„Vannak, akik egy ideje már hol meglepődve, hol bosszankodva veszik tudomásul, hogy akárcsak Fernando Pessoa ládájából, Roberto Bolañóéból is egyre-másra kerülnek elő a kiadatlan művek”; ezzel a mondattal indítja Christopher Domínguez Michael mexikói irodalomkritikus Roberto Bolaño legújabb könyvéhez, A science fiction szelleméhez írt előszavát. A 2016-os spanyol kiadást követően egy évvel, a 2666 után, ismét Kutasy Mercédesz fordításában olvashatjuk Bolañót, ezúttal egyik első, 1984-re datált regényét, melyen már Spanyolországban dolgozott. A nyitómondat arra a parázs vitára utal, mely a chilei író posztumusz kiadásai kapcsán robbant ki az irodalomkritikusok körében, elsősorban a spanyol sajtóban, miszerint kell-e, érdemes-e olyan kéziratot megjelentetni, melyről nem állíthatjuk biztosan, hogy a szerző letisztázta, lezárta volna. A szóban forgó regény márpedig ebbe a kategóriába tartozik, hiszen hiába szerepel a három füzetet felölelő kézirat végén a „Blanes, 1984”, Bolaño egyrészt nem gépelte be a művet (nem a merevlemezén találták), másrészt utolsó részét, a Mexikói kiáltványt korábban már publikálta (2005-ben, a Turia folyóiratban). Ezt a vitát csak tetézte a szerző özvegye, Carolina López döntése, aki jól összerúgta a port Jorge Herraldéval, az Anagrama kiadó vezetőjével – ő jegyzi Bolaño spanyol és nemzetközi sikereit –, a vita következtében pedig átnyergelt a másik nagy óráskiadóhoz, az Alfaguarához.
Igazságot semelyik kérdésben nem akarunk és nem is tudnunk tenni; Valerie Miles például, aki a barcelonai Pompeu Fabra Egyetem, egyben a Bolaño-archívum kutatója és a CCCB 2013-as Bolaño-kiállításának egyik kurátora, a következőképpen foglal állást: „Ha Bolañót igazán érdekelte volna, hogy ne jelenjenek meg a kiadatlan munkái, erre vonatkozóan határozott utasításokat adott volna az özvegyének. Mert bőven volt ideje, hogy megtegye. Kafka kérte, hogy a műveit semmisítsék meg, és hatalmas szerencsénkre a barátja, Max Brod egyáltalán nem törődött vele” (Kutasy Mercédesz: „Kikötői Hírek”, Műút, 2017. január 30). Bolaño két barátjával folytatott levelezéséből az is kiderül, hogy a ‘80-as évek eleje óta dolgozott az újonnan kiadott regényen, melynek írása közben rengeteget vívódott: „Még nem tud járni, de már mondja, hogy papa” – vallotta egyik levelében.
A Bolaño-rajongók örülhetnek, hiszen igazi ínyencséget kapnak: a szöveg mellett A science fiction szelleméhez írt szerzői jegyzeteket, rajzokat is megtekinthetik, bepillantást nyerhetnek az alkotói folyamatba, megismerhetik a pályája elején lévő író rögeszméit, visszatérő motívumait, jól olvasható, apró betűs, szűk sorait. Hát nem éri meg már csak ezért kiadni egy könyvet? Ám a 2666-on és a Vad nyomozókon edződött olvasó nemcsak rajongani, hanem bizonyára csalódni is fog, hiszen még igen éretlen, egyenetlen szöveggel találkozik: bár a regény szerkezete pontosan kidolgozott (ezt a kéziratban is láthatjuk), a második fejezet ellaposodik, a Mexikói kiáltvány pedig – mivel önmagában is egy kerek szövegről van szó – stílusában és szerkezetileg is kilóg a könyvből. A science fiction szelleme különböző műfajok (interjú, rajongói levél, első személyű elbeszélés, szövegkönyvrészlet) hol világosan elkülönülő, hol zavarba ejtően összeolvadó vegyítésének vázlata, egyfajta tollpróba, melyben fellelhetőek Bolaño későbbi, érett műveiben alkalmazott technikái is, köztük a kitérők, a szóbeliség és írásbeliség dialektikája, illetve az elbeszélői hang elbizonytalanítására vonatkozó zárójelek (ez utóbbi a Mexikói kiáltványban).
A több szálon futó cselekmény egy interjúval indul: egy fiatal díjnyertes szerző hosszasan ecseteli művét, mely egy „rémálombéli”, „határon lévő”, apró dél-chilei faluból és az ott található Krumpliakadémiáról indul, majd a Wehrmacht tankjaival végződik. A katonai összeesküvésekkel teletűzdelt, olykor komolykodó cselekmény feltárására irányuló beszélgetés igen komikus jelleget ölt, a szerző (Jan Schrella) és a riporter hol elbeszélnek egymás mellett, hol intim kapcsolatba keverednek. A következő szál – mely a regény gerincét alkotja – elbeszélője Remo, aki a már említett Jannal lakik egy mexikóvárosi padlásszobában (Mexikóban a társasházak tetején, a mosókonyha mellett több ilyen apró szoba található, melyben a cselédek laktak és laknak a mai napig). Remo igazi társasági lény, míg Jan inkább magának való, bezárkózó típus, aki – annak ellenére, hogy gyakran hangoztatja városi kalandjait – valójában ki sem teszi a lábát a padlásszobából, ha pedig igen, csupán néhány háztömbnyire merészkedik el Mexikóváros majd’ 30 kilóméteres sugárútján. A harmadik szál, amely a másik kettővel folyamatos váltakozásban jelenik meg, Jan igen szórakoztató, többnyire valós amerikai sci-fi szerzőknek címzett leveleit gyűjti össze.
Míg a cselekményt Jan alakja fűzi össze, a Mexikói kiáltványban – melyet Bolaño, a 236. oldalon található jegyzetfüzetoldal szerint egy ültő helyében írt – az elbeszélő, Remo nézőpontja érvényesül, aki testi gyönyörök reményében, barátnőjével járja Mexikóváros legolcsóbb, kétes hírnevű közfürdőit. Ahogy ebben a fejezetben, úgy az egész regényben dominál a valóságtól való menekülés motívuma, az álmok és részeg látomások jelenléte, illetve az elmaradhatatlan nyomozás (amiért sokan a Távoli csillag és az 1999-ben a nívós Rómulo Gallegos-díjjal is elismert Vad nyomozók megírásához való felkészülésként értelmezik ezt a könyvet), ezúttal a mexikóvárosi költészeti folyóiratok magas számának miértjét keresi az elbeszélő. A nyomozás mind témáját, mind kidolgozottságát tekintve igen gyenge lábakon áll, leginkább csak ürügyként szolgál a város irodalmi életének bemutatására, az (írói) élet rejtélyének felkutatására.
A science fiction szelleme legerősebb pontját a városi táj leírása és a kettőződések által keltett elbizonytalanító technika jelentik. A 70-es évek már zsúfolt Mexikóvárosa barátságosan fogadta („első mexikói mosolyok”) az odaköltöző főszereplőket. Remo mintha magaslati perspektívából szemlélné a várost: „én pedig egyedül maradtam az asztalnál keresztbe vetett lábbal, és csak néztem az ablakból a végtelen tájat, a mexikóvárosi fiúkat és lányokat, az izgatott rendőröket meg a napot, amely mintha a házak tetejéről felügyelte volna a bolygót” (37.), később pedig „a kapucsengő megszólalása előtti táj”-ra (104.) utal. A kettőződések játéka gyakran a szereplők leírására irányul; Remo például a következőképpen reagál, mikor megpillantja tükörképét a Sanborn kirakatában: „különös szellemi másolat, egy szakadt kék pólót viselő, hosszú hajú fiatalember, […] szeme pedig, nem az enyém, hanem az a szem, amely elveszett a kirakat fekete gödrében, úgy összeszűkült, mintha hirtelen megpillantotta volna a sivatagot” (32.). Remo figurája eleve kettős: a La Nación folyóirat kulturális mellékletének dolgozik, ám mellette egy áltörténelmi lapnak is gyárt cikkeket, Antonio Pérez álnéven. Másik alkalommal egy nővérpárt így jellemez: „egy adott pillanatban felfedeztem, a két testvér között egyfajta tükörszerkezet van, s e tükrök eltorzították és üzenetként újra elküldték őket, így aztán az egyik időnként nyugodt és ártalmatlan alakot kapott, a másik meg egy ágy alá gurult üveggolyócskát, bár az idő nagyobb részében pusztító lézersugarakat küldtek egymás felé. A bulinak meg az egésznek a csillaga Angélica volt. Lola pedig a nagyhatalmú árnyék” (105). A science fiction nemcsak Jan leveleinek tematikájában, hanem ezekben a tájleírásokban (bolygó, sivatag, lézersugarak) és az identitás elbizonytalanítására, elmosására törekvő jellemzésekben („szinte átlátszott a bőre”) is megjelenik, bár a cím ennél többel kecsegtet.
Jan figurája azért is fontos, mert kiderül, ő Bolaño alteregója a regényben, a későbbi Belano alakjának első változata: az önálló lábakon is megálló Mexikói kiáltvány előtti, második fejezet – melyet, az előzményeket tekintve akár a regény zárásának is felfoghatunk – a fiatal, szintén sci-fi szerző egyik levelével zárul, melyet „Jan Schrella alias Roberto Bolaño”-ként ír alá. Az előszót jegyző Domínguez Michael talán túlzásba esik, amikor a chilei szerző érdemei között felhozza, hogy ő változtatta meg a jövőfogalmat a modern irodalomban; mindenesetre mégiscsak sikerül többé-kevésbé épkézláb keretek közé szorítania a sci-fi jelenlétének magyarázatát, mely nem csupán a popkultúra egyfajta látlelete a regényben: ahogy a Jan Schrella által említett szerzők (például Ursula K. Le Guin vagy Philip K. Dick), Bolaño is úgy tekintett a jövőbe, mintha az a 20. század katasztrofális kiterjesztése volna. Bolaño számára sem kronológia a science fiction, hanem „az eltűnt idő keresése visszafelé”, erkölcsi állapot, etika, melyet csak egyfajta játékelmélet (például a káoszban mintákat kereső nyomozás) segítségével érthetünk meg.
A science fiction szelleme nem egy ismeretlen remekmű, nem vonultatja fel a teljesség és befejezettség poétikáját, de már számos olyan motívum és narratív elem megjelenik benne, ami Bolañót mint szerzőt egyedivé teszi; kettős fejlődésregény ez, mely nemcsak a szereplők, hanem a szerző útkeresésére is utal. Kiforrott regényalakjainak csírája megjelenik a cselekedni vágyó Remo és a bezárkózó, saját világában élő Jan figurájában, és felsorakoznak a jellegzetes bolañói kitérők, az elbizonytalanítás, a megkérdőjelezett identitás és az a nyugtalanító érzés is – egyfajta kétségbeesett válaszkeresés –, amely minden egyes műve esetében magával ragadja az olvasót. Nemcsak az írás folyamatára kérdez rá; nagy rajongója, Patti Smith szavaival élve: egy „egyre táguló univerzum” első lenyomata.
Roberto Bolaño: A science fiction szelleme; Fordította: Kutasy Mercédesz, Jelenkor, 2017.
(Megjelent az Alföld 2018/3. számában.)
Báder Petra recenziója Roberto Bolaño 2066 című regényéről.
Borítókép: Roberto Bolaño (Wikimedia Commons)
.jpg){kind=link}
Hozzászólások