Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Závada Péter versei
88944
post-template-default,single,single-post,postid-88944,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Závada Péter versei

Peremvidék

Semmi sem ismétlődik ebben az otthontalanságban,
csak a napszakok, formák idegensége,
hogy egy makacsul sötétedő zsibbadtság peremén
nincsenek szavaim arra, amit majd látni fogok.

Még a domboldalban sorakozó szélerőművek se
ismerősek, pedig mintha csak egymás fehér,
forgó árnyékai volnának, pláne az, amit nem
emberi kéz alkotott.

Naivitásom a kukoricással, nyírfákkal szemben
zavarba ejtő. Bármit elhiszek ennek a szántóföldnek:
tömegsírokat, magányos, talajból kiforduló ekevasat,
sáros történelmet.

A fák kicsavarodva, fájdalmas szögben
hajlanak meg. Ha vissza akarnám követelni
képzelt szimmetriájukat, el kéne felejtenem
mindazt, mit erről az autópálya-lehajtóról tudok,
ami megtörténik velem a szalagkorlát javaslatai nyomán,
amit hagytam, hogy a jelzőtáblák elkövessenek ellenem.

A sebesség nélkülünk céltalan út és kihasználatlan
idő függvénye, melyet arra tartogattunk,
hogy közelebb kerüljünk ahhoz, ahol helyünket
mindvégig érintetlenül hagyták, és hogy érkezésünk
így se tűnjön majd föl senkinek.

Hányszor könyörögtük magunkat át
jelentékenynek tűnő terekbe, hányszor lógattuk
beléjük kézfejünket, lábunkat, túllépve a láthatatlan
határvonalat anélkül, hogy a hely tudomást vett volna
rólunk, hogy befolyásoltuk volna elrendeződését,
erőinek vektorait, a tárgyak alkonyulását,
felületük lassú sötétedését.

Mennyi munka fölkapaszkodni egy
töltéslábon, hogy aztán megpillantsuk a túloldal
hiábavaló ereszkedését. Mennyi munka
visszasüllyedni ugyanarra a zsombékszigetre,
ahonnan egykor emelkedni vágytunk.

A napok lefékeznek, és végül megtorpannak,
de mi tovább száguldunk egyenes vonalú,
vízszintes zuhanással, míg ott nem áll valaki,
hogy feltartóztasson, vagy szenvtelenül
letagadja becsapódásunk.

Vagy épp egy helyben állunk, és csak súrlódunk
a múltba zuhogó idő ellenszelében: másodpercenként
magával ragad belőlünk egy darabot, egyre csak
foszlik a hús rátapadva a percek érdes felületére.

Tudom, valahol az idő mélyén összehordanak
darabjaimból egy testet, aki megszólalásig
hasonlít rám, de nem én vagyok.
Ahogy mindnyájunk jövőjében némán
várakozik egy pillanat, mely minden előjel nélkül
egyszer csak ott terem, karnyújtásnyira,
kifeszítve a sövény és a meggyfa törzse közé:
alig látható fonalán megcsillan a fény.

Elbeszélni egy utazást, hagyni, hogy vonakodva
fölidézzen minket egy város, vagy felejtsenek el
az árkok, a vadátjárók, éljünk egy hozzájuk képest is
távolabbi múlt időben.

Egy régmúltban, valaha volt hétköznapok
álfalai közt, álmennyezete alatt,
mintha számítana, mi mikor történt,
milyen szándékkal és kimenetellel.

Itt leginkább engem fed föl, ami arra hivatott,
hogy eltakarjon, mi megóvhatna, most kíméletlenül
ellenem szegül, ez a redőzetlen homály,
ahogy váratlanul beszakad, épp ott állok,
ahol elfolyik az éjjel magzatvize.

A franciakert

Megkörnyékezi az éhség a lomha testeket,
kibéleli őket szelíd önzésével, de hívogat
a zúzott kővel, emlékekkel felszórt pást,
a franciakert, hol a geometria esemény,
homlokzat és sövény hűvös egyensúlya.
Kimozdul, billeg, lázad maga ellen.

A fokozódó hőségben a kőkorlát széle
mintha elforrna, a cserjesáv még határol,
zölden izzik, ahogy tövét a nap perzselni kezdi.
A kőgalambok közt valódi gerlék. A magokat
apró kavicsokkal együtt nyelik, őrlik, kiválasztják,
míg maguk is szoborrá nem kövülnek. Bár a beléjük
képzelt mozdulatlanság a bámészkodónak sem volna
öröm, aki most megdermed, épp azt veszíti el,
amiért csodálják: színeit és mozgékonyságát.

De mi még mozgunk: két eltévedt,
egymásnak pattanó labda a kavicsos páston,
kiket a dél már a főépület előtt talál,
a bejáratnál árnyékos loggia fogad,
és körben, agyagedényekben illatos citrusok.

Harang kondul, ebédre hív, de az egyre
fokozódó éhség miatt figyelmünk, mint a héj,
leválik a kondulásról, a citromokról, és a belső,
elképzelt kertre vetül. A kastély, a gazdasági
épületek, a hippodrom, a napon felejtett
lószerszám homályos kontúrjai közé az ebédlő,
a tányéron gőzölgő leves eljövendő képei vegyülnek.

És a gyümölcsök a valóságban talán nem is
léteznek, miközben gondolatban már az asztalt
üljük körbe. Saját jogon csak akkor lehetünk jelen,
ha a bokrok távolságtartásukkal elismernek,
ha mint egy szervezetbe, berendezkedünk
ebbe a kertbe, és sétáinkkal könnyű rést vágunk rajta,
mely saját anyagával lazán összetartja.

(Borítókép: life.hu)

(Megjelent az Alföld 2018/12-es számában.)

Závada Péter

szerző: Závada Péter
honlap e-mail
Závada Péter 1982-ben született Budapesten. Az ELTE angol-olasz szakán diplomázott. Hónapokig élt Kaliforniában, Rómában majd Párizsban. Dolgozott nyelvtanárként és reklámszövegíróként. Kamaszkorától fogva az Akkezdet Phiai rap és slam poetry csapat tagja. 2009 óta publikál verseket többek között az Élet és Irodalom, a Holmi, a Jelenkor, az Alföld, a Hévíz, a Műút, az Ex Symposion lapjain. Legutóbbi kötete, a Mész 2015-ben jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában. A József Attila Kör tagja, a Negyed című lap szerkesztője.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések