Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Sopotnik Zoltán verse
88563
post-template-default,single,single-post,postid-88563,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Sopotnik Zoltán verse

A reményhez: Vérmegye

Kiment a vér Nógrád megyéből, mondja az Első, ahogy nézi az
elhagyott házakat, üres disznóólakat, a sóhajtozó csirkeudvart,
ebből a faluból bizony kiköltöztek, a templom tetejéről leverték a réz-
keresztet, feldarabolták a büszke padokat, a falakról egyben szedték le
a freskót és vitték magukkal, a kocsmában pohár- és korsócserepeken
áll a plébános, vérzik a lába, vérben áll, akár egy szent, a távolban a
szomorú rádió hiába hívja a gyülekezetet, Belső Trianon, üvölti,
a szomszéd faluban akkor szedik le a kastély bronz kapuját,
a helyi költő szobrát egy terepjáró után kötik, a Kivonulás egyre kövérebb lesz,
mondja a Hátrahagyott, és lefújja a vért a plébános lábáról, elfújja
az üvegcserepeket, a tömeg kiengedi a cigányokat a ketrecekből a mezőn,
a vajda sír, később a rokkantak ketreceihez érnek, pukkannak a zárak,
akárha pezsgősdugók, a tolókocsijukat már rég elvette a Hatóság, a cigányok
nekiállnának vesszőből fonni nekik, ha lenne
idő, de az pont nincsen, nincsen, nincsen, mennek
a legközelebbi város felé, talán Pásztó, talán Szécsény, már minden
összemosódik, mióta le akarták választani az országról a megyét,
az Első jól tudja ezt, a Hátrahagyott nemkülönben, az itteniek
várták őket, a cigányok ketreceit már előre kinyitották, a rokkantakét is,
Belső Trianon, kiáltja a püspök, és a buzik ketreceit már ő nyitja ki, a közmunkások
népe, akár egy elszabadult installáció, tisztítja a környék
lelkét, az összes zugot, ahová eddig nem értek el, a csúnya szavakat,
amelyek az itt élőkre ragadtak, és a hegyek szellemeinek mutatnak be
áldozatot, a mérges fákért és a szúrós bokrokért mormolnak imát, bár esély
sem lehet az igazi megmenekülésre, itt maradni sötét árok, itt maradni dögkút,
a visszaszívott megye pedig nem válogat,
vagyis akik vákuumidőbe rakták, akik a ketreceket hozták
ide, a ketrecekből a Hátrahagyott rak tüzeket a vonuló nép után, a hamut
magába szívja, nehogy a Föld nyelje el, akik mégis itt maradnak, soha
nem felejtik és soha nem merik megérteni, nem, nem, nem,
hogy áttolták volna Szlovákiába őket, ha kellettek volna (bárkinek is), de ez
a környék a Pokolban se maradna meg, most
elindultak új hazát keresni, a hegyek fájnak, a völgyek fájnak, a mezők
fájnak, az Első látja a fáradt szemekben, a határozott, de ványadt
mozdulatokban, az ócska autók, terepjárók szélvédőin, érzi a Vonulás
szagában, ahogy haladnak a megyeszékhely felé,
feltűnnek az első helikopterek, a Kísérők, akik lecsapnak majd,
ha parancs jön, addig csak a Ha árnyékai és a bányák fájnak, az üveggyártó
kemencék fájnak, a Nagy Hagyomány oda, a fákon kerregő madarak, mintha másik
életből szólnának, Salgótarján ikertornya a Garzon, mintha megjelenne a
távolban, pedig reálisan még nem szabadna látniuk, reálisan nekik nem
sok mindent szabad, de csak vonulnak, és ürülnek ki a házak, egyre több a
templomdísz, a fontos freskó, a Fényes Átlag ragaszkodik, a Fényes Átlag
kapaszkodik és újraalkotja magát és vonul, ahogy előtte senki sem.

(Megjelent az Alföld 2018. októberi számában.)

Borítókép: Nógrád megye múzeumai (egykor.hu)

Sopotnik Zoltán

szerző: Sopotnik Zoltán
honlap e-mail
Sopotnik Zoltán 1974-ben született Salgótarjánban. Sziveri-díjas költő, író. Kötetei: Krokodil (2003), Az őszinteség közepe (2006), Futóalbum (2009), Saját perzsa (2012), Fahéjas kert (2013), Moszkvics (2016).

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések