Aczél Géza versei

(szino)líra

torzószótár

 

angyal

ahogy a bizonytalan ködökbe visszatekintek első találkozásunk úgy esett hogy az angyal régi szokások szerint kicsinyítve míg izgatott gyermekét va­lamelyik szülő félrevitte az ugyancsak megereszkedett nyílászárók párnatömítésein át észrevétlenül be­röpítette az apró karácsonyfát a kisasztalra aztán valahol valaki csengőt rázott a meleg szoba felé majd az udvarra gyanútlan gyerekeknek jelezve hogy továbbröppent már az égies ke­retbe az onnan légiesen leszálló alkat akit senki nem láthat ki a jóság fátyolában örökösen csak hallgat néha ki-kiröppenve a szférák áhítatos ze­néje mögül aztán mivel a mesék sose érdekeltek és tudtommal különös mó­don az ő szárnyuk tanulságos vaskos reáliában ritkán rebbent hí­vő­ként hanyagolható lévén legközelebb nem találtunk egymásra csak a mű­vé­szetekben fiatal ambíciókkal a ré­giség irodalmát egyelőre nehezen fogva cso­dás egyházi festményekre csodálkozva ke­restem hosszasan rejtelmét mit is akarnak a lassan táguló hit vásznain ezek a kis pufik végül öregedvén az ellentmondásos világ kezdett kötekedések nélkül egyre összeállni hiszen a lét peremén nehéz már bármivel vitázni

angyali

miként egykoron a korbáccsal űzött rongyos szolgahad a nyelviségi kényszer rögös ös­vényein a kikényszerített ihlet úgy halad kínos s sejtelmes céljai felé előbbi az em­berhez méltó életnek kereteit nem lelé mielőtt lehanyatlik utóbbiból mikor már vég­le­gesen kihűlnek a védteleneket butító önmutogató haknik ám a teremtés vágya az ereszkedő lélek mélyén még kiabál komoly szellemi környezetben kezdi lecsupaszítani magát a magány a szavak egyre inkább szikláknak zord homlokáról le­pat­tan­nak nem értve görbülő ujjaid még miért matatnak valami fontoskodó lírai ke­gye­lem után amely megkönnyebbüléssel szövi át a tompaságba fojtott meddő dé­lu­tánt az értelem különös szakadékát átugorva amelyben a hangulat milyen ma­szatolá­sok után lehet angyali ha régóta hitetlenkedsz mikor angyal módra röpködnek feléd hamis dallamok a figura pedig miként a zseniálisan kétkedő régiségben hiába né­zed nincsen ott csak híg konszenzusod látja mert nincs erőd hogy ál­lan­dóan tü­zelj a nagyvilágra melyben már protonokká zsugorodik a jelentés és minden fogalom gyo­rsan olvadó festék a vertikálisan elnyújtott ismeretlen térben

ankét

a gyűrött asztalokon még néhány száraz pogácsa és félig nyelt műanyag flakonok a lepusztult csendélet kiégett piktorának itt lenne a legjobb alkalom hogy a szellemi med­dőséget törékeny kompozícióba fogja amint az üresség utólag beszivárog színes luf­tballonokba és a tudálékosan előkészített tudományosnak mondott felkent na­po­kon a negyedik dimenzióban az ankét görbe árnyéka óvatosan eloson a gyors fele­dés homálya felé ám úgy tűnik ebben az idegen világban vizuális kényszerét nem lelé az ecsethez szokott mester pedig a kiszögelési pontokba bebotlik az ő mé­lázó ide­je is nemegyszer buja művésztelepeken amint nagy zabálások után ott is jókat szel­lentenek és tüzes szeszektől felkoholva heves párzásokba indulnak a ne­mek s piros arccal kielégülve hogy a továbbképzés az elvárt módon sikeredett a szür­ke hétköznapokhoz fásulva hazaindulnak a laikusok többször hátramaradva a romo­kon kicsit még búgnak s irracionálisan pakolgatják jegyzeteiket majd másnap ki hő­zöngését várja ki nyomasztó bűntudatában akkora siket hogy fel sem fog­ja a ki­repülési ünnepeket melyek egyszer még fontosak a statisztikákba

(Megjelentek az Alföld 2018/4. áprilisi számában.)

Borítókép: Aczél Géza az Alföld korábbi szerkesztősége előtt. Forrás: Nagyvizit Aczél Gézánál (Litera), fotó: Valuska Gábor.

Hozzászólások