Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Kántor Zsolt: Tónus, aspektus
88852
post-template-default,single,single-post,postid-88852,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Kántor Zsolt: Tónus, aspektus

Tandori és 80 napóraketyegés. A Még így sem (1978) kötet lapozgatása

Van egy fajta megjelenítés, ami nem újra-megjelenítés, nem reprezentáció, nem visszaemlékezés. Valami olyannak a megjelenése, ami tulajdonképpen sohasem volt jelen. És mégis, valamikor már éreztük, hittük. Ezt a nem a jelenen alapuló megjelenítést nevezi a filozófiatörténet Vergegenwärtigungnak (Husserl). „Valami­vel közelebb, mint szokás, de még így sem elég közel” – így idézi Paul Klee mondatát Tandori. S definiálja a fenomenológia kvintesszenciáját. (Számomra.) Egyik ver­sének a címe ez, a Még így sem kötetből. Ez tehát a jelenlét, amit a Tandori-mű­vek rendre előhívnak.

Maga a citátum is fölöttébb elgondolkodtató, de az alábbi sora még magasabbra emeli: „E végsők pontosságát látják belénk a nézők.” Nem a szerző élesíti a je­lentésképzést, hanem a nyelv. S a befogadó a beszéden keresztül lát bele. Or­fikus áttétel. Működik az ambivalencia kimondásigénye. A formanyelv és költészetfelfogás egybefonódik. Tandori nem vállal soha többet, mint a kompetenciája. Mozog a megtörténtté formált irodalmi valóság. Napóraketyegés. Tandori keze alatt a legformátlanabb irodalmi anyag is az erudíció foglya lesz. De a szabadsághiány tematikátlan. Szinte konvertálhatatlan az előzmények szempontjából. Mégis, az eddig ki­beszélhetetlennek gondolt emlékek természetszerűen megképződnek.

Előtte található a könyvben a Hódolat Weöres Sándornak. Ebben van esszémnek a címadó szava. „Seholon semmikor, napóraketyegés. Hirtelen száll a por. Le­vegő legelész. Semmi sem egyszeri sem, nincs az a folyó, most kéne kezdeni, erről lett volna szó.” Elvarratlan szálak. Mégsem összeférhetetlen asszociációk. Értjük. És ennél a versnél ugrik be majd a korábbi oldalakon található két sor: „Most épp nincs kedvem kötelességekhez. Valami (épp) egyébre kötelez.” (1976714.h „(Vagy­ (épp) a vízi városban…”)

Elég felidézni ezeket. Mindig felüdíti az elmét. Csoda, hogy nem szakadt be az asztal 1978-ban a Még így sem kötet alatt. Ott a könyv legmeghökkentőbb verse: 1976711 – Georges Brassens visszaálmodja és megosztja iskolás kori élményeit Vil­lonnal. „Tegnap valaki jól tökön rúgott. Állíthatom, nem csak úgy általában. Le is mentem négykézláb legott. S némi feszültség támadt a nyomában. De tudjuk, mindenben valami más van.” De még mennyire más! „Az önmagát feledésben az ön­magát elrejtőt engedi megjelenni.” Ahogy Heidegger fogalmaz. (Költőien lakozik az ember.)

Felfogjuk, ami nincs benne. Ami nem fér bele kifejezőeszközeinkbe. Ahogy Ott­lik mondta egykor. S felborzolódik az olvasó hátán a szőr a Philippika lábjegyzete láttán: „A szerző valóban nem foghatja fel, hogyan lehet minden úgy-ahogy, holott, és ami lényegesebb, hogyan nem tudja reggel soha, mint aludt el megint.” Tehát: így! Az észlelhető módosulások folyamata. Végig. Mintha Handke tanulna Kosz­tolányitól. Behelyettesítések. A kultúrkritikai inspiráció formaalkotó elem. Mint­­ha a tulajdonságok nélküli ember múzeumában lennénk, és hallgatnánk a csend moccanásait. A kötéltáncos és a ventillátorügynök együttléte ilyen. Mon­da­ná Boris Vian. Egyetlen hasonlat megy végig a füvön. Az óvatlanság szabadsága. Nem múlik a tudomásulvételen. Sűrű szövésű, tetszetős, sötét színárnyalat. Tan­dori pátosza ezért villámhárító-jellegű. „Nem jó oly bizonyosságokat elérnünk, amelyhez már bármi értelmezés elvezet. Mindenből így lesz kevés. Így kevesli majd hétköznapi énünk, amit az imént még nem is reméltünk, hiányzik a feltételezhetés, hogy nemcsak elképzelés az egész.” (Koant oktat egy európai)

S ahogy az 197712.j. című szonett megmondja: „Ez a vers készülődés lesz itt végig: készülök, hogy a polcról, ahol egy kis tenyérnyi kavics és üvegek s egy má­sik kavics mellett most négy fényes szám zöldell – 21.28 végre levegyek valakit. A növények épp most köszönnek el tőle. Holnap találkoznak megint.” Nem animista, csak humanizmust exhumál. Egy örök-befejezhetetlen mondatot folytat. „Újratámadó gondolatjel, meghúzatlan párhuzamosság. Öröklét várhat így: hogy egyszer föloldják, s újra egybemossák.” (Levél Tihanyból Kosztolányinak) Ez nagyon irodalmi. Ugyanakkor élettel teli. Nem valami nyelven túli az áhított cél. Ahol egy új tapasztalat vár. Mert a tapasztalat helye is a nyelvben van. (Logosz.) Nincs semmi rajta kívül. Tandori szabaddá vált a dolgoktól, hogy a nyelvben mindent új­ra megtaláljon.

A kötet sok gyöngyszeme közül kiemelkedik a Hérakleitosz-emlékoszlop. Me­gint közvetít Tandori egyfajta „[o]lyan újat és valódit: ami ős-időktől csak folytatódik.” Mert „[é]vszakok mosódnak egybe, és sok más dolog, ugyanúgy.” Majd meggondolja magát. „De ez sem igaz. Hogyha visszanézel, akármiből, ott láthatod az át­menetet.” (Az alapfokú (hiába)való.)

A számomra kedves opusok legmarkánsabb szonettje a Hozzám méltatlan al­pá­riság, de hát micsoda felvágás! Ha ez igaz. Kiderül: nagyon is méltó. Tizennégy szavas verscím. Pont annyi szó, amennyi sor? Igen. Lehet, hogy véletlen, de elgondolkoztat. Megállapításai evidenciák, a helyükön viszont többnek tűnnek: „Ugyan­úgy épp ott, ahol, mint most. S mivel két nap két különböző nap, különbözővé vá­lik azzal is, ami közössé teszi. Ezért, ha két nap két vers, pét kap a címébe, azok másképp pék, mert a két nap két más-képű péppé áll össze velük. Hasonlítgató gyurmakedvünk mégis mulattató játékokat művelhet így velük s e közös alap, amit feltételezünk, jó.”

Ennek a versnek a vége felé, az utolsó előtti sornál van egy fontos lábjegyzet, amelyben, nézzük csak! „Pl. a jambikusság kérdése. Mert ezek még mindig jambikus versek. Ennyit a »verstanról», emlékeztetőül – másra. (Ami igazán nem célzás akar lenni, mert ugyan miképp vallanám magam épp most összehasonlítónak!)” Te­hát: összehasonlító? Nem összehasonlítható nem akar lenni. Nem kíván méricskélni, mérlegelni, se értékeket összevetni. Ugyanakkor jelzi: ez munka. Nemcsak játék. A könyv legmegdöbbentőbb versmondata: „HA HALHATATLAN, CSAK HA­LÁ­­­LA LESZ HALANDÓ!” A Rondó utolsó sora, alcíme: Hamvasztó reklám-dal, Eve­lyn Waugh: A megboldogult. Ez a citátum is rámutat, hogy Tandori számára az igazság nem egy absztrakt általánosság üres egyetemessége, hanem az értelem felfedése, a szavakban talált lét továbbgondolása. Világló rejlés. Hölderlin szavaival.

A bezárkózók számára nélkülözhetetlen darabnak tűnik a Kétféleképp: sosem tiéd. „Mit vásárolok meg csendemmel, elmaradó beszélgetések árán.” Organikus non­szensz. Nem az én eltűntetése a célja, hanem a nyelvi-poétikai határok átjárha­tósága. Kulcsár Szabó Ernőt folytatva. (Én nélkül lehetetlenség a művészet. Niet­z­sche.) Nem magányosít el, nem löki ki olvasóját a légüres térbe. Megtartja.

(Megjelent az Alföld 2018/12-es számában.)

(Borítókép: fidelio.hu)

Kántor Zsolt

szerző: Kántor Zsolt
honlap e-mail
Kántor Zsolt 1958-ban született Debrecenben, költő, író. A Debreceni Tanítóképző Főiskola elvégzése után a Szent Pál Akadémián diplomázott mint protestáns teológus. A Tevan Könyvkiadó igazgatója volt 2005-ig. A Bárka folyóirat alapítójaként 1998-ig főszerkesztette a lapot. Legutóbbi kötete: Cseng-bong a műgond (Digitális Kalamáris Kiadó, 2017). Rendszeresen tart bibliaiskolát a Hit Gyülekezete békéscsabai közösségének.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések