Ágoston Tamás versei

Borbély Szilárd

Az étkezőkocsiban ül.
Fehér nadrágban kortyolgatja a fekete teát,
udvarias zakóban könyvet olvas.
Emberek cserélődnek az asztaloknál,
az álmosító kattogás függönye mögött.
Hirtelen feleszmél, mint akit hasba rúgtak.
Fut valami a tájban, valami öreg és idegen,
ráncos kicsi kezét a csillámló ablakra nyomja
kívülről. Ő csak nézi. Nem tudom, miért, kiért,
mióta már. Ez a munkája, neki adatott ez a nézés.
Lehet élő, lehet holt, a kettő keveréke.
Mint ő, aki lerakja most a csészét,
le az örvénylő terítőre, az ideges művirág
mellé. A csésze üres, az étkezőkocsi üres,
elmentek a pincérek is. Nem ül senki a vonaton.
Már csak ketten robognak, ő meg a keverék.
Nincs arca, csak lihegése.

Gumicukor

Az úttesten fekszem,
most kezdek lassan emelkedni.
Apám a kapuban mereng,
kártyalapokat kever az apadó fényben.
Anyám a szárítókötélen fuldokló ruhák közt áll.
Feltornyozott haján átvillan a Nap.
Bátyám rendőrért kiált,
majd a szájára üt, mint aki rosszat mondott.
Ajtók nyílnak. Ablakok tárulnak.
Fut az utca, mint lábasból a tej.
Nénik totyognak felém palacsintasütővel,
bácsik favonalzóval. Az arcom fölé hajló rendőr
kezében aranyló gumicukorrá lényegül
az ütésre emelt bot. Futva érkezik a pap,
hogy megtörje az arcomat, mint egy kenyeret,
amelyet szét kell osztani végre.

Kisfiú

Azt reméltem, szoba vagyok,
hűvös, mégis napsütött,
mint egy örök kézfogás.
Most már tudom,
hogy csak egy kiszáradt kút,
ahonnan nem lehet kimászni.
Kígyó tekereg bennem, mert mély vagyok,
túl mély ahhoz, hogy hangom legyen.
Egy kisfiút őrzök, aki az édesanyját
hívogatja. Nem tudom, mi történt az asszonnyal,
miért fohászkodott kendő a fején.
A kisfiú sír, aztán hallgat, aztán megint sír.
Félek, hogy elnémul egyszer, mint az ég,
amelyet valaki felgöngyölt és elvitt.

Hadsereg

Lángoló járókeretbe kapaszkodva
közeledsz felém. Megfeketedett arcodból
kiragyognak hibátlan fogaid.
Tudom, hogy beszélnünk kellene végre
egymással. Hátrálok, mint a hadsereg,
amely véletlenül nem hozott magával muníciót
az elsöprő győzelemhez.

Róka

Csendes kastély.
Kavicsos parkjában fehér zongora áll.
A zongorán kitömött róka billeg.
A lehangolt cselédség a rókát bámulja egész nap.
A férfiak kezében piros poroltó,
a nők késeket, lábasokat, repedt poharakat tartanak.
Este hazamennek, asztalhoz ülnek, várják az éjfélt.
Éjfélkor fáklyát gyújtva végigvonulnak a kastélyon,
libasorban, ahogy mindig.
Megállnak a szénakazal előtt,
ahol a béna uraság hever nyitott szemmel,
szuszogva. Ráncos arcán megölik a pókokat,
megcsókolják egyenként a homlokát.
Másnap reggel megint a rókát nézik.
A róka szembogara párásan csillog, mintha élne.
Az uraság szerint egyszer megmozdul majd,
s akkor a kastély, a park, a zongora
becsukódik, mint egy szomorú könyv,
amelyben büntetlenül öltek meg valakit.

(Megjelent az Alföld 2018/11-es számában.)

(Borítókép: szombat.org)

Hozzászólások