Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Kettős tabló
89167
post-template-default,single,single-post,postid-89167,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Kettős tabló

Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!” – Arany János pályájának művelődéstörténeti olvasatai, szerk. Cieger András; „Óhajtom a classicus írók tanulmányát” – Arany János és az európai irodalom, szerk. Korompay H. János

Nincs szükség kerek évfordulóra ahhoz, hogy a kutatók ösztönzést kapjanak egy ki­emelkedő és a mindenkori kánonban elismert alkotó pályájának folyton frissülő megközelítéséhez, mégis erősebb lendületet és komolyabb pályázati támogatást nyerhetnek, ha az évfordulón nagyobb figyelem fordul egy-egy klasszikus szerzőnk felé. 2017-ben Arany János is komolyabb publicitást nyert a szokásosnál. Az emlékévre időzített kötetek között különleges színfoltot jelent a Magyar Tudo­má­nyos Akadémia és az Országos Széchenyi Könyvtár támogatásával az Universitas Könyvkiadó által kiadott páros tanulmánykötet, melyekben több jeles intézet és tudományterület szakértői közelítenek Arany János széles kulturális horizontú pá­lyájának elemeihez. A kiadványok két külön egységként, csupán alapszínükben el­térő, de megegyező elrendezésű, borítójukon ugyanazt az időskori Arany-portrét felhasználó külsővel kerültek forgalomba.

A „Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!” című kötet a költői pálya hazai mű­ve­lődéstörténeti megközelítéseit térképezi fel. A könyv szerkesztési elve könnyen fel­ismerhető, hiszen lehetőség szerint az életrajzi kronológia szerint követik egymást a tanulmányok. Az elsőt, mely a debreceni kollégium Arany dalgyűjte­mé­nyé­re gyakorolt hatását vizsgálja, Csörsz Rumen István többrétegű tisztelgésként az Al­föld-alapító Kiss Tamás költő és fia, Kobzos Kiss Tamás énekmondó emlékének ajánlotta, akik szintén hozzájárultak ahhoz, hogy Arany debreceni kötődése az utó­kor számára is élmény maradhatott. Ezáltal a huszadik századi recepció két sa­játos irányát idézi fel: a népszerűsítő életrajzot és a közönséget közvetlenül megszólító, a költemények erős zeneiségét hangsúlyozó énekmondói gyakorlatot. Csörsz Rumen István maga is felvállalja ez utóbbi missziót, tanára és példaképe örök­ségét – gitárját – kézzel fogható módon is életben tartva. A tanulmányban Arany kéziratos gyűjteményét tekinti át formai források és a költő emlékei nyomában kutakodva. Bár a gyűjtemény évtizedekkel a rövid debreceni diákoskodás után keletkezett, a tizenkilencedik század elejének gazdag kollégiumi közköltésze­téről is tanúskodik. Az Arany-filológia számára egyes formák, témák vagy konkrét művek hátteréül is szolgál, mint a Bolond Istók, amellyel kapcsolatban számos életrajzi jellegű kérdés merül fel. A szövegverset elemző-értelmező olvasó hajlamos elfeledkezni a költői formák hátterében fellelhető dallamhagyományokról, il­letve a közköltészeti szövegmegoldásokról, melyek Aranynál állandóan jelen vannak, elég a Tamburás öreg úr által pengetett vegyes eredetű énekekre gondolni. A ze­ne és az énekek mellett a további tanulmányok is arra emlékeztetnek, hogy a költői életmű darabjai mindig adott kulturális közegben keletkeztek.

A másik szerkesztési elv tudomány- és művészeti ágak köré csoportosítja a megkö­ze­lítéseket. Rajnai Edit színháztörténész Arany debreceni eredetű színészkalandját és színházi kapcsolatainak történetét festi a Bolond Istók vonatkozó részei mögé. A Fáncsi-féle színtársulat és a debreceni diákság kapcsolatának be­mutatása árnyalja és érthetőbbé teszi az ifjú Arany döntését. Tari Lujza zenetörténész Kodály nyomá­ba eredve vizsgálja a zene, az ének és a hangszerek szerepét Arany életében, aki mű­kedvelő hangszerjátékosként, népdalgyűjtőként, a népzenét jól ismerő költőként a népi zenei szókincset is próbálta alakítani, elkülönítve pél­dául a dal és az ének jelentésárnyalatait, a dal fogalmát az egyszerű népi nyelven megfogalmazott népdalra, az énekét pedig az istenes énekekre szűkítve.

A tanulmányok második csokra a korabeli közélet adatait vonja be az egyes művek értelmezési körébe. Völgyesi Orsolya történész Arany saját társadalmi csoportjának, a Bihar megyei honorácioroknak helyzetét mutatja be 1845-ben, Az el­veszett alkotmány megírása idején, a botrányos bihari tisztújítás visszaéléseinek kö­rülményeire összpontosítva magyarázza a vígeposz születésének okait. Ide kapcsolódik Bognár Szabina etnográfus Homoki-Nagy Mária és Nagy Janka Teodóra jog­történészekkel közösen írt tanulmánya is, mely az Arany műveiben megjelenő népi jogtudatot mutatja be, a jogi kultúrtörténet és a jogi néprajz eredményeit felhasználva, jelentős mennyiségű idézettel és tízoldalnyi hivatkozással alátámasztva. Ta­káts József irodalomtörténész a Buda halála politika- és hatalomelméleti megközelítését kínálja a hun rege betétregéjeként megjelenő Rege a csodaszarvasról című versre összpontosítva. Machiavelli hatalomelméleti megközelítésében Buda döntését azért tartja tévedésnek, mert egyrészt megosztotta hatalmát, érezve, hogy a hu­nok harcos népként nem viselik könnyen az általa képviselt békés időszakot, másrészt viszont éppen alapvetően békés – Etele mozgékony harciassága felől nézve gyönge – természete miatt nem tudta megtartani a hatalmát. Ezzel a magyar nemesség eredeti – a közösséget harcosként szolgáló – legitimációját támasztja alá a népi eposz. Deák Ágnes történész az Arany által szerkesztett folyóiratok – a Nép­barát, majd a Szépirodalmi Figyelő és a Koszorú – politikai megnyilvánulásait vizsgálja alapos és terjedelmes tanulmányában. A szabadságharc utáni enyhülés, majd a kiegyezés időszakának közéleti kérdései az elsősorban szépirodalmi irányultságú folyóiratokban is állandóan jelen voltak, mutatva az olvasói igényeket és a szerkesztő közéleti érdeklődését.

A harmadik szövegcsoport a mitológiára és a népi mondavilágra irányítja figyelmünket. Hoppál Mihály néprajzkutató újabb adatokat szolgáltat a Toldi mitológiai és népköltészeti hátteréhez, a magyarországi folklorizálódott történeteket és a tö­rök és távol-keleti bikaszelídítési próbatételeket idézve. Kiemeli a kínai hui nemzetség körében ma is szokásos bikafékezést és a török népek Dede Korkut című eposzát. Itt jelenik meg egyedül képi illusztráció is a szövegidézetek mellett. Gu­lyás Judit etnográfus az Arany prózájában – például a Naiv eposzunk című tanulmányban – olvasható népmese- és népmonda-értelmezéseket ismerteti és értelmezi.

A kötet további szövegei a nyelvészet, a tudomány-, politika- és recepciótörténet körében folytatott kutatások eredményeit és Arany kapcsolati hálóját, valamint szellemi környezetét mutatják be. Imrényi András nyelvész a magyar szórendi kutatások kontextusában értékeli Arany szórendi felfedezésének, a pozitív és ne­ga­tív jellegű mondatok megkülönböztetésének nyelvészeti jelentőségét, összevetve a 20. századi és a mai generatív nyelvészet (pl. É. Kiss Katalin) kutatásaival. Gá­bori Kovács Jó­zsef irodalomtörténész Arany akadémiai tudományszervező tevékenységének a jutalomtételekre vonatkozó részét mutatja be tekintélyes filológiai apparátussal alátámasztva. Sárai Szabó Katalin történész Arany János irodalmi, akadémiai és po­litikai jellegű kapcsolatainak hálózatán keresztül vizsgálja a kiegyezés előtti évtized és a kiegyezést követő évtizedek jeles személyiségeit, kiemelve közszereplők felekezeti hovatartozását. A kultúrprotestantizmus fogalomkörének és a kantianizmus református kollégiumokban kimutatható hatásának vizsgálata mellett az írás azt segít megérteni, hogyan járult hozzá a címben „irodalmi Deák-párt”-nak nevezett, hasonló értékrenddel bíró értelmiségi-hivatalnok csoport identitásformálódása a magyar polgárosodáshoz a 19. század közepétől kezdődően. A fő kérdés az, hogy miben nyilvánult meg e befolyásos kör protestáns mivolta, hogyan jelenik meg tevékenységükben a protestáns etika.

A debreceni kollégium keretbe foglalja a közbeeső tizenegy szöveget, hiszen a kötet utolsóként elhelyezett tanulmánya a szerzők személyében is ide kötődik. Ba­ráth Béla Levente és Keczán Mariann kitüntetett emlékhelyként mutatja be az anya­intézményt, amely különösen irodalmi önképzőköreivel és a Csokonai Körrel együtt sokat tett azért, hogy költőnk emléke élő maradjon Debrecenben, sőt anyagilag is hozzájárultak a nagyszalontai emlékhelyek kialakításához. Olvashatunk a költő halála utáni és későbbi évfordulóihoz kapcsolódó nagyszabású megemlékezésekről, illetve a Kollégium főbejárata mellett ma is látható dombormű és a meg nem valósult közös Arany–Petőfi-szobor történetéről is.

A „Hazám tudósi…” című kötet tablóján bemutatkoznak az irodalmon túli Arany-kutatások, s a nem elsősorban irodalmi jellegű ismeretek kiegészítik Arany Já­nos életművének irodalmi elemzéseit. Az interdiszciplinaritásból eredően a szövegek szókincse is közérthető, hiszen közelíti egymáshoz a művészeti és tudo­mányágakat, amelyek Arany számára sem jártak külön utakon. Az alapvetően konzervatív, a hagyományos Arany-képet őrző, azt legfeljebb árnyaló közelítések egyrészt azt sugallják, hogy a dekonstrukción innen is van tere a klasszikusok újraolvasásának. Ezáltal a tanulmányok alkalmassá válnak az ideálisként elképzelt, „mű­kedvelő” olvasói befogadás számára is. Arany János egyike azon kevés szerzőnknek, akik a szó minden értelmében „klasszikus” alkotóként élnek a köztudatban, viszont az általános és középiskolai élményeket csak ritkán frissítik, vagy írják felül felnőttkori olvasmányélmények. Az emlékév kiállításai, előadásai reménység szerint felkelthetik az igényt a friss, gazdagabb élettapasztalatok segítségével mélyebb ér­telmezéseket is lehetővé tévő Arany-olvasásra. Ha ez az eszményi cél megvalósul, és a versek még alaposabb megértéséhez a többirányú érdeklődéssel megáldott laikus olvasó segítségért folyamodik, a „Hazám tudósi…”-t haszonnal veheti kézbe.

A kötet értékrendje egyébként a tárgyalt témák tekintetében is Aranyhoz méltó­an konzervatív, hiszen a hagyományosnak tekintett és általánosan elfogadott értékekre építi érveit. A költészet mögött ott áll a forrásként használt népköltészet és kollégiumi közköltészet. A korabeli közéletet figyelő aljegyző, később újságszerkesztő és eposzköltő a honoráciorok, majd a nemesi nemzet nézőpontjából értékeli a politikai folyamatokat, sőt felekezetileg is a Monarchia közgondolkodását je­lentősen meghatározó – többségében protestáns – csoporthoz tartozik. Arany ha­lála után mindig is vitán felül állt a megítélése, különösen a különböző politikai vál­tozásokhoz igazodó-igazított Petőfi-képhez képest. A „Hazám tudósi…” nem akar új képet festeni Aranyról, tanulmányai a hagyományos kép egy-egy részletét vi­­lágítják meg. Ezért is alkalmas a közoktatásban történő felhasználásra, főleg a kö­­zépiskolában, ahol az egyébként nem túl problematikus befogadást kiegészíthetik, mélyíthetik a kapcsolódó információk, sőt a tantárgyak közötti dialógust is el­indíthatják.

Kissé eltér ettől a komparatív testvérkötet célja, melyben az irodalom a meghatározó, szerzői mind irodalmárok, akadémiai és egyetemi kutatók. A szövegek rész­letessége, alapossága és a tárgyalt problémák specifikussága miatt inkább szű­kebb körű szakmai közönségre számíthat az „Óhajtom a classicus írók tanulmányát” – Arany János és az európai irodalom című tanulmánykötet, mely Arany Já­nos életművének egyes részleteit az európai irodalom kontextusába helyezi, és Arany olvasmányélményeire alapozva nyújt filológiai segítséget a saját művek és a fordítások további kutatásához. A szakirodalomként olvasmányos gyűjtemény természetesen szakmaiságát tekintve méltó a témához és a szerzőkhöz, ám egyes sajátos kérdéskörök tárgyalása nem feltétlenül követeli meg a csak a gyakorlottabb irodalmárok számára befogadható szakmai nyelv használatát.

Néhány tanulmány témájából következően kimondottan szórakoztató olvasmány. Bolonyai Gábor a 19. századi fordítói gyakorlattal veti össze az Arisz­to­p­ha­nész-fordításokat, az eredeti görög kifejezések mellé állítva Arany változatát, ma­gyarázatát és a stílusértékükben gyakran eltérő idegen nyelvű megoldásokat. Arany a gyakran erős, ma is trágárságnak számító megszólalásokat jellemzően olyan népi fordulatokkal ültette át magyarra, melyek éppen a köznyelvben nem szereplő népnyelvi változat miatt válnak enyhébbé, megőrizve komikus hatásukat. Függelékben olvashatunk német, angol, olasz és francia fordításokat a Madarak cí­mű vígjáték hat sorából.

Ferenczi Attila a Toldi estéje végének nevezetes toposzát, a Toldi testamentumaként olvasható „faragatlan fa” motívumát világítja meg annak korábbi felhaszná­lói, Hésziodosz, Horatius és Vergilius szövegrészletei felől. A hagyományhoz ra­gaszkodás és az alkalmazkodás igényének konfliktusát a klasszikus szövegek te­szik értelmezhetővé, megelőlegezve Lajos király válaszát. Szörényi László Arany Já­nos és Ariosto kapcsolatát vizsgálja újra, sorra véve az Orlando furioso egyes versszakai mellé írt széljegyzeteket, az olasz versszakokat magyar fordításukkal együtt, és a „minden mindennel összefügg” elve alapján az Aranynál – sőt egy he­lyen Petőfinél – megjelenő hatásokat. Az így kirajzolódó filológiai térkép a ha­tal­mas műveltséget, valamint az egyszerre befogadói és alkotói gondolkodás, az in­tertextuális kapcsolatok termékeny megteremtésének útvonalait is bemutatja. A ta­nulmány záró fejezete kultúrtörténeti érdekességként Ariosto tintatartójának má­solatát járja körül, melyet Arany geszti tanítványától, Tisza Domokostól kapott. Ti­sza Domokost nagy ívű pályára hivatott, tehetséges ifjúként ismerte meg Arany, aki az ő nevelésére szegődött el Gesztre, és később is (a fiú tragikusan korai haláláig) rendszeresen tartották a kapcsolatot. Közvetlen hangvételű leveleik forrásértékük miatt a kötet több szövegében is kiemelt helyzetbe kerültek.

Gönczy Monika tanulmányának – Arany János és (a) don Quijote – bevezetője is egy Tisza Domokoshoz írt levélből idéz. Nincsenek ismereteink sem Arany spanyoltudásáról, sem arról, hogy melyik fordításban ismerhette meg a Búsképű lo­vag történetét. Azonban biztosan ismerhette, hiszen a címében idézett önironikus versikében Arany saját magát azonosítja vele. A tanulmány a szövegközi olvasási stra­tégia három irányába elindulva rávilágít az Arany verses epikájának komikus/hu­moros elemeiben – különösen a Toldi estéjében és A nagyidai cigányokban – felfedezhető architextuális utalásokra, melyek nagyrészt a Don Quijote egyes cselekményelemeire vagy éppen a főhős jellemvonásaira vezethetők vissza.

Török Zsuzsa költőnk Byron-olvasatának textuális reprezentációit bemutató ta­nul­mánya a verseket is író Tisza Domokossal közös Byron-élményéből kiindulva tárgyalja Arany és Byron kapcsolatát az aktív olvasás kontextusában. Egy professzionális Byron-rajongó/olvasó aktív befogadását tárja elénk, aki élete meghatározott szakaszában magyar nyelven próbálkozott azzal, amivel számos Byron-kortárs angol olvasó is, vagyis hogy a mai értelemben vett híresség verseinek stílusában ír­jon. Mottóként ugyan már előzőleg is feltűntek Byron-sorok Aranynál, azonban a leg­fontosabb lényegi kapcsolat mégis a Bolond Istóknál ismerhető fel a verses regény műfajához szorosan kapcsolódó modor, verselés és koncepció tekintetében.

Ebből a gyűjteményből sem marad ki a színház és a dráma. Cervantesnél, sőt Arisz­tophanésznál jóval ismertebb Arany Shakespeare művészetével való kapcsolata. A Szent­i­vánéji álom elveszett első fordítása és annak szalontai előadása csak a kortársak visszaemlékezéseiből rekonstruálható. Ezektől a fragmentumoktól in­dulva helyezi nagyobb távlatba és mutatja be Paraizs Júlia Arany Nemzeti Szín­ház­zal való kapcsolatát, illetve a ma is ismert, 1864-ben a jubileumi bemutatóra ké­szült fordításnak a történetét, ismertetve a kézirat szövegjavításait és betoldásait. A kézirat oldaljegyzetei alapján Arany nem tekinthette a színházi szöveget véglegesnek, hiszen a próbákon hallottak alapján írt mellé javításokat. Dávidházi Péter Arany­nak az egyébként is problematikus műfajú Shakespeare-darab, A velencei kalmár műfaji besorolásáról írt széptani gondolatait járja körül a kérdés világirodalmi, nyelv­filozófiai és műfajelméleti hátterének alapos ismeretével felvértezve, illetve Shakes­peare és Arany korának zsidósághoz fűződő közvélekedését is figyelembe véve.

Tarjányi Eszter először a „Petőfi a magyar Burns”, illetve a „Burns a skótok Pe­tőfije” párhuzam filológiai hátterét vizsgálja, idézve Heinének Petőfit valóban Burns és Béranger mellé állító levélrészletét, majd a kijelentés autentikusságának bizonytalanságáról közöl filológiai adatokat. Kitüntetett szerepet kap a több tanulmányban is említett Kertbeny Károly, a korszak sajátos figurája, aki német fordításaival hozzájárult a magyar irodalom európai megismertetéséhez. A szerző ezután a Burns-hatás egyik jellegzetes előfordulása gyanánt a korabeli kritikákban is felismert kapcsolatot, Burns egyik idillje és a Családi kör szövegközi rokonságát elemzi. Fi­gyelmet szentel az öncenzúrázott változatból kihagyott soroknak, melyekben a béna hadfi beszél bujdosásáról. A kéziratban maradt szövegváltozat a Burns-, Pe­tőfi-, sőt Heine-vonatkozások kontextusába helyezve már túlmutat az idilli életkép műfaján, az életrajzi kapcsolódásként is értelmezhető utalások ellenére a vers a családi életkép kifordításaként, az idillre való rájátszásként olvasható.

Szilágyi Márton Arany, Chamisso, Bürger címmel a magyar irodalomban for­mailag egyedülálló, technikai bravúrként megalkotott, pantum versformájú Bor vi­téz elemzését nyújtja. Chamisso az egzotikus formát honosította meg az európai iro­dalomban, amelyet az általa kijelölt hagyománytól eltérően Arany epikus versben al­kalmazott, Bürger pedig a „halott vőlegény” szüzséjét felhasználó Lenore című balladájával hathatott Aranyra. A német irodalom legnagyobbjának, Goethé­nek Aranyra gyakorolt hatását Hász-Fehér Katalin mutatja be. Először a korabeli Arany-recepcióból emeli ki a költőnket Goethével rokonító megállapításokat, majd Arany Goethe-olvasatait, -utalásait és -fordításait ismerteti, végül a Faust-hatás egyes állomásait vizsgálja, érintve a Hatvani című verset és a Toldi szerelme szerkezetének a Fausthoz köthető vonásait.

A tanulmánykötet szerkesztője, Korompay H. János Arany János és Lamennais című tanulmányában a francia katolikus filozófus-publicista Egy hívő szavai (Pa­ro­les) című, az egyházi hatalmat támadó és ezért pápai indexre tett írásának hatását vizs­gálja egy levelekben utólag említett, de elveszett korai Lamennais-fordításra épít­ve. Imre László Arany és az orosz irodalom – Előzmények és új következtetések cím­mel az Arany által csak német közvetítéssel olvasott, esetleg még több lépcsőben megismert orosz művek hatását vizsgálja. A közismert Gogol-fordítás (A köpönyeg) és recepciójának rövid elemzése mellett egy valószínűleg csak kény­sze­rű­ség­ből fordított Szollogub-kisregény (Előkelő világ) kiválasztására is igyekszik ma­gya­rázatot találni.

Az interdiszciplináris művelődéstörténeti és a filológiai összehasonlító tanulmányok sokszínűsége és alapossága a teljesség érzetével tölti el az olvasót. A közismert világirodalmi kötődések – Arisztophanész- és Shakespeare-fordítások, az an­gol balladák, valamint Byron és verses regényeinek hatása – részletesebb, árnyaltabb bemutatása mellett a kevéssé ismert, ritkábban emlegetett kapcsolatokra is fel­hívják a figyelmet. Nemcsak a közvetlen irodalmi hatások – téma, képhasználat, műforma –, hanem az alkotói folyamat megértéséhez nyújtanak segítséget a kutatások. Összesítve három nyelv közvetlen, illetve legalább négy nyelv és kultúra köz­vetett hatásait ismerhetjük fel egyik legnagyobb költőnk pályáján. Viszonylag kis nyelvként állandó bizonyítási kényszerünk, hogy nagy költőink világirodalmi rangját bizonygassuk, e kötet olvasása közben háttérbe szorul, hiszen minden egyes példa azt támasztja alá, hogy Arany a világnyelvek legkiválóbb és legelismertebb szerzőit is konstruktív módon építette be saját alkotásaiba, műfordí­tá­sai­val pedig az egyéb nyelvek fordításaival történő összevetésben élen járt leleményességben és érzékletességben. Az intertextuális játék egyébként a kötetcímekben is megmutatkozik. Míg a művelődéstörténeti gyűjtemény a Széchenyiről írt óda felszólítását, addig a világirodalmi a Vergilius-tanulmány egy kiemelt mondatának részletét viseli címlapján – eredeti Arany-mondatok az eredeti szándéktól kissé eltérő kontextusba helyezve. Az Arany-emlékévben a szerzők és a szerkesztők nevéhez „méltó emlékjelt” adtak nekünk és az utókornak.

Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!” – Arany János pályájának művelődéstörténeti olvasatai, szerk. Cieger András, Universitas, 2017; „Óhajtom a classicus írók tanulmányát” – Arany János és az európai irodalom, szerk. Korompay H. János, Universitas, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018. decemberi számában.)

Borítókép: Arany János időskori arcképe (forrás: Wikipedia)

Kovács Gergely

szerző: Kovács Gergely
honlap e-mail
1976-ban született Debrecenben. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma oktatója, kutatási területe a Debreceni Református Kollégium története. Kritikákat elsősorban az Alföld hasábjain jelentet meg.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések