Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Szathmári István novellája
87797
post-template-default,single,single-post,postid-87797,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Szathmári István novellája

Ingrid Schuster

Vajon mit csinálhat most Ingrid Schuster, mondja felém, nekem a ballonkabátos fér­fi a Duna-parton, uram, akár egy Marlon Brando az Utolsó tangóban, arca borostás és meggyötört, és püffedt is egy kicsit, látom, ahogy hozzám ér, és a kabátja szárnyait viszi, hullámoztatja a szél, mint egy nagy varjú, uram, az utóbbi időben, hó­napokban, években állandóan üldöznek a varjak, először az ablakomba károgtak, igen, a közeli karcsú fákra szálltak, és kórusban kezdték, akár a kabócák, eleinte nem is akartam észrevenni ezt az egészet, de később már kénytelen voltam felfigyelni rá, kinéztem és láttam a fekete bandát, dolmányosok voltak, és mondtam, hogy hess, de csak maradtak persze, és a szemükben, ezekben az apró gomb­szemekben, őszintén mondom, láttam a gúny, a megvetés fényét, csillámait, és felhúztam magam, becsuktam az ablakot, de már foglalkoztattak, uram, teljesen vá­ratlan helyeken, buszon, trolin, harsfüvű réten jutottak az eszembe, hallani véltem károgásukat, de hát felejt az ember, megyek, nyitom az ablakot, és akkor ott vannak közel, és kezdik, szerintem csak akkor kezdik, ha látnak engem, és csak hessegetek, majd durván odaszólok, tapsolok, de maradnak, vagy csak ímmel-ámmal rebbennek arrébb egy kicsit, és ronda, éles csőrüket felém tartják, akárha döfni akarnának, igen, és ha már nem bírom, bevallom, megdobálom őket, ott a gesztenyekészlet, gesztenyém mindig van otthon, és akkor felszállnak néha, odébbállnak, de úgy, hogy látszik, „visszajövünk, szivar”, és ilyenkor nevetnek, olyan varjúmódon, tehát akár egy varjú, ez a férfi, és szeretném nem hallgatni őt, de nem le­het, nem tágít ebben a csípős, kellemetlen őszben, a víz fodrozódik, piszkos és za­varos, mindenféle kacatokat visz, hurcol magával, a járdán, a betonon falevelek fut­kosnak összevissza, van, hogy az arcodba dobja, taszítja az erős, megacélosodó szél, Ingrid vajon hol lehet, kérdezi vagy ismétli nekem, uram, a brandós férfi, aki valamikor jóképű lehetett, és akkor eldöntöttem, megnézem újból ezt a filmet, az idő tájt szoktam rá a vajra, tudom, hogy ordenáré persze, mégis jobb volt erre gondolni, mint a varjakra, uram, mert még a munkahelyemre is elkísértek, igen, szállok le a HÉV-ről, és már hallom a hangjukat, ezek követnek engem, kapott el a rémület, és álcázni kezdtem magam, kalapot húztam, vastag gyapjúsálba rejtettem az arcom, mégis ott károgtak az irodánk ablaka fölött, oly hangosan, hogy a vastag ablaküvegen át is beáramlott a gyűlölet. A megvetés. A fekete. A dolmányos. Az, hogy a miénk vagy. Nem menekülhetsz. És akkor azt hittem, tényleg így van. Semmi elől sem. Igen.

Tehát jön nekem ez a férfi, uram, hogy az Ingrid Schuster, mikor is láttam utoljára, kérdezi, vagy negyven éve, konstatálja, vagy negyvenöt, szép, hosszú barna ha­ja volt, hártyavékony bőre, a szája keskeny és finom, szerintem édes lehetett, mint a kedvenc sütemény, porcukros, habos, még növésben volt persze, alig lehetett tizenhat, és én se sokkal több, hadarja a férfi, aki majdnem olyan, mint a színész a filmből, először el se hittem, hogy így neveznek, nevezhetnek valakit, mond­ja, Schuster, nálunk a családban azt jelentette, menj le a sarki suszterhez, fiam, talpaltasd meg a cipőt, a sarokvasat el ne felejtse ám, és már mentem is, igen, le a megkopott lépcsőn, mindenféle szag, ragasztószag fogadott, meg a bőr, a bő­rök illata, meg paszták, kenőcsök, dolgozott a suszter egy csupasz villanyégő alatt, szerszámok, kések, ollók, vésők, meg mit tudom én mik, szerteszét, a sarokban szólt a tranzisztoros rádió, fölötte egy széles poszter a falon, egy alig elfedett keb­lű, fehér vigyorú vörös nővel, az alján számomra teljesen érthetetlen szöveg, és az izzó mögött, ha nyár volt és meleg, egy ventilátor forgott, berregett, mint valami be­kapcsolva hagyott motor, és néha meg-megrezegtette a képet, és a mellek hul­lámozni kezdtek ilyenkor, annyira, hogy ha sokáig néztem, beleszédültem, igen, nehogy tengeribetegséget kapj, kapta fel a fejét a kulimászos ujjú suszter, és harsányan felnevetett. Ezeket meséli nekem a ballonkabátos férfi, uram, és én csak hallgatok, csöndben vagyok, vajon mit is adhatnék hozzá mindehhez, de azért sejtem, tudom, nekem is lehetne válaszom, mondandóm, igen.

A Pincebolt is ott volt a suszterműhely mellett, mintha csak ikrek lettek volna, szinte összenőttek. Csak az sötétebbnek tűnt, tele mindenfajta, számomra isme­ret­len fűszer és áru szagával. Majd zsákokban krumpli, nagy, fonott kosarakban hagy­­ma, hatalmas, halványzöld üvegekben pedig bab, fehér és tarka, itt is szólt a rádió, miközben a plafonról lógó madzagokon köröztek a szárított halak az enyhe huzatban. Ha a suszterhez mentem, a boltba is leugrottam, mindig kellett valamit venni, de plakátot, posztert itt hiába kerestem a falon, az ismerős, a ragasztók és kenőcsök gőzölgésében megtörtént, átélt csoda itt elmaradt. És hát otthon nem a ha­lakra gondoltam persze, mélyen a szemembe nézett a filmbeli férfi, uram, és még rám is kacsintott, igen, és tudtam, egyhamar nem hagyja abba, nem. És akkor a hátunk mögött, a folyó felől, rázendítettek a varjak, még a zöld HÉV zöreje, lármája sem riasztotta el őket. Nem néztem hátra, mert attól féltem, uram, ismerősökre, ismerős madarakra, csőrökre lelek.

Kora nyáron utaztunk ki a Kassel melletti piciny városba, hogy egy terápiás ház, kórház, bolondok háza egyvelegében tegyünk-vegyünk ezt-azt, egyházi alapon mentünk, mégis minden olyan csodálatosan szabad volt, szabados, manzárdszobában laktunk, és ha kinéztünk az ablakon, sokszor átszúrt felhőket láttunk a közeli hegyek csúcsán, és néha teljesen átláthatatlan ködöt, ahogy közelít, szinte dübörög felénk. Nem volt kontroll, se szülő, se iskola, bebarangoltuk a házat, minden zegzugába benéztünk, és az ott lakók, tanyázók, az ide kényszerítettek és szorultak szerettek bennünket, a nyelvüket nem nagyon ismertük, mégis, valami megmagyarázhatatlan könnyűséggel ment a kommunikáció, hosszú történeteket me­sél­tünk egymásnak, és néha nevettünk, néha pityeregtünk a végén. Günthernek de­rékig ért a haja, ő is ott dolgozott, ő vezetett be minket ebbe a tudományba, rö­högve mutatta, hogy kell ágyneműt cserélni, kacsákat úsztatni a kádban, és elzárni a meleg vizet, ha már ordít, sivalkodik az aktuális alany. Esténként füvet szívott és nagyokat hallgatott. Jártunk hozzá és csodáltuk őt. A függetlenség, az áhított sza­badság szigete, fogalmazott egyikünk, és azt is tudtuk, lányok látogatják alkalom­adtán, nem csinált belőle titkot, sőt, néha a szemünk előtt vetkőztek meztelenre, és utána mentünk, mentünk, mindenki a maga fantáziájával, elképzelésével, lázával, lüktetésével a német kisváros ködös éjszakájában. Csak néha rúgtunk egyet az ut­cai lámpák fehér póznájába.

Ekkor tűnt fel Ingrid. Valakinek a valakije volt, így nekem a varjúkabátos férfi, uram, hosszú, barna haja állandóan hullámzott a szélben, az arca, a teste utánozta ezt, nem lehetett nem nézni, követni, észlelni, igen, szinte hipnotizált engem, és ne­vetett is sokat, és volt, hogy átkarolta Günthert, egészen magához húzta, néztem őket tágra nyílt szemekkel, és éreztem, éreztem magamon testük lüktetését, az áramot, az áramlatot, hogy sodor, visz, számomra ismeretlen, de már nagyon áhított irányba. Nem voltak szeretők, mégis szerették egymást, Ingrid Hofgeismar mellett la­kott egy kis faluban, onnan jött át ide biciklivel, vagy valaki hozta, friss szénaillatot árasztott, ha hozzáértem, ha a közelébe kerültem, azt hittem, kertész leszek egész életemben, mind többször jött, mind többször láttam, már kettesben is du­máltunk, ő jobban beszélt angolul, és élvezte ezt, láttam a huncut fényt a szemében, és én egyből szerelmes lettem, menthetetlenül, hogy ő hogy volt ezzel, ezt még ma se tudom, és megérintette a kezem ez a férfi ott, a Duna-parton, uram, és a szaga, a kölnijének szaga mintha a szénára, a frissen kaszált szénára emlékeztetett volna.

Közben a hátunk mögött csak folyt, folyt a piszkos, barna víz, és a szél is felerősödött, és fürdettem benne az arcom, a testem, mindenem, mert szabadulni akartam mindettől, uram, de mégis vonzott, rám tapadt, mert nekem is volt egy Ingrid Schusterem, még ha másként is hívták, igen, és most már akartam neki mon­dani, a madárkabátú férfinak, de az a szavamba vágott, és már folytatta, ha­darta hevesen, Ingrid elbűvölt engem, de ugyanakkor zavarttá is tett, bénáskodtam, még saját magammal is, és éjszakánként arra ébredtem, teljesen kivert a víz. És akkor mondta, találkozzunk, csak te meg én a közeli parkban, majd biciklivel jön, este hét körül, és én aznap dolgoztam, igen, semmi sem sikerült, összevissza  rak­tam el a dolgokat, pizsamát, lepedőt, törülközőt, nem ürítettem ki a hamutálcákat, elfejtettem bevinni a gyógyszert, hideg vízben hagytam a beteget, a tálcáról le­csúszott a tányér, véletlenül lerántottam a függönyt, tótágast állt bennem minden, így a férfi a parton, délután kiderült, valakinek névnapja van, inni kezdtünk, és úgy tűnt, helyre rázódnak a dolgok, megáll. Eláll a belső szél, vihar, már nem reszkettem annyira, nem remegett a lábam, jó lesz, persze, hogy jó, és csak bontottuk a söröket, kitártam az ablakot, és láttam a közeli park halvány zöld fáit, forróság öntött el, és csak ismételgettem, hamarosan, hamarosan ott leszek, leszünk, igen, és egészen kivörösödött a férfi arca, gesztikulált, majd megemelte a hangját, mintha még a varjak is elhallgattak volna, láttam, ahogy megyünk egymás mellett, egymást átölelve a lombok alatt, és hogy mindez élesebb legyen, innom kellett, igen, még, még, a többieket már nem is észleltem, se a lármát, a nevetést, elkapott valami örvény, mintha dervis lennék egy végtelen táncban, még megpróbáltam az ablak szárnyába kapaszkodni, de mint később mesélték, nem sikerült.

Hajnalban ébredtem, és egyből tudtam, nem mentem el, nem történt semmi. Nem mozdultam, szürke betontömbök nyomták a mellemet. Kár volt venni a levegőt.

Én akkor, azt hiszem, meghaltam egy kicsit.

Napokig csend. Ohne akármi. Günther üzente, most nem ér rá. Ne látogassuk őt.

Hideg volt a német nyárban. Köd és nyálka mindenütt.

Egyik nap arra ébredtem, elmegyek. Meg fogom találni. Igen. Kora délután in­dultam. Kisütött a nap. Esőcseppek csillogtak a bokrok levelein, és az ég való­sze­rűtlenül kék lett. Akár a tenger, mondja nekem a brandós férfi a Duna-parton, uram, és ki tudja, a hányadik HÉV döcögött el már mellettünk. Biciklivel mentem, gyö­nyörű tájon haladtam át, minden zöld volt, akárha izzó tavaszba csöppentem vol­na. Könnyen megtaláltam a falut, a házat, egy hatalmas fehér kutya cammogott a kapuhoz kelletlenül, Ingrid kijött, hosszú barna haja úszott a fel-felerősödő szélben, zászló, az én zászlóm, motyogtam és hevesen kezdett el verni a szívem. Mo­solygott és nem is tűnt meglepettnek, az udvaron maradtunk, szép volt, mint mindig, feszes, sudár, majd később nevetős, otthon leledzett nagyon, kábított, újból elkábított a látványa, a parkról nem esett szó, a részegségről sem, és csak hunyorogtam a napba és hallgattam őt, a szívem meg csak vert, dobolt feltartóztathatatlanul, valami ösztönös kényszer hatására kissé odébb néztem, az udvaron túlra, egy piros sportkocsit láttam, egy szőke fiú ült a volán mellett, és visszanézett. Ing­rid meg csak kacarászott önfeledten.

Biciklim összezsugorodott, és hát én is, mesélte már-már könnyes szemekkel a férfi. Utána még levelezgettünk, de Hofgeismarba már nem mentem soha.

Vajon mit csinálhat most Ingrid Schuster, kiáltotta el magát a parton, az erős szélben a meggyötört arcú Brando, úgy hogy a közeli varjak felröppentek kicsit, de csak a szomszédos fa ágaihoz tartott az út. És újból kezdődött a károgás.

Van, hogy éjjelente felébredek, és arra gondolok, ha akkor elmentem volna a parkba, ha nem lettem volna részeg, ha meg tudtam volna kapaszkodni az ablak szárnyába, ha találkozunk, mi lett volna, igen, ott lett volna a frissen kaszált széna illata mellettem, a testemen, a számban, megérintettem volna a karcsú derekát, hogy utána az áhított ölénél kössek ki, igen, de ezek csak kérdések maradnak, így a férfi, de higgye el, akárhányszor rezzenek fel, mindig, állandóan átírom, átvariálom ezt az egészet, végső soron, mást sem csinálok évtizedek óta, mint toldozom-foltozom ezt a vég nélküli történetet, hagyom, engedem, hogy vigyen, sodorjon, csapdosson, dobáljon engem, közben többször is nősültem, többször is elkapott a szerelem, a birtoklás és az adás vágya, örültem és sírtam, mégis, ha felriadok lidérces álmaimból, sokszor az első gondolatom, vajon mit csinál, csinálhat most Ingrid Schuster, és akkor képzelődöm, fantáziálok, ott is van, meg nem is, közel, de mégis távol, érzem, de már keresem, és akkor lassan utat tör a tényleges valóság, hallom a beszűrődő autók zaját, a mellettem alvó szuszogását, észlelem a kinti fé­nye­ket, és fokozatosan elhallgatnak bennem az éjszaka hangjai, kifakulnak a ké­pek, kelek, mosakszom, néha borotválkozom, és irány a HÉV, a Duna, de mint lát­ja, érint meg újból a férfi, uram, váratlanul, teljesen váratlanul kicsap, kitör belőlem a vágy, a tudás vágya, és akkor muszáj találnom valakit, hogy elmondhassam, artikuláljam mindezt, igen, kell, nagyon kell ez nekem, de kérem, arra kérem, Ön ne mondjon semmit, hallgasson, hallgasson, igen, és szinte könyörögve néz rám Bran­do a hideg őszi szélben, uram, és teszem, ha nem is könnyen, azt, amit kért tőlem.

(Megjelent az Alföld 2018/4-es számában.)

Borítókép/cover: Marlon Brando az Utolsó tangó Párizsban című filmben (Scraps from the Loft)

Szathmári István

szerző: Szathmári István
honlap e-mail
Szathmári István 1954-ben született Szabadkán, író, tanár. 1993-ig a szabadkai gimnáziumban tanított. A Magyar Írószövetség és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja. Eddig hat prózakötete jelent meg, legutóbb A kertész és a csók címmel (2009).

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések