Emléksorok egy régi felsülésre
Hogy veled hol rontottam el,
sőt hogy nem is volt elrontani mit,
arra csak jóval később eszméltem rá.
Azon a rögtönzött házibulin,
ahol a szomszéd szobában
a barátom is jelen volt,
első szeretőd és még mindig szerelmed,
ott akartál lefeküdni velem,
aztán soha. Ilyen afrodiziákum
többé nem adódott: hogy hátha ránk nyit.
Én ebből semmit nem sejtettem akkor,
csak gyáva voltam meg ügyetlen is.
De te is csalatkoztál:
ő aznap éjjel a házikisasszony
csábításának engedett,
miután mi többiek hazamentünk.
A villamoson az életedet mesélted,
aztán mentünk még moziba, múzeumba.
A film alatt elzsibbadt a karom,
merthogy fejed végig a vállamon,
és a Zeneakadémián, az első sorban,
ragaszkodtál hozzá, hogy a kezedet fogjam.
Istenem, milyen bonyolultak vagytok,
én meg milyen hülye!
Szilveszter
Voltak szörnyű szilveszterek. Az egyik:
nálatok, öten, az ötödiken.
Ahonnan hogy kiugrasz, fenyegettél,
ha elhagylak csakugyan őmiatta,
aki ott volt ugyancsak, nem velem,
a barátommal, őmellette döntött,
és vele volt a barátnője is,
aki majd az én későbbi barátom
miatt nyitja magára a gázcsapot,
de őt akkor nem ismerhette még.
Hogy mi lehetett az a másik ok,
amiért egyszer csak felzokogott,
nem tudom, de sírt hosszan, görcsösen.
Táncolni is kellett még, azt hiszem.
A legszörnyűbb szilveszter volt, igen.
Mindenki elaludt hajnal felé,
csak én ültem, jobb híján a fürdőszobában
a kád peremén, és vártam a reggelt,
hogy végre hazamehessek, elkezdeni
a kietlennek ígérkező évet,
azt, amelyik majd későbbi barátom
híres versének záró szava lett,
a ’kilencszázhatvanegyediket.
(Megjelentek az Alföld 2018. novemberi számában.)
Borítókép: Petőfi Irodalmi Múzeum (forrás: Könyvhajlék)
Hozzászólások