A kritika kritikája?

Mindig kérdéses, hogy a különböző kritikákból összeállított gyűjtemények hogyan használhatóak és milyen eredményeket hozhatnak hosszú távon a tudományos kutatásban. A legtöbb ilyen kísérlet lehetséges pályáit általában éppen azért zárja el valamilyen előzetes koncepció teljes hiánya, mert azok többnyire egy szerző összegyűjtött kritikai munkásságára vonatkoznak. Ez alól nyilvánvalóan kivételt ké­peznek azok a (hangsúlyosan) könyvek, s ebben az esetben például Margócsy Ist­ván Eleven hattyú vagy a Hajóvonták találkozása című köteteiről lehet szó, ame­­lyek logikai-narratív struktúrája nem kizárólag az összegyűjtésen, az összegzésen alapul, vagyis a kötet szerkezetét nem a kritikai termelés egy bizonyos szakaszának lezárása határozza meg. Mindez azonban még mindig csak egy olyan „szürkezónát” tehet érzékelhetővé, amelynek meglehetősen ellentétes és szélsőséges pó­­lusai között a tanulmánygyűjtemények szempontrendszeréhez és kutatási fókuszához hasonló kiemelkedő teljesítmények mellett a legkülönfélébb szövegegyüttesek, sokszor az esetlegesség termékei sorakoznak fel. Talán nem véletlen, hogy a legtöbb esetben a kötetek összeállításának és szerkezeti felépítésének magyarázata (kiváltképpen) az előszóban és (általában egy idősebb pályatárs által megírt) fül­szövegben olyan apológiává válik, amely éppen az említett összegyűjtés gesztusából származó divergenciával kívánja legitimálni a gyűjtemény mindenkori – hi­szen egyéb kötetekhez tapadó, azoktól függő kritikák és recenziók összekapcsolásának – alkalmiságát.

Innen nézve tűnik komoly vállalkozásnak Somogyi Gyula Metakritika című kö­tete, amely a Műút-könyvek darabjaként jelent meg, ugyanis a címválasztás látszólag pontosan arra utal, hogy valamiképpen az említett zóna részét képező gyűj­teményekről vagy a kritikai beszédmód és szempontrendszer módosulásairól tájékozódhat az olvasó. Ezt már csak azért is fontos kiemelni, mert egyrészt a Műút-könyvek éppen azon könyvsorozatok egyike, amely egy évtizede rendszeresen je­lenteti meg – szakterületek tekintetében is – különböző szerzők esszékből, kritikákból, tanulmányokból, elemzésekből, „jegyzetekből”, szépirodalmi szövegekből összeállított gyűjteményeit – a „szürkezónaként” jelölt terület szinte teljes lefedettségét is biztosítva ezzel. Másrészt az utóbbi években (a kritikavitákat követően) úgy tűnik, mintha az irodalomtudományos diszkurzusban ismét komolyabb érdeklődés támadt volna a kritikaírás lehetséges irányai, működés- és megszólalásmódjai, valamint gyakorlatai és módszerei iránt (2013-ban a Debreceni Irodalmi Na­po­kon a „Kritikai életünk” kérdése, míg 2017-ben a KULTOK konferencián éppen a „Me­takritika” témája szolgáltatta a tanácskozások kiindulópontját – az Alföld ha­sábjain meg is jelent mindkét program szerkesztett anyaga).

A Metakritika előszavából azonban egyértelműen kiderül, hogy a kötet nem a „vár­ható” erőtérbe érkezik meg, ugyanis Somogyi összegyűjtött kritikái itt (egy textus kivételével) nem különböző szakkritikák revízióját, interpretációját vagy a me­ta-kritika viszonyrendszerének modellálását hajtják végre, pedig úgy tűnik, az al­cím (A magyar kritika alakzatai az ezredforduló után) kifejezetten a kritikaírást és a kritika „műfaját” érintő kérdéseket állítja a vizsgálat középpontjába. Mindez nem je­lenti azt, hogy az egyes recenziók megjelenésének kronológiai rendjét megtartó, s a kötetet talán éppen ezzel strukturáló szerzői szelekció nem képes az ezredfordulót követő kritikaírás egy irányát sem felmutatni, azt azonban alapvetően va­ló­színűsíti: ez egyáltalán nem egy metakritikai perspektívából történik meg. „Nem volt célom az sem, hogy megírjam a magyar irodalomkritika ezredforduló utáni teljes történetét, így ez a feladat a jövő kritikatörténészeire marad.” (8.)

A cím és alcím viszonya tehát azáltal minősül (félrevezető) ígéretnek, hogy miközben a címadás némiképp totalizáló érvénnyel lép fel a magyar kritika institucionális vonatkozásában, addig az előszó kizárólag a kritikus megfigyeléseinek és praxisának rögzítésében jelöli ki a kötet célkitűzését. Ez voltaképpen olyan paradox vi­szonyt létesít a – már említett – koncepció nélküli kritikagyűjtemények előszavát meghatározó apologetikus struktúra és a metakritikai tekintet ellenőrző funkciója kö­zött, amely az egyes recenziókra bízza a kötet szerkezetének elrendezését és ko­mmentálását, valamint a magyar irodalomkritika alakzatainak felmutatását is. Ez utóbbi azonban csak a saját kritikai beszédmód színrevitelében lehet érdekelt, hi­szen az eltérő diszkurzív minták és kritikai tendenciák komparatív vizsgálatát is egyaránt a befogadói folyamatokhoz rendeli. Annak ellenére, hogy a kö­tet a „be­szélni hagyás” (dialogikus) modelljével kapcsolja össze saját értelmezési horizontját, végső soron nem képes elkerülni a Metakritika első szövegének címében jelzett kapcsolat (Kritika és elfedés) megjelenését saját beszédmódjában sem, ugyanis ol­vasási gyakorlata, amely a félreolvasás detektálására épül, csak a meta­kri­tika le­hetőségét mutatja fel, miközben maga – más értekelő távlat vagy kritikai szólam hiányában – alapvetően kritikai marad. Ahogyan ez a „regiszterkeverő kritika” esetében éppen Somogyi elemzése által válik láthatóvá: „sok esetben maga is a vizsgált szövegekhez válik hasonlóvá, mintegy színre viszi a kritika és az irodalmi szöveg közötti határok elmosódásának tapasztalatát.” (20.)

Ami a kötet meghatározó logikai-narratív alapviszonyának átmeneti felülírását je­lenti, az a kötet második, Félkomoly apák című szövegében bekövetkező modális törés. Ebben az esetben ugyanis azért jöhet létre egy kvázi metakritikaiként azonosítható tekintet, mert az interpretáció középpontjába állított „tessera”-fogalom a kritikusi tevékenységet is ideiglenesen felfüggeszti azért, hogy egy distanciát hozzon létre saját és másik között. Nem véletlen, hogy a megkülönböztetés és az apológia párhuzamos jelenléte itt a kritikai tevékenység narrációjára, az írás „jö­vő­jének” megalapozására készteti a kritikust, ahogyan az sem: a méltatást jelző sza­vak oppozíciói maguk is az elismerést stabilizálják, ami a mester és tanítvány köz­ti pszichoanalitikus viszony feloldásának kísérleteként is értelmezhető. Ez a dis­tancia alakítja ki azt a textuális kapcsolatot is, amelyben az előző, Kritika és el­fedés című dekonstrukciós szövegszervező eljárásokkal foglalkozó fejezet ott még „elfedett”, vagy felszínre nem kerülő tapasztalatai a Félkomoly apákba íródnak vissza. Egyrészt kétségtelen, hogy ez a fejezet az olvasás kritikai potenciáljának és a kritika olvasásából származó metakritikai karakterének egymással szorosan összekapcsolódó műveleteit teheti láthatóvá, másrészt – ezzel összefüggésben – kétségtelen: ez a kötet egyik legnagyobb teljesítménye. Az irónia azért válhat itt hangsúlyosan is szövegszervező elvvé, mert a kritika olvasása a kritikai beszédmód retorikai felépítésén keresztül önmagára ismerhet rá, ugyanis Somogyi szövegének utolsó bekezdései is rendelkeznek (noha nem abban a mértékben és relációban) a Kal­már-könyv strukturális-narratív kapcsolatainak éppen Somogyi által kimutatott hé­zagaival. Mindezt úgy is meg lehetne fogalmazni: ez metakritika – de nagyon is Somogyi kedve szerint való.

A kötet következő szövege – már most fontos hangsúlyozni – a Metakritika vállalkozásának másik legnagyobb teljesítménye: Margócsy István fentebb említett, Ha­jóvonták találkozása című könyvének kritikája. Noha ez az előzőtől teljesen eltérő módon kapcsolódik a kötet címében is jelzett problémához, azonban annál több teoretikus összefüggést, módszertani szempontot és történeti vonatkozást szol­gáltathat a metakritikai jelenség felmutatásához. A Hagyomány, ideológia, kri­tika című recenzióról a kötet összeállítása előtt ugyanis még bizonyosan nem lehetett elmondani, hogy a hármas fogalmi kapcsolat utolsó tagja (a Metakritika mint cím is erre utal) akár a Margócsy-kötetről megjelenő kritikára is vonatkozhat. Ilyen szempontból tűnik egyre komolyabb döntésnek az, hogy a különböző recenziók összeállítása során a címek egyáltalán nem változtak, hiszen ebben az esetben a szövegek közti kapcsolat utólag mégsem egy „adott pillanat reflexióinak” tűnik, ha­nem éppen a szerkesztés jelentéskonstituáló hiánya miatt jeleníthet meg egy me­takritikai összefüggést. Ez magyarázhatja azt is, miért ebben a szövegben fordul elő annyi átemelés az eredetiből, amely gesztus azonban nemcsak szóhoz juttatja az eredeti kritika nyelvét, hanem egyszerre szét is forgácsolja, felosztja, vagyis be­kapcsolja a kritikát saját kritikai diszkurzusába (éppen a Csipesszel a lángot tanulmánykötetet bíráló megjegyzések kapcsán). Ez kiváltképp akkor hoz létre egy sa­já­tos feszültséget a szövegben, amikor a kritika „saját történeti és ideológiai beágyazottságáról” (36.) van szó, ugyanis Somogyi szövege az értékelő távlat és kommentár helyett azáltal legitimálja és támogatja Margócsy írásának érveit, hogy nem­(csak) idézi az eredeti szöveget, hanem függő beszéd használatával közvetíti an­nak következtetéseit. Ez az eljárás hasonlóan működik az egész kötetben, amikor a kortárs irodalomkritika ideológiai beágyazottsága kerül középpontba.

Az olvasás mint átrajzolás és az Ellentétek metszéspontjában című szövegeket el­sősorban a hiba fogalma kapcsolja össze. Az előbbi kritika maga is a „mű-hibákkal” foglalkozó Szilágyi Zsófia-tanulmánykötet kulcsszavával dolgozik, miközben utóbbi Sári B. László politika és irodalom viszonyát értelmező kötetének olvasási stra­tégiái által feltárt hiátusokat elemzi, azokat az irodalomkritika- és történet relációjában hibaként azonosítva. A hiba kitartó olvasása azonban Somogyi kötetében másként is megmutatkozik: a hiba írásává válik. Amikor ugyanis a kritikaírás citációs gyakorlatának fentebb vázolt (metakritikainak is nevezhető) dinamikája nem a kritikai beszédmód részét képezi, hanem a bemutatás, a recenzált kötet hangjának megszólaltatása és ilyen módon javarészt az affirmáció a célja, akkor érthetővé vá­lik, hogy A tetten érhetetlen „másik” című szöveg miért mutat az addigi kötetstruktúrát szervező kritikai megoldásoktól teljesen eltérő irányba. A szöveg utolsó oldalán egyébként ez a fejezetcímek hibás kurziválásában is megjelenik – a hiba mintegy észrevétlenül beíródik a hibára csak egyszer nem reagáló kritikus szövegébe. (Persze, itt a kritikaírás intézményének és funkcióinak tekintetében valószí­nű­leg jelentős kü­lönb­ségek fedezhetőek fel a kritikai és a metakritikai aktusok végrehajtásában). Vég­ső soron mégis elgondolkodtató, hogy ez az egyetlen fejezet, amely a vizsgált kötet teljesítményében megállapított hiányosságok betöltését mint az utószó szupplementumában végrehajtható ígéretet a (saját) kritikusi feladat részének tekinti, azonban ép­pen egy sajátos utószóban távolítja el magától an­nak végrehajtását. („Így az olvasóra, netán a kritikusra marad ennek a modellnek a kibontása…” 65.).

A Félkomoly apák című szövegnek a kötetben megtalálható a tulajdonképpeni pár­darabja is, hiszen Az anglista mint mímus szintén értelmezhető a már említett „tes­sera”-fogalom felől, azonban immár nem úgy, mint a Kalmár-könyv kritikája ese­tében, tehát nem a mester és tanítvány viszonyában végrehajtott tudatos kritikai distancia kialakítása által, hanem implicit módon, a Bényei-kötet értelmezését és be­mutatását kísérő kontextualizálás precizitásra és részletességre építő folyamatában. Somogyi ebben az esetben ugyanis a vizsgált kötet szerzőjének addigi munkásságát is úgy kapcsolja be az aktuális analízisbe, hogy az angol irodalom történeti vonatkozásait és a különböző teoretikus kérdéseket egyaránt mérlegeli és összefüggéseik viszonyrendszerébe helyezi Bényei recenzált kötetét. A Bényei-szö­veg előszavából kiolvasható „apologetikusságot és egy jó adag öniróniát” (78.) ilyen módon maga Somogyi élezi ki először, oldja fel második és magyarázza harmadik lépésben. Ezt követően a szerző számára szinte magától adódik az alkalom, hogy az aktuális kötet recenzálása során Bényei korábbi írásából is idézzen. Ez a tesserai szövegmodell összességében azért nem von le semmit a Metakritika vizsgált fejezetének teljesítményéből, mert Az anglista mint mímus immár nem kritikaként, hanem tanulmányként válik olvashatóvá.

A szöveg mindemellett olyan határkő formáját ölti a kötetben, amely bizonyos ér­telemben lezárja Somogyi Gyula addigi kritikaírási „modelljét”, ugyanis Az anglista mint mímustól kezdve egy olyan irány és módszer artikulációja tapasztalható, amely a további kritikák nyelvét és szemléletmódját is egyaránt meghatározza: egy­re nagyobb szerepet kap a kontextualizáció, a különböző szerzők előző munkáinak becsatornázása az aktuális kötet vizsgálatába, az elméleti kérdések és világirodalmi horizontok felmutatása és összehasonlítása. Ezért lehetséges az, hogy Kal­már újabb kötetének interpretatív igényű kritikája (Változatok a szubjektumra) már egyáltalán nem emlékeztet a Félkomoly apák textuális műveleteire, hanem sok­kal inkább a Testek a vásznon című könyv kiegészítéseként, s ezáltal a kritika feloldásaként olvasható.

Ami a vállalkozás narratív struktúrája alapján felszínre jöhet, az az, hogy So­mogyi Gyula Metakritika című kötete a Hamann, Herder és Kant fémjelezte kritikai tervezet értelmében tehát bizonyosan nem nevezhető metakritikának. Az, hogy a kötet alcímében jelzett ezredfordulót követő alakzatok feltárása önmagára zárul, s a Metakritika ezáltal a saját praxis útjelzőiből létrehozott tablóként, vagyis egy ígért narratíva nyomaként olvasható, azonban a kritikaírás sajátos, önmagát mű­köd­tető és fenntartó gépezetéről is tanúságot tesz. Ennek nyilvánvaló hozadéka va­lójában éppen annak felismerése lehet, hogy a metakritika ellenállás a kritikai ál­lásfoglalással szemben, és annak lehetetlensége egyszerre. Mintha éppen ebben állna annak a kötetnek a teljesítménye, amely a címadás gesztusa felől olvastatja a szö­veget, annak, amely a magyarázó-kommentáló-összegző narratív kísérletek he­lyett az egyes recenziók és kritikák párbeszédére bízza a narratíva létrehozását, an­nak, amely tulajdonképpen nem is kíván kritika lenni. Mintha a metakritika már mindig is az olvasás volna.

Somogyi Gyula: Metakritika, Műút-könyvek, Miskolc, 2016.

(Megjelent az Alföld 2019/3-as számában.)