Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Az erőszak koncentrikus körei
87770
post-template-default,single,single-post,postid-87770,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Az erőszak koncentrikus körei

Mathias Énard: Zóna

Az 1972-ben született francia szerző eredetileg 2008-ban napvilágot látott, és azóta sok-sok hazai díjat és jelentős nemzetközi érdeklődést kiváltott regénye 2017-ben jelent meg nálunk, egyelőre nagyrészt visszhangtalanul. A majdnem hatszáz oldalas regény csakugyan nem könnyű olvasmány: huszonnégy fejezete egyetlenegy, mon­datokra alig tagolt belső monológból áll, melyet mindössze három helyen tör meg egy – stílusában a regény többi részétől erősen elütő – fiktív novella egy-egy töredéke. A monológ maga egy vonatút tér-idejében hangzik el: azon az ötszáz ki­lo­méteren Milánótól Rómáig, melyet Francis Servain, volt politikai hírszerző, a re­gény fiatal francia narrátor-főhőse tesz meg álmatlanul és alkoholgőzösen egy de­cember 8-ikai napon azért, hogy a végállomáson – még pontosabban: a Va­ti­kán­ban – végre megszabaduljon egy bőröndtől, amelynek tartalmát az elmúlt öt évben gyűj­tögette össze gondosan a volt munkahelyén, és amely gesztustól azt reméli, hogy ál­tala megszabadulhat saját sötét múltjától is, és így új élethez, új személyiséghez jut­hat. Az utazás tér-idejét kitöltő monológ nagyját pedig anekdoták és mi­nitörténetek terjengős halmaza adja ki, melyeket a szabad asszociáció logikája köt egybe, és ahol Servain mediterrán tájaknak (nagyrészt városoknak) a közeli és tá­vo­li múlt­béli eseményeire emlékezik, olyasmikre, amiket vagy ő maga élt át személyesen, vagy csak olvasott, esetleg hallott valahol. A felidézett emlékeket és ol­vas­mányokat időnként a vasúti kocsiban látottak kommentárja szakítja meg, továbbá az elbeszélés idejével elvileg szimultán olvasott fiktív novella, és ezek együttesen va­la­miféle szövegáradást alkotnak, egyfajta egzaltált, túlfeszített, tájakon-korokon-embereken átívelő sietős narrációt, ami koncentrált figyelmet igényel az olvasótól.

A regény központi metaforája a bőrönd – ami az elbeszélés idején mindvégig zár­va marad, és ezért csak az elbeszélő tudósítására hagyatkozhatunk a tartalmát illetően –, ami sok-sok feljegyzést tartalmaz egy teljesen pontosan soha nem körülhatárolt Zónáról, az abban elkövetett gyilkosságokról és népirtásokról, és ennyiben egyszerre tűnik kompromittáló politikai dokumentumgyűjteménynek, mely jó pén­­zért, „júdásaranyakért” eladható a Vatikán ügynökeinek (102.), de saját „érzelmi te­hernek” is, melyet – mint ezt a narrátor többször is hangsúlyozza – le kell tenni egy új és élhető élet reményében. A Zóna ugyanis egyszerre külső és belső tér-idő­beli világ: külső koordinátái szerint magában foglalja a Mediterráneum vidékét, azt a – narrátor észlelése szerint – mindmáig ógörög istenek uralta, pogány világot, ahol a (jobbára az előző generációktól megörökölt) bosszúvágy és gyűlölet újabb és újabb háborúk, népirtások és királygyilkosságok végzetszerűen és megállíthatatlanul ismétlődő körforgását idézi elő. Ugyanakkor ez a világ – amint az a regény előrehaladtával egyre tapinthatóbbá válik – a narrátor-főhős belső világának, az ott dúló konfliktusoknak a kivetülése is, azaz annak eredménye, amit egy pa­ranoid, mindent az azonosság logikájára visszavezető szubjektív belső szűrő egy­általán látni enged a külső valóságból. A Zónában ugyanis, mint megtudjuk, „minden mindennel összefügg” (392.), és „mindig ugyanaz a forgatókönyv” (148.). Ami pedig újra és újra visszatér, az a háborús erőszak: változatos módon, változatos történetekben és változó földrajzi terepen, de a szereplők újra és újra ezt viszik szín­re – ellenpontozásként egyedül csak három, epizódszerűen felvillantott szerelmi szál szolgál, de ezek sem maradnak érintetlenek az erőszak hatalmától.

Mindezek alapján a könyv sokféle olvasatnak felkínálja magát: így például ér­tel­mezhető történelmi esszéregényként (ami a mediterrán régió véres történelméről és a világ erőszakosságáról szólna), tudatáram-regényként (ha az elbeszélő­tech­nikára helyezzük a hangsúlyt) vagy kémtörténetként (ha a titkos dokumentumok vatikáni kézre játszását tekintjük fő cselekményszálnak). Azonban a legátfogóbb perspektívát, azaz azt, ahonnan ennek az igen sűrű és rétegzett regénynek a leg­több eleme tud jelentésessé válni, feltehetően az elbeszélői tudat és az elbeszél­tek viszonyára rákérdező értelmezés adja: innen nézve egy háborús neurózissal va­ló viaskodás történetét olvassuk. A regény egyik legérdekesebb vonása ugyanis az elbeszélő hangsúlyozott patologizáltsága (többek között rémálmok és emlékbetörések gyötrik) és az az elbeszélői bravúr, melynek révén Servain sokáig el tudja halasztani, hogy saját múltjáról, annak egyik szégyenletes darabjáról beszéljen. Ser­vainnek ugyanis titka és bűne van: önkéntesként két évig (1991-től 1993-ig) részt vett a horvátok oldalán a délszláv háborúban (82. és 87.), és – mint az előbb csak sejthető, utóbb nyíltan kimondásra is kerül – embert is ölt. Erről azonban releváns információkat csak a könyv végén tudunk meg: addig kínzóan függőben marad a kér­dés, hogy mi is lenne a kapcsolat az elbeszélő álmatlansága, rémálmai, bűn­tudata, paranoiája és a mélyebb érzelmi kapcsolatokra való képtelensége (szerelmi kudarcok), valamint a könyv lapjain elbeszélt hatalmas kultúr- és erőszaktörténeti arzenál között. Servain ugyan kezdettől fogva elpotyogtat információmorzsákat, de ügyesen el is rejti őket. Háborús részvételét egyáltalán nem tagadja, de leg­in­kább csak általánosságokban beszél az ott átélt szörnyűségekről, a halottak és szenvedők látványáról, és még leginkább a bajtársak elvesztésén érzett fájdalom az, amit a legplasztikusabban megjelenít. Ugyanakkor kínosan kerüli a témát, hogy ő maga milyen szenvedéseket okozott: arról, hogy ő maga is gyilkolt, a könyv legvégéig csak alig észrevehető finom utalásokból értesülünk, ellenben teljes kultúrtörténeti arzenálját kapjuk a mások által a Zónában elkövetett mészárlásoknak, me­lyek így valamifajta, a saját bűnt relativizáló kontextusként lépnek működésbe.

Jó példa az utalásos technikára a regény elején az a jelenet, amikor Servaint ismerősként üdvözli az 1998-as hágai perek egyik vádlottja, egy magas rangú horvát ka­tonatiszt (82.), vagy a nem sokkal későbbi állítás, hogy minden bizonnyal Servain neve is ott szerepel a délszláv háborús bűnösökről összegyűjtött jelenté­sek­ben (87–88.). De talán még jellemzőbb az a 282. oldalon található félmondat, melyben Servain bevallja, megölt egy bosnyák civilt, azonban a mondat olyannyira mellékesen és olyannyira sok más erőszakos történet után, illetve közéjük ágyazva jelenik meg, hogy könnyű átsiklani felette. Ezt az önelrejtő technikát a re­gény egy ponton a „lepkeháló” kémtechnikájaként nevezi meg: azt, hogy „hogyan maradhat észrevétlen, úgy, hogy azért mindent lásson” (142.). Ugyan­ak­kor a sok-sok kultúrtörténeti maszk és a más szövegeken keresztül történő utalgatás (a főhős ugyanis előszeretettel olvas háborús erőszakról szóló könyveket), illetve általában vé­ve az, hogy ezek valahol mind ugyanazon téma körül köröznek, plusz hitelesítő mechanizmusként is működik a regényben, hiszen pontosan leképezi a traumatikus élményekkel való szembenézés feldolgozási folyamatát, azt, hogy ez nem könnyű, és hogy gyakran elhallgatásokon, oldalazó közelítéseken, öncsalásokon és önfelmentéseken át vezet.

Ugyanakkor a saját bűnnel való szembenézés szempontjából a regény nem ad meg­nyugtató lezárást, valahol megáll az önfelmentés gesztusánál. Összességében za­varóan kevés dolgot tudunk meg Servain háborús szerepvállalásáról, kezdve azoktól az egyén felelősségi köreit kirajzoló legalapvetőbb információktól, hogy mi­lyen rangban szolgált (egy baka ebből a szempontból nyilván némiképp más meg­ítélés alá esik, mint egy parancsnok), de arról sem, hogy mit követett még el a két év során a bosnyák civil megölésén kívül, vagy hogy egyáltalán miért lépett be önkéntesként a háborúba, azaz, hogy a hazaszeretetnek miért éppen ezt a formáját választotta (a francia Servain ugyanis anyai ágon horvát származású). Ezek a kér­dések, melyek a felelősséget jellemzően az egyén és az egyéni döntések irányából firtatják, a regényben megválaszolatlanul maradnak, helyette a könyv a há­borús erőszak mellett döntést az egyén felett állóként írja le: hol (legtöbbször) a Sors és a Párkák akarataként vagy az ógörög istenek döntéseként, ahol az ember „csak egy bábu a sok közül” (324.), hol pedig (ritkábban) úgy, mint ami a generációról generációra hagyományozódó bosszú és gyűlölet, mintegy a családi örökség eredménye. De a háborús erőszakot a Sorsnak, Árésznek vagy a Párkáknak tu­lajdonítani jellegzetesen antik és nem a modern világra hangszerelt megoldás (mint erre például Walter Benjamin a Sors és jellem című tanulmányában rámutatott), és valahol maga Servain sem hisz benne, hiszen máskülönben nehezen lenne érthető, hogy miért is üldözi a bűntudat mindmáig (83.).

A bűn és bűntudat témakörei felől nyernek további jelentéseket azok a re­génybeli momentumok is, hogy miért épp a Vatikánba utazik Servain (azaz Róma hangsúlyozottan keresztény, és nem antik részére), és miért épp december 8-án (me­lyet hangsúlyozottan a bűntelenség egyik állapotával, a „Szeplőtelen fogantatás napjaként” ír le – 12.), ráadásul úgy, hogy a megérkezést egy hosszú, feloldozáskereső gyónásként is olvasható vallomás (azaz az utazás tér-idejében előadott belső monológ) előzi meg. Ebből a szempontból fontos irodalmi előképnek tekinthető – a Zóna által mozgatott sok-sok egyéb intertextuson belül – Apollinaire-nek az Égöv című verse is, melynek címe a francia eredetiben a jelen regényével azonos („Zone”), és amely, többek között, a pogány és keresztény világ ellentétét is tematizálja. A főhős azonban végül nem érkezik meg a Vatikánba, a pogány istenek világát nem hagyjuk magunk mögött, a regény vége pedig nyitva marad. De Énard plasztikus, történetekben gazdag és minden erőszakossága ellenére is elidőzésre csábító regényuniverzumot alkotott meg a Zónával, Takács M. József szép for­dítása pedig elismerésre méltó.

Mathias Énard: Zóna, fordította Takács M. József, Libri, Budapest, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/2-es számában.)

Horváth Györgyi

szerző: Horváth Györgyi
honlap e-mail
Horváth Györgyi (1974) Irodalomtörténész, kultúrakutató, kritikus. A Pécsi Tudományegyetemen, az ELTÉ-n és a Balassi Intézetben tanított irodalmat hosszú ideig. Jelenleg a London School of Economics-on írja a második phd-jét médiatudományból.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések