Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Abszurdisztán az abszurdisztániaké
87584
post-template-default,single,single-post,postid-87584,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Abszurdisztán az abszurdisztániaké

Szijj Ferenc: Növényolimpia

Nehéz az elején kezdeni Szijj Ferenc Növényolimpia című regényét, mivel az első fe­jezet címe (Álomszerű tisztánlátás) után csupán egyetlen szó található szögletes zárójelben: „[Hiányzik.]” (7.)  Ám ez a nyitány is sokat elárul az ábrázolt világról és a benne tévelygő szereplőkről; a hiányos könyv képzete ugyanis éppilyen hiányos, eredet és a magyarázatokhoz szükséges támpontok nélküli életekkel párosul. Fontos jellemzője ez a regénynek: a szöveg (főként nyelvi-retorikai) mű­kö­dése és elbeszélőjének története egymást magyarázva összecsúszik. Ez a második fe­jezet utolsó mondatán is érzékelhető, ahol a társas létezés és a társadalmi valóság határára szorult alkoholista férfi magára mint fiktív, irodalmi szereplőre hivatkozik: „nem vagyok igazi, egy kitalált figura vagyok, Kukorica Jancsi, Toldi Miklós, Apafi Mihály, felejtsenek el” (35.).

A két, nem teljesen elkülönülő síkon (a ’89 előtti és utáni Budapesten) játszódó bi­zarr történeteket leginkább az ő figurája és belső monológszerű beszéde kapcsolja össze. Folytonos magyarázatai és értékítéletei azonban olyannyira megbízhatatlanok, hogy az olvasás során egyre inkább az válik fontossá, hogy miként jönnek létre többszörösen összetett mondatai. Egy-egy gondolat ugyanis felsorolások és lehetséges variációk halmozásából áll (feltűnő a „vagy”, az „illetve” és a hasonló választó kötőszavak nagyon gyakori használata), amely során az elbeszélő dolgokban való jártasságát és jólértesültségét kívánja hangsúlyozni. Azonban a legkülönbözőbb szakfogalmak, műveletek és intézmények megjelölései, valamint a kultúrtörténeti utalások valódi jelentése elvész ebben a halmozásban, így csupán je­lölt­jüktől fosztott szavak maradnak az olyan kifejezések, mint a „haszonkulcs”, „Va­lamelyik Lajos” király, „Hazafias Népfront”, „kormánytanácsos” vagy a „fenyvesekkel vadregényes táj”. Ezek is egymás variációivá, tartalom nélküli jelölőkké válnak, hiába kecsegtet a rögzült panelek emlegetése azzal, hogy egy ugyanilyen rögzült, tehát biztosan meglévő tudáskeretre hivatkozhat az elbeszélő. Ezért van, hogy bár egy-egy gondolatmenetben szinte mindenről szó esik, mégis folyamatos mel­lébeszéléssel találkozunk.

Mindennek komoly hatása van: az asszociációs szerveződés, ahogy a szöveg egy­­re távolabbi képzeteket rendez egymás mellé, és egyre részletesebben ír le a tárgyhoz csak lazán kötődő futamokat, valamint a variációk és felsorolások halmozása eredményezik a regény erős humorát. Ilyen a következő szöveghely, ahol az el­beszélő kölcsön szeretne kérni pár ezer forintot egy Aranka nevű hölgytől (rokona vagy ismerőse – vagy egyik sem?), miközben az adakozás fontosságát hangsúlyozva már a Szent Koronáról és Kossuth Lajosról beszél: „…mert mit csináljanak, ha álmában isteni szózatot hall a miniszterelnök, hogy fiam, vidd el Szent István ki­rályunknak a koronáját […] ide vagy oda, díszkísérettel, huszárokkal, díszmagyarban, mindörökkön-örökké, ámen, […] hát akkor arra a modern riasztóberendezésre nem szabad sajnálni a pénzt, arra közfelkiáltással, egyöntetű lelkesedéssel meg kell szavazni a milliókat, mint annak idején Kossuth Lajosnak az újoncozásra…” (30.). Nagy erénye a könyvnek, hogy ezek a szatirikus-humoros elemek mű­ködtetik végig nyelvezetét – most csupán a felsorolások parodisztikusságára áll­jon itt egy példa: „… mert eredetileg egy sztyeppei növény, régebben ott ő volt a ki­rály, ő nyomta el a többit, de valami véletlen baleset, honfoglalás, tatárjárás, Don-kanyar vagy testvérvárosi delegáció során idekerült…” (100.).

Másfelől, ahogy ezekből az idézetekből is látszik, ez a fajta beszédmód egy kí­nos pontosságra törekvést is jelent, ami persze ismét komikus helyzetet eredményez: az igény, hogy valami biztosat állíthassanak a szereplők, rombol le min­den­nemű bizonyosságot. Azon túl, hogy az utalások tartalmukat veszítik, bármi kiigazíthatónak és akár az ellenkezőjére is felcserélhetőnek tűnik szövegben. Egy ilyen helyzetben a biztosnak beállított ismereteit és saját nagyszerűségét folyton kis­sze­rűen és tévedésekkel alátámasztani igyekvő elbeszélő alakja egyszerre válik szórakoztatóvá és tragikussá. És hogy melyik értelmezés kerekedik fölül az adott szöveghelyen, az az olvasó aktuális döntésének függvénye.

A Növényolimpia tehát a nyelv közhelyeinek és üres jelölőinek parodisztikus felnagyításán keresztül tud egy kiüresedett és a jelentéseket kétségbeesetten hajszoló szociokulturális helyzetről számot adni. A regény erejét az adja, hogy mindez humorosan-szatirikusan tematizálódik – és, mint minden valamire való humornak, ennek is komoly tétje van. Sőt amellett érvelnék, hogy az elbeszélő nyelvének jellegzetes felépítéséből adódó paródia, valamint a túlnagyított és hangsúlyosan fiktív helyzetek biztosítják a világra (társadalomra, legalábbis annak egy részére) való vonatkozás érvényességét. Ennyiben hasonlít a szintén költőként induló Par­ti Nagy Lajos prózai munkásságára, ami ugyancsak a hétköznapi fordulatok ki­for­gatása és felnagyítása által tud érvényesen szólni az éppen a reflektálatlan közhelyek által elfedett mindennapokról.

Ennek megfelelően Szijj regényének néha a rendszerváltás előtti, néha az azt kö­vető időszakban játszódó története egy perifériára szorult kisember perspektíváját érvényesíti, azaz a korszak bizonytalanságát és kiismerhetetlenségét mutatja be. Egy okozatait és eredetét, valamint tervezhetőségét vesztett világ rajzolódik ki, ahol így folyamatos jelen idő uralkodik: hősünk filmszerűen számol be az éppen történő eseményekről. Ez az egyik fő oka, hogy az olvasás tapasztalatában a síkok tel­jesen összekeverednek. Kitűnő példa erre a Mesterséges lélegeztetés című fejezet, ahol két, egyaránt a kocsmaasztalnál játszódó jelenet montírozódik egymásba: a be­szélgetések (Teknokol Karcsival a növényolimpiáról; a belügyesekkel magánéletről, fenyegetésről) egymást folyton megszakítva, de egymásra rímelve bontakozik ki. Ez a szerkesztés, valamint a felcserélhetőség poétikája pedig szomorú képet fest a rendszerváltásról is: valódi változás a főbb jellemzőket tekintve nem történt. És azt, hogy az ábrázolt korszak nem zárult le, jelzi, hogy a társadalom ijesztően nagy részére a mai napig reprezentatív a kilátástalanságot, pénztelenséget és alkoholizmust hangos öncsalásokkal elfedők perspektívája.

Túl ezeken a folyamatos jelen idő erősíti azt az érzést is, hogy amíg a beszéd szól, elodázható a botrány. Izgalmas feszültség jön így létre, ami a káoszt egyszerre el- és felfedő szöveg dinamikájából adódik. Elfedő, amennyiben az elbeszélő fennmaradásának ez a záloga, hiszen így lehet mindig másról szó, mellébeszélni; felfedő, amennyiben a félbe maradt magyarázatok és ellentmondások csak nö­velik a zűrzavart.

Mindez pedig a regény abszurd jellegét erősíti, ami egy másik irodalmi hagyományhoz is köti a könyvet: szüntelen kafkai, becketti helyzetekről olvashatunk. Ezekben a helyzetekben látványos az összefüggések hiánya, a nem megokolt kapcsolatok nagy száma vagy akár az álkapcsolatok létesülése (például a harmadik fe­jezetben az elbeszélő nem azért megy a temetőbe, amit az előző fejezet sugallt vol­na, hogy ott az Aranka nevű hölgy férjének csontjait újra eltemettesse; csupán ebé­delni szeretne ott, miközben egy másik szál kezdődik el). A valódi cél nélküli, az értelemnélküliséget a puszta beszéd aktusával legyőzni kívánó helyzet a becketti prózát idézi, a síkokat összekötő jelen idő pedig a „folyton az utolsó előttiben vagyunk” érzését kelti (ti. a világvége előttiben: Samuel Beckett, Trilógia. Mol­loy. Ma­lone meghal. A megnevezhetetlen, Európa, 2006, 6.). A titok és rejtély mű­köd­teti ezt a különböző szálakból álló hálózatot (amit fokoz az „ittmaradt” belügye­sek/be­súgók szerepe), ahol a véletlenszerűségek szükségszerűségnek, sőt tör­vényszerű­ség­nek tűnnek. Ilyenek az egyes szereplőkkel való váratlan találkozások, akik né-ha mintha számítottak volna erre a találkozásra, és meglepő módon is­merik az el­beszélő múltját, kapcsolatait. Jól érzékelteti ezt az Aranka halott férjének csontjaival egy klinika szivárgó gázvezetékei között bolyongó, zsákutcákba té­vedő elbeszélő helyzete, aki egy terembe érve titokzatos megbízást kap egy orvostól vagy „nyomozó főorvostól” vagy halottkémtől vagy „szakavatott kuruzslótól” stb. – a meg­nevezés bekezdésenként változik. Ezeket a kafkai szituációkat tovább erősítik az ellentmondó hírek és történések, a bürokrácia, illetve az államgépezet kiis­mer­he­tetlen működése is. Hasonlóan abszurd esemény a regény csúcspontja, a bot­rányba fulladó Növényolimpia (vagy világbajnokság vagy kiállítás vagy fesztivál stb.) elképzelése is.

Ahogyan a szöveg is variációkból áll össze, úgy változik a központi növény-me­tafora jelentése a regény során. Habár elsődlegesen az élet, a virágzás képzetét kötnénk hozzá, jellemző a könyvre, hogy nem szép réteken vagy díszes vi­rág­bol­tok­ban, hanem többnyire temetőkben járunk (a kocsmák mellett, természetesen), ahol a sírokra kerülő virágokkal furcsa munkálatokat végeznek a Növény­olimpiára készülő munkások. Az elmúlás és a halál képzetéhez tartozik továbbá az elhervadt növények gyakori emlegetése, illetve az egyes fajok fennmaradásért való küzdelme. De fontossá válik az egy helyben állás/mozdulatlanság (a regény társadalomtörténeti felfogásába illeszkedő) jelentésköre is. Ugyanakkor jelentik a növények a díszítettséget és a burjánzást is (az olimpián a legkülönfélébb egzotikus nö­vények is szerepelnek), amely utóbbi a nyelvi megformáltsággal hozható összefüggésbe, hiszen zabolátlan vadon módjára épülnek fel a többszörös összetételekből álló mondatok is.

Talán a legerősebb részek mégis azok, ahol a növény-lét a hallgatással vagy a hal­lgatás iránti vággyal párosul. Ez nyilvánvaló feszültségben áll a beszédkényszeres, ömlő monológokkal. Ilyenkor a szociokulturális helyzet (a megalázottság és ki­látástalanság) az elbeszélő által is reflektálttá válik, ahogyan beszédének motivációja (a mindig másról való beszéd) is – így lélektanilag kulcsjelenetekről van szó. Bel­ső dilemmái ugyanis erre vezethetőek vissza, ahogyan felismeri, hogy valójában két rossz eshetőség közül választhat: a nyugalomért, megbecsülésért folytatott állandó, de hiábavaló beszéd és a teljes feladással és elnémulással járó abszolút nyu­galom együttes igényére. Mindkét esetben a megnyugvás a cél, ám az önfelszámolás az eredmény. „[M]ert én növény vagyok, én a halálról előre nem gondolok semmit, én csak úgy elvagyok, amíg lehet, […] én csak elnézem ezt az állati nyüzsgést, […] feladtam a céltalan versenyt, nem akarok semmit” (208.) – olvasható a Felgyorsult munkálatok című fejezetben, amely így zárul: „mindegy, folytatódjon a hajsza” (215.). Vagy másutt egyenesen a növény perspektívájával azonosulva: „Csak az az egy kérésem lenne, vagy nem is kérés, hanem szinte utolsó kívánság, mint a pacalpörkölt a siralomházban, […] hogy hozzám ne beszéljenek, én se szó­lok senkihez. Ez se az, hanem én csak majd a fénnyel akarok kezdeni valamit, ha hozzájutok, elnyelni, megemészteni, mint egy eleven automata, aki nem tartozik senkinek semmivel…” (151.)

Az abszurd művek egyik legizgalmasabb hatásmechanizmusa jelen esetben is mű­ködik: a hiányos értelem és a folyamatos elbizonytalanítás a főhőshöz hasonló helyzetbe hozza az olvasót is, aki az értelemdarabkákból kíván megnyugtató egészet gyúrni. Az ábrázolt világ az olvasás folyamatában realizálódik. Mikor játszódnak az egyes jelenetek? Mennyire hihetünk az elbeszélőnek? Egyáltalán léteznek-e egyes szereplők, mint Tünde gyereke vagy a kormánytanácsos? Nehéz ezekre a kér­désekre válaszolni, miközben ezek a kételyek és a nyomozás tartja fenn az ol­va­sás lendületét. Így maga az olvasó is részese lesz a folyamatnak, amiből kényelmesebb és megnyugtatóbb lenne kívül maradnia.

És ahogyan az első fejezet is tisztázatlan marad, úgy a befejezés sem lesz egy­értelmű. A regény zárlatában ugyanis egy férfi megtalált holttestéről olvashatunk új­sághírt, és joggal gyanakodhatunk, hogy az elbeszélőről van szó: az utolsó előtti fe­jezetben egy bokor alatt kuporogva látjuk utoljára, miután minden törekvése ku­darcot vallott. Ám ugyanebben a fejezetben olvashattuk azt is, hogy barátja félreér­tésből megöli a rejtélyes kormánytanácsost, akinek holttestét szintén egy bokor alatt hagyják. Az elbeszélő mindenesetre nem szól többet, a könyv véget ér, és a rej­télyek nem oldódnak meg.

Szijj Ferenc: Növényolimpia, Magvető, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/2. számában.)

Szemes Botond

szerző: Szemes Botond
honlap e-mail
Szemes Botond 1994-ben Budapesten született, 2018-ban végez az ELTE BTK Irodalom- és Kultúratudomány mesterszakán, kritikus.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések