Szociográfia, országismeret, népismeret

A címlapról egy parasztgazda és egy virtigli pásztor néz ránk. Egyenes, nyílt tekintetük nem ereszt, életükhöz hív – azonnal belemélyedünk világukba. Beavatott tanúi leszünk a még egyszer vissza nem térő pillanatoknak a művész-etnográfus által. Nem kell ahhoz sem nánásinak, sem fotográfusnak, sem néprajzosnak lenni, hogy ez a könyv „kinyíljon”, és élményt adjon olvasójának; sokat jelenthet azoknak, akik már az előző könyveiben megszerették a nem szokványos léptékben gondolkodó alkotó észjárását, világlátását. A több tízezer kilométer eurázsiai úttalan utakat bejárt szerző Kőemberek, Táltoserő, illetve a legutóbbi, sziklarajzokat bemutató, lélegzetelállító Világjelek című könyve számtalan ősi helyszín lenyomatát közvetítette. Most egyetlen település, Hajdúnánás pásztorkodása és vásárai több évtizedes áttekintésével, a fotók hitelességével ad tudást és élményt. Még Pásztoremberek című nagy, összegző munkáját tekintve is meglepetés, hogy új műfajt teremtve módszerének is részesévé tesz bennünket. Mi tehát ez a könyv? Fotóalbum, tudósítás, riport, emlékezés, kutatástörténet, szociográfia – mindez egyszerre és egységben.

Eredeti módon mutatja be a hajdúnánási pásztoréletet és a vásárokat 1977-től 2017-ig. Sajátos „néprajztörténelmet” ír ezáltal, mert folyamatában ismerjük meg a helyi sajátosságokat régi és újabb fotóin, leírásaival kiegészítve. Személyessé varázsolt néprajzi tanulmánykötet, mert nem adatközlők beszélnek itt, hanem a szerzőt barátként elfogadó nánásiak. Ettől is kel életre a kép és a szöveg, ráadásul a szerző az ottaniak nyelvét igyekszik használni. Egyetlen helyszín, személyességgel átszőtt közvetlenség, keresetlenség, abszolút hitelesség – a csillagok együttállása mindez egy remek könyv létrejöttéhez.

A félmúlt is történelem – hirdeti a szerző a kötet alcímében. A fotók ráirányítják szemünket a régmúltra és a félmúltra, közben megragadják a jelent, és megőrzik azt a jövőnek. „Az elmondhatatlan!” – kiáltott fel egy idős ember a vásárokról szólván; ebből következik fotóművész szerzőnk ars poeticája: „Látni és megmutatni az elmondhatatlant” (7.).

Sorjáznak a Hajdúnánás városában és határában készült felvételek, visszaadják az egykori sokadalmak jellemző pillanatait: találkozások, beszélgetések „odakinn Isten szabad ege alatt”. Nézzünk csak a csizmasorra (65.), tekintsünk rá a pásztorarcokra, kukkantsunk be egy-egy mesterember vásári sátrába! Minden helyi sajátosságú, mégis minden beilleszkedik a magyar népélet teljességébe. Ennyiben is hű marad korábbi könyveihez a szerző, jóllehet most más úton jár. Mindegy, hogy több ezer négyzetkilométeres területen, mindegy, hogy egy mikrovilágban – de megtalálja és fölmutatja a teljeset, az egészet időben-térben egyaránt. Szeretettel, hozzáértéssel, lényeglátással, élményt adóan.

A portrék bármelyike egyedülálló – Medvés Sándor gulyás és Szilágyi Mátyás tekintete, Molnár István, Majoros József alakja, Dankó Györgyné Oláh Eszter derűs mosolya, Kovács Sándor képe fiatalon és öregen, Fekete Miklós és Máró Mátyás számadók tartása belénk ivódik. Az arcok a legfontosabbak, de a tárgyak is magukért beszélnek. A Mihalkó-féle pásztorkalapok, a kamillaszedő fésű, az ünnepi cifraszűr, a tehénfogat, egy pásztor otthonának tárgyai – így megörökítve nincsenek máshol néprajzi tárgyú könyvekben. 1977-től napjaink pásztorünnepeiig datálódnak a képek, még 2017-es felvételt is találunk. Tudás, megfigyelés, emlék, rögzített pillanatok a hajdúnánási vásárokról, egy-egy pásztordinasztiáról.

Nánás határának nagy része ma is füves puszta. Él a pásztorkodás, a pásztordinasztiák hetedíziglen ismerik múltjukat, és majd minden nemzedékben kinevelődik az újabb követő. Tisztelet az ősi hagyomány folytatóinak. Néprajzos és szakmán kívüli egyaránt sok újat tudhat meg a legelőkről, a tanyákról, a kapufélfákról, a szerteágazó Máró-pásztordinasztiáról, a kalaposok munkájáról, a debreceni mézeskalácsosokról, a változó vásárokról. A hagyomány kötőerejét mutatja, hogy pásztorcsaládokból helytörténeti író és néprajzi gyűjtő is kikerült. Meglepő helyi sajátosság: a pásztortársadalom közismert hierarchiája – csikós–gulyás–juhász–kondás/csürhés – egyedül Hajdúnánáson íródott át. Nánáson a gulyások állnak az élen, őket követik a csikósok.

A különböző évjáratú vásári felvételek (1977, 1978, 1980, 1988, 1990) vásártörténetet rajzolnak ki. Vajon kinek jutna eszébe – Múlik a vásár című fejezet – a kiürülő füves térséget fotóba emelni? Megörökíteni a hazaindulókat? „Szétszélednek innét” – mondja Arany János, akihez hasonlóan Kunkovács Lászlót mindig is érdekelte a dolgok eleje, folyamata, és ugyanannyira a befejezése és a végkimenetele. A pásztorélet mindennapjai, a délidő, itatás, pihenés, a pásztorszállás végtelenül egyszerű berendezése odahúz ebbe a világba. Mélységük van a képeknek! A nap járásához igazodó élethez „végtelenül kevés holmi” kellett. Ott az égvilágon semmi felesleges nincs.

A pásztori rend tagjai nagy tudású, megbecsült emberek, a faluban, városon tisztességes házuk volt, egy-két hetente hazajártak. „Visszajövet meghozták a krumplit, szalonnát, meg a száraztésztát, az egyszerű, de számukra megunhatatlan ételeikhez valókat!” (89.). „Vasegészségű emberek.” Az állatok majd’ minden betegségét maguk kezelik ki.

Hajdúnánás számon tartja a pásztorfamíliák történetét. Kovács Sándor dinasztiáját mint szerény, csendes beszédű, megbízható, büszke emberek közösségét ismerik. Hosszú nemzedéksor tartásteli viseletét – fehér ing, fekete ruha, ezüstgombos/rézgombos mellény, kiskabát – Kovács Sándoron csodálhatjuk meg, aki „idős korára a városhoz közeli kis tanyán élt, egymagában. Szép rendet tartott” otthonában. Akárcsak Pál István tereskei juhász, híres dudás, patyolattisztán tartotta kis szoba-konyháját élete utolsó napjáig.

A Juhászfamíliák fejezetben végignézhetjük a juhászat munkafolyamatait, nagy néprajzi értékű fotósorozaton. Jó, ha látjuk a fontos tárgyakat a múzeumokban, de még tanulságosabb, ha használatban vannak (pl. tejfeldolgozás). Kunkovács László mindig funkciójukban örökíti meg a tárgyakat. Majorosék, majd az Erdeiek a legnagyobb juhászfamília – nyolcvanon túl is legeltetnek. A kemény fizikai munkában eltöltött évtizedek múltán sem adják fel hivatásukat. „Főhajtást érdemelnek csendes szolgálatban töltött életükért.” Tiszteletet parancsol a nánásiak múltőrzése: a temetőben is számon tartják a régi pásztorokat, a maiak munkáját megbecsülik. A Pásztorholmik és gyűjtőik, a Pásztorünnepek című fejezetet is emeljük ki, ugyanakkor valamennyi fejezet tartogat újat, figyelemreméltót eddigi tudásunkhoz képest.

Kunkovács László jól író képíró. Nyelvének megjelenítő ereje van. Aki képekben – képekkel – lát és láttat, annak a nyelve is képszerű. „Elvárta, hogy lecövekeljek nála egy kis beszélgetésre” (28.); „Egy jókora karaj kenyérrel és arasznyi kolbásszal estig elvan az ember.” A népmesék hangján von be a történetekbe: mi szél hozott; fülembe jutott hír; temérdek; fölkerekedtem; szöget ütött a fejembe. Régi és nagyszerű kifejezések ezek. A szerzőnek nemcsak a képeit jó nézni, hanem olvasni is jó azt, amit ír. A szöveg sohasem csak „kísérő” a fotográfiákhoz. „Kavargó emlékeim a régiek mély tiszteletéhez vezettek. Ők még mindenféle növényhez és állathoz értettek. A teljességet akarták.” (44.) Ugyanezzel az igénnyel született a Kossuth-díjas szerző valamennyi könyve. A Pásztoremberekben (2013) az átfogó, összegző erő nyűgöz le, ebben ugyanannak a pásztorvilágnak egyetlen hely nézőpontjából adja keresztmetszetét – de itt is a végtelenig nyitja ki látóhatárunkat.

Németh János könyvtervező művészete formálta meg a kötetet, melyet a Liptai Sára és David Ennever fordította angol nyelvű rezümé, valamint az ajánlott irodalom jegyzéke egészít ki.

Kunkovács László: Nánási vásárok, nánási pásztorok, Püski Kiadó, 2018. Kiadja a Kelet-Magyarországi Biokultúra Egyesület.

Borítóképként a könyv címlapjához készült fotó látható, a cikkben található képek pedig kivétel nélkül Kunkovács László munkái, és a kötetből származnak.

Hozzászólások