonja utáni „feltámadásának” motívuma párhuzamban áll Spiró György Ta­va­szi Tárlatával, amikor a névtévesztés miatt ellenforradalmi tevékenységgel vádolt Fátray Gyula mérnök 1957-es gyári kiközösítése a KB-tag barátjával történt ta­lálkozás másnapján megszűnik, mert az illető „odaszólt” a megfelelő helyre. Ezek a dolgok a diktatúrában hasonlóképp történtek.

A koncepciós perek anatómiáját már Grosszman előtt ismertük, gondoskodott er­ről Taraszov-Rogyionov (Csokoládé) és Arthur Koestler (Sötétség délben). A kritikák kiemelték, hogy mindaz, ami később Szolzsenyicin, Granyin, Ribakov és má­sok műveiben motívumként megjelent, az megtalálható nála. Az ukrajnai tömegsírok halottégetéseinek rémületesen tárgyszerű, technológiai-módszertani leírását mint­ha Robert Merle fogalmazta volna: „tegnapelőtt volt száztíz, tegnap hatvanegy, öt nap alatt hatszáztizenkettő, az összesen hétszáznyolcvanhárom… Kár, hogy nem számolta külön a férfiakat, a gyerekeket, a nőket. […] Az utolsó héten volt nyolcvanhárom, az azt megelőző háromszor tíz napban négyezer-nyolcszázhuszonhat, a vég­összeg: ötezer-hatszázkilenc elégetett test.” (228–230.) Vagy idézzük Cseres Ti­bor Hideg napok című regényének kezdő sorait: „Hogyan tudták megszámolni a ha­lot­takat? Ez mégiscsak képtelenség! Háromezer-háromszázkilenc. Ebből kettőszázkilencvenkilenc elaggott!” De hasonlóképp megelevenedni látszanak Elie Wie­sel Az éjszakájának motívumai vagy a Saul fia képi világa.

Az író felteszi a kérdést: „Miért ismertek be mindent? Én pedig miért hallgattam? […] A szavazásnál pedig fölemeltem a kezemet. Azután az aláírásomat adtam. Az­tán beszédet mondtam, cikket írtam. […] Hol voltak eközben a kételyeim?” (644.) Hoz­záteszi: „Különleges, súlyos félelem ez, melyet milliók képtelenek leküzdeni.” (647.) Majd később így zárja le a kérdést: „a legnagyobb hibánk, hogy nem a lelkiismeretünk szerint élünk. […] Hallgattunk, amikor harminchétben ezrével végezték ki az ártatlan embereket. […] Hallgattunk az általános kollektivizálás szörnyűségei idején.” (855.) Igen, a leírtak Grosszman lelkiismeretét is tükrözik. Ő is átélte mindezt, aláírta, amit kértek tőle, mert a túlélésért küzdött. Mint ahogy a regényben Strum is aláír. Ebben az értelemben Grosszman regénye nyilvános bocsánatkérés. S eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol mernünk kell kimondani: aki nem olvasta az Élet és sorsot, az semmit sem olvasott a szovjet 20. századról. „Fő erénye a könyörtelen igazság.” – írta róla Anatolij Karpov irodalomtörténész. Ez az igazság pedig nem más, mint annak beismerése, amit Robert Musil így fogalmazott meg A tulajdonságok nélküli emberben: „A valóban nagy bűnök nem úgy születnek, hogy elkövetjük, de hogy megengedjük őket!”

Orwell utópiája, az 1984 szembesítette a világot a történelem utólagos megváltoztathatóságával. A politikusok és tudósok ezt persze már régen tudták. Az újraírt múlt problematikája Grosszmannál kristálytisztán megjelenik: „az államhatalom létrehozott egy új múltat, […] új hősöket jelölt ki a már lezajlott eseményekhez és eltávolította az igazi hősöket. Az államnak elegendő ereje volt, hogy újra lejátssza azt, ami egyszer s mindenkorra lejátszódott, átalakítsa, átgyúrja a gránitot, a bronzot, az elhangzott beszédeket, megváltoztassa a szereplők elhelyezkedését a dokumentumfényképeken.” (326.) A lehetséges megoldás egy másik negatív utópiában bukkan fel: Ray Bradbury Fahrenheit 451 című, a könyveket elégető és birtoklását büntető társadalomról szóló regényében. Ennek kulcspontja az a fejezet, amelyben kiderül, hogy az „ellenállók” klasszikusok szerzői életműveit memorizálják, mert a műveltség és a humánum továbbörökítését mechanikus úton már nem, csakis így biztosíthatják.

A szerző fiatal íróként és haditudósítóként megtanulta a szovjet sajtó alapigazságát, amelynek „célja nem az, hogy válogatás nélkül öntse az emberek elé a kaotikus információt a legkülönbözőbb, gyakran véletlenszerű eseményekről, hanem hogy nevelje az olvasókat” (118.). Ráébredt, hogy a szocialista realizmus és a de­ka­dencia között nincs szakadék: az előbbi az állam kivételességét hangoztatja az egyénnel szemben, az utóbbi az egyénét másokkal szemben. Tehát az ember, azaz mások iránt mindkettő egyformán közömbös. (334–335.) Szembesült azzal is, hogy „a pártvezetőnek nincs szüksége a tudós tehetségére, az író adottságaira. […] [S]za­vá­nak döntő ereje abban rejlett, hogy a párt rábízta az érdekeit a kultúra és a mű­vészetek terén.” (110.) És Grosszman a regényében szándékosan ellentmondott e kő­be vésett normáknak. Az Élet és sors ezek miatt is megelőzte korát. „Ha ez a re­gény megjelent volna 1960-ban, […] évtizedekre előrevitte volna a korról és a há­borúról alkotott elképzeléseinket. Mert amit ma tudunk és értünk, azt Grosszman már 1960-ban tudta. Sőt annál többet is. Regénye túlmegy korunk legmerészebb gondolatain is.” – vélte Igor Zolotusszkij. Igaza van, mert „a múlt felé forduló em­beri tudat mindig kirostálja ritkás szitáján a nagy események sűrítményét, s kihullik rajta a katonák szenvedése, riadalma, szomorúsága. Az emlékezetben nem ma­rad más, csak a történet üres váza” (735.).

Az Élet és sors tartalma, cselekménye ezt a vázat változtatja testté, s válik tartalma kollektív emlékezetünk részévé. Jelentősége felbecsülhetetlen: „ismeretlen” 20. századunk vonatkozásában továbbörökíti mindazt, aminek érzelmi-hangulati megragadására a tudomány nem képes. S valójában mindig ebben állt a szépirodalom felelőssége.

Vaszilij Grosszman: Élet és sors; fordította Soproni András, Európa, 2013.

(Magjelent az Alföld 2018/2. számában.)

Bolvári-Takács Gábor

szerző: Bolvári-Takács Gábor
honlap e-mail
Bolvári-Takács Gábor PhD 1967-ben született Sárospatakon. Történész, kulturális menedzser, jogász, egyetemi tanár, a Magyar Táncművészeti Egyetem rektorhelyettese, a Zempléni Múzsa alapító főszerkesztője.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések