Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Az idegenség árnyalatai
88872
post-template-default,single,single-post,postid-88872,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Az idegenség árnyalatai

Pusztai Gábor: Menekülés az idegenbe. Székely László élete és irodalmi munkássága

Idegenek-idegenség-gyűlölet-ellenségkép. Gyűlölök, tehát vagyok, odi ergo sum. Mindezt Racskovszkij, Umberto Eco A prágai temető című művének egyik szereplője bővebben is kifejti: „Ha nincs ellenség, mivel biztassuk a népet? […] A hovatar­tozás-érzés […] a gyűlöletből fakad, annak a gyűlöletéből, aki máshová tartozik. A gyűlölet ápolandó polgári eszmény. Az ellenség a népek barátja. Mindig kell va­laki, akit gyűlölhet az ember, hogy magyarázatot leljen a saját nyomorúságára. A gyű­lölet az igazi ősszenvedély…” (436.) A gyű­lölet, az ellenségkép és az idegenség kontextusait persze számos tudományág vizs­gálja, de talán leginkább szenzitív módon az irodalmi művekben jeleníthetőek meg. Sajátos kuriózumként illeszkedik ebbe a sorba Pusztai Gábor nagy körültekintéssel (379 oldal, 966 lábjegyzet, 46 oldalnyi forrás és bibliográfia, névmutató) megírt munkája Székely László (1892–1946) író, műfordító és grafikus életéről, utazásairól és irodalmi munkásságáról. A szerző főhőse Magyarországon jórészt ismeretlen, noha az 1945 előtt magyarul is kiadott három regénye (Őserdőktől az ültetvényekig, 1935, Süt a nap Szu­matrán, 1942, Rim­bu, 1942) kijelölte Székely helyét az útleírások és a szépirodalom bizonytalan határmezsgyéjén. Ugyanakkor Hollandiá­ban, angol és német nyelvterületen Szé­kely a mai napig a posztkoloniális szépirodalom ismert és idézett szerzői közé tartozik. Magyar nyelvű elbeszélései és zsurnalisztikai írásai (melyeket az 1930-as években a Földgömb, a Pester Lloyd, a Tükör, az Ünnep, a Pesti Napló, az Új Idők és a Magyar Nemzet közölt), valamint feleségével, Madelon Székely-Lulofs-szal kö­zös holland-magyar, magyar-holland szép­irodalmi fordításai (köztük Márai Sándor, Kassák Lajos, Molnár Ferenc írásaival) azt jelzik, hogy termékeny íróról van szó, aki ennek ellenére mégsem fért be a korabeli hazai irodalmi kánonba.

Pusztai Gábor munkáját éppen ennek a kívülállásnak és helykeresésnek, az ide­genség, az idegen léttudat bemutatásának és megfejtésének a célja motiválta. A kö­tet akkurátusan, rendkívüli precizitással tárgyalja Székely László életét és munkásságát (talán Székely erőtejesebb pozicionálása érdekében is), illetve választ ke­res arra, hogy milyen okok húzódtak Székely külföldi sikerei, elfogadottsága és a hazai kudarcok mögött. A kötet alapvetően kultúrtörténeti jellegű, ezen belül a holland-magyar irodalmi kapcsolatok történetébe illeszthető. A szerző Székely pró­záját is elemzi, persze nem mondatról mondatra, sokkal inkább például egy olyan jellegzetes oppozíciópár köré sűrítve, mint az én–idegen hierarchiája, illetve kü­lönféle posztkoloniális stratégiák szempontjából. Az idegenség megtapasztalása nem csupán Székely munkásságának a zsinórmértéke, de Pusztai is ezen, az első fejezetben kijelölt vonalon halad.

A szerző alaposságáról, precizitásáról és módszerességéről e sorok írója is meggyőződhetett, amikor ellátta Pusztai Gábor korábbi kötetének, Radnai István első vi­lágháborús naplója kéziratának szakmai lektorálását (Szumátrától az orosz frontig. Radnai István naplója, Print-Art Press Kft., 2013). Pusztai a napló terjedelmével azonos hosszúságú előszóban elemzi Radnai írásának szinte minden vonatkozását, bőséges és kimerítően precíz jegyzeteléssel alátámasztva mondanivalóját. Ez a gondos munka jellemzi mostani, Menekülés az idegenbe című kötetét is. A szerző az én–idegen oppozíciópárt hierarchizálja, és beilleszti a holland koloniális vi­szonyrendszerbe. Székely élete, munkássága az „idegentapasztalat” tükrében áll elénk, de Pusztai ennél többet nyújt, amennyiben Székely külföldi és hazai recepcióját is feldolgozza. Tartalmi szempontból időnként „kitekint”, hiszen a kötet érinti a korszakbeli magyar társadalom történetének néhány specifikus vonását is, mint például a dzsentri élethelyzetet, a fiatal zsidó értelmiségi generációk helykeresését vagy a kivándorlásukat. Ezen kívül még a holland koloniális irodalom jellegzetességeit vagy éppen a korabeli magyar irodalmi közeg főbb ismérveit is elénk tárja. Pusztai meggyőzően érvel amellett, hogy milyen fontos helye volt a ko­­loniális tradíciónak a korabeli holland irodalomban, és pontosan ezzel magyarázza Székely hazai fogadtatásának kudarcát.

Ebben a tekintetben az ugyan helyes meglátás, hogy a korabeli magyar irodalmat illetően hasonló koloniális tradícióról nemigen beszélhetünk (magyar utazási iro­dalom ugyan létezett, de az Osztrák–Magyar Monarchiának nem voltak gyarmatai), ám a hazai sikertelenséget és ismeretlenséget talán nem csak a befogadó irodalmi közeg hiányával lehet magyarázni. Nyilván ebben szerepet játszott az is, hogy a külföldről holland feleségével együtt hazatérő Székely inkább ku­rió­zum­nak, mint tehetségnek számított a magyar fővárosban. Az irodalmi szalonokba és társaságba bekerülhettek ugyan (Székelyék fenn is tarthattak ilyen társaságot), de az akkori magyar irodalmi Parnasszusra nem. Itt kellene talán megjegyezni, hogy a 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben létező magyar utazási irodalom bár nem volt koloniális, de bizonyos tekintetben mutatott koloniális jellegzetességeket. Gondoljunk csak Vámbéry Ármin, Leidenfrost Gyula, Stein Aurél, és mások (főként az Afrika-vadászok) leírásaira a fehér ember felsőbbrendű, kultúrát és civilizációt hozó, teremtő és fenntartó missziós szerepéről szerte a vi­lágban. A társadalomtörténeti szálat erősítendő talán többet és árnyaltabban lehetett volna írni a korabeli városi (fővárosi) zsidó polgári értelmiség helyzetéről, mo­bilitásáról, élet­stratégiájáról, mert Székely ebben a világban szocializálódott, éntudata, majd idegenségérzete is ide kapcsolódott.

Pusztai imponáló biztonsággal igazítja el olvasóját a korabeli holland és magyar iro­dalmi közegben, szemléletesen tárja elénk az irodalmi botrányokat, és Székely szövegeinek elemzése is mintaszerű. A szerző számos új eredménnyel gazdagította a holland-magyar irodalomtörténeti kutatásokat, és hozzájárult a Székely-életmű magyarországi recepciójához, sőt bizonyos szempontból annak rehabilitációjához is. Székely műfordításai kapcsán Pusztai Gábor méltán emeli ki kultúraközvetítő sze­­repét, és azt, hogy kritikai hozzáállása a holland koloniális berendezke­déshez milyen nemzetközi botrányt okozott. Székely László életművének és írásainak min­den lehetséges rétegét felfejti, mégpedig úgy, hogy ezzel gyakorlatilag „újrafelfedezi”őőt a téma iránt érdeklődők számára. A vidéki gyökerekkel ren­delkező, asszi­mi­lálódó zsidó család munkanélküli gyermeke (eredeti nevén Sich­ermann) idegen volt Budapesten, de emigráns munkavállalóként Szumátrán is, ahol a népesség 90%-a bennszülött volt. Visszatérve Magyarországra, majd 1938-tól Hollandiába költözve Székely újfent megtapasztalta az idegen lét világát, mint ahogyan 1941-től – újra a magyar fővárosban élve – már a zsidóüldözéssel szembesülhetett. Mindez 1945 után is folytatódott; bárhová utazott, bárhol élt, minden kontextusban idegen maradt. De ezek a léthelyzetek nem képeztek semmilyen időkapszulát, Székely élettapasztalata éppen a folyamatosan változó környezet mi­att új és új színekkel gazdagodott.

Hazai írói pályafutása során annak ellenére sem tudott nevet szerezni magának, hogy személyes kapcsolatokat ápolt Kassákkal, Kosztolányival, Máraival és Zilahy­val. A holland ültetvényes, posztkoloniális irodalomba teljesen beilleszthető Szé­kely-életművel a hazai irodalmárok és irodalomkritikusok nem tudtak mit kezdeni. Itthon elsősorban útleírások szerzőjeként tartották számon, míg Hollandiában talán napjainkban is ő az egyik legfontosabb kritikai hangú gyarmati-elbeszélő író. A Hol­land Szumátrában található Deli környéki ültetvények viszonyainak kritikai be­mutatása botrányos szenzációként hatott az angol nyelvterületen, különösen az Egye­­sült Államokban, ahol a Harper’s Magazine közölte Székely írásait. Ami a holland köz­vélemény szemében a szumátrai holland ültetvényeseknek állított emlékként je­­lent meg, az az angolszász világban az ültetvényeken uralkodó embertelen vi­szonyok leleplezését és kritikáját jelentette. Székely gyökeresen eltérő amerikai és holland fogadtatása világosan jelezte, hogy képes volt kivívni a külföldi olvasóközönség érdeklődését, és ezzel helyet szerzett magának a nemzetközi posztkolonialista irodalomban. Írásai olyan hagyományos posztkolonialista ellentétpárokra épü­lnek, mint az úr–szolga, a fekete–fehér, a férfi–nő, a civilizáció–természet, a va­dak–civilizáltak vagy a higiénia–járványok, de ezeknek nem valamiféle didaktikus leírását kapjuk, hanem inkább az ellentétek dinamikája, hierarchiája, a kölcsönhatások, a hibriditás dominálnak. Az identitásvesztés és az új identitásépítés folyamatos változását Székely az éntudat és az idegenlét összefüggésébe helyezi, jó­részt ettől válik prózája izgalmassá, felülmúlva az útleírások általános sematizmu­sait.

Az 1945 utáni holland irodalmi közélet néhány évtizednyi hallgatás után – me­lyet jórészt a holland gyarmatbirodalom elvesztése és az ezzel párhuzamosan zajló de­kolonizáció indokolt – újra felfedezte Székely László munkásságát. Vélhetően azért, mert a magyar szerző kívülállóként, idegenként tudta szemlélni a holland gyarmati vi­lágot, és így kritikai elemzései is erőteljesek és plasztikusak lehettek. Ebben a te­kintetben Székely Joseph Conradhoz, James Joyce-hoz, Thomas Mann­hoz vagy ép­pen Rudyard Kiplinghez hasonlóan a kitaszítottság, idegenség, emigráns sors ad­ta élethelyzetet hiteles írói munícióként használta. Magyarországon azonban ez másként alakult, mert a kortárs megítélések szerint Székely nem tudott Kosztolányi és Márai szintjén írni, ezért munkásságát itthon legjobb esetben is csak a minőségibb utazási irodalomhoz sorolták. Szövegei kritikusak, sokszor önironikusak, elmozdulnak az eurocentrikus koloniális retorikától, és nem kímélik a tabukat sem. A másság és idegenség állapota írásaiban a lengyel száműzött Joseph Con­­radhoz hasonló kontextusban jelenik meg, aki „angol szolgálatban, a birodalmi rendszer alkalmazottjaként, de mégis kívülállóként látja a koloniális uralmat” (322., lásd még: Edward W. Said: Bevezetés a posztkoloniális diskurzusba = A poszt­modern irodalomtudomány kialakulása, Osiris, 2002, 679.)

A magyarországi fogadtatás tekintetében Székely műfordítói és kultúraközvetítő munkássága szerencsésen ellensúlyozza szépírói hiányosságait. A külföldi poszt­­koloniális irodalmi világba sikeresen beilleszkedő Székely éles fókuszokkal, sokszor fájdalmasan közel hozza olvasójához az idegenség, az idegenlét állapotát. Pusztai Gábor legújabb könyve többek között éppen ezt az írói hagyatékot kívánja megismertetni és a hazai környezetben életben tartani. Mindkettőjüknek köszönet jár ezért!

Pusztai Gábor: Menekülés az idegenbe. Székely László élete és irodalmi munkássága, Debrecen, Print-Art Press, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/11. számában.)

Barta Róbert

szerző: Barta Róbert
honlap e-mail
1966-ban született Ózdon, történész, a Debreceni Egyetem docense. Kutatási területei: Modernkori egyetemes történelem; 20. századi brit-magyar kapcsolatok, a nemzetközi kapcsolatok története; A Horthy-korszak politika-, társadalom- és diplomáciatörténete.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések