„Mégis szabad kultiválni”

Szirák Péter: Engedjék meg, hogy bemutassam a beszélgetés résztvevőit: Bódi Ka­talin, a Debreceni Egyetem irodalomtörténésze, Kukorelly Endre író, költő, esszé­is­ta, Sepsi László író, szerkesztő, kritikus. Beszélgetésünk tárgya – az irodalmi kultusz és a sztárság – kapcsolódik a korábban elhangzott előadásokhoz. Margócsy Ist­ván szépen bemutatta, milyen módon volt az irodalom a 19–20. századi magyar kultúra, sőt mondhatjuk, a nemzet mint „elképzelt közösség” összekovácsolója. A kultuszkutatás szerint a kultusz olyan speciális rítusok összefüggése, egy olyan is­métlődő szokásrendszer, melyben egy közösség megerősíti a vezető értékeit. A kul­tusz tehát nemcsak személyek dicsőítése, hanem egy önfenntartó közösségi cse­­lekedet, a közös kultúra rituális megerősítése. Azt is tudjuk, hogy a kultusz etimológiáját tekintve egy tőről fakad a kultúrával, eredeti jelentésében a földműve­lés­hez kapcsolódik. Az „cultura agri” a föld megművelése, ez ment át utóbb jelentésbővülésen, de megőrizve – a magyar szófejtés szerint is – eredeti tartalmát: a kul­turált ember művelt ember, nyitott újabb ismeretek megszerzésére, aki tehát ter­­mékeny, mint a termékennyé tett föld. A kultúrának egyik alapvető eleme a kultiválás, ami szoros kapcsolatban van a vallási hagyományokkal. A kultuszkutatás egy nagyon szerteágazó tudományos gyakorlat: ahogy Guld Ádám előadása is meg­mutatta, a népszerű kultúra, a sztárkultuszok vizsgálata is beletartozik. De a po­litikai kultuszoké is, mint ahogy ezzel a történész Gyáni Gábor és Vörös Bol­di­zsár is foglalkozik; legutóbb Turbucz Dávid tollából a Horthy-kultuszról jelent meg szak­munka. Nos, az első kérdéshez Kukorelly Endrétől idéznék, akinek 2016-ban je­lent meg a Porcelánbolt című esszégyűjteménye, melyben klasszikus és kortárs „ked­venxcekről” egyaránt írt, és sokszor érintette a kultusz kérdését. Egy helyen pél­dául azt olvassuk, hogy az, aki az irodalom történetének elbeszélésébe fog, „lát­ja a tartós és újrázó szilágyidomokozást (csúful belefulladni a valóságba), a né­piek kormosistvánozását, az urbánusok örkényezését, petrizését, de egyetért azzal, hogy (így) kell kultuszt gyártani.” Egy másik mondat arra a gesztusra utal, melyet so­kan ismernek: Esterházy Péter 1981. december 13-a és 1982. március 15-e között Ott­lik Géza Iskola a határon című regényét lemásolta egy A/3-as lapra, a so­rokat egymásra írva, és ebből egy gobelin-szerű képzőművészeti alkotás jött létre, mely úgy örökíti meg a művet, hogy olvashatatlanná – vagyis „megváltoztathatatlanná”, kultikus tárggyá, egyfajta ereklyévé – teszi. Ehhez azt teszed hozzá, hogy „ha én másolnám le, csakis kultuszból másolnám.” Egy másik mondat: „a kultusz hü­lyíti az olvasást” – ez arra utal, hogy a személyekre irányuló kultusz az olvasást egy­szerűsíti – de mindjárt hozzáteszed: „mégis szabad kultiválni”. Alighanem ironi­kus ez a mondat, de most induljunk ki abból a kérdésből, hogy jó-e kultuszt csinálni? A kutatók sokáig úgy álltak hozzá, hogy a kultuszt kritizálni kell. Mosta­ná­ban inkább úgy tartják, hogy úgysem lehet tőle szabadulni, így elsősorban megérteni érdemes.

Kukorelly Endre: Pontosan érzékeled ezekben a szövegekben az iróniát. Ebben két­lelkű vagyok, ugyanúgy reagálok a kultuszra, mint igazából mindenki: vigyorgok rajta. Kétségtelen, hogy a kultikus olvasás hülyít, de néha jó hülyének lenni. Mű­alkotásokat nem „kötelező” érteni, „elég”, ha élvezzük. A magyar zsákutcás történelemnek az a sajátszerűsége, hogy muszáj kompenzálnunk: mindenki frusztrált, és próbáljuk ezt valahogy ellensúlyozni. Jelzem, mindenki kompenzál, de mi kicsit „túltoljuk” a kultuszt. Látom magam előtt a német barátom arcát, ahogy mondja: „Mennyi a szobor errefelé, nálunk Goethe van és Schiller, legfeljebb Bismarck.” Tény­leg túl sok a hősünk, akiket kultiválunk, ők a kompenzációnk eszközei. Vég­te­lenül lehet ironizálni ezen. Margócsy István idézett olyan szövegeket, amelyek a kultusz fölött nevetgélnek: Petőfiről írott – csak hogy én is kultiváljak – zseniális mo­nográfiájában írja, hogy 16 Petőfi utca van Budapesten. Teljesen abszurd. Elő­adásomnak azt a címet adtam volna: Petőfi Kazincbarcikán – ugyanis Margócsy könyvéből kiderül, egyedül ott nincs Petőfi utca. Körül lehetne tekerni Petőfi utcával a Földet, mosolyogsz ezen, közben meg jó, mert Mari néni is tudja, hogy létezett ilyen fickó, és azt is tudja, hogy költő volt az istenadta. Nekünk tulajdonképpen érdekünk a kultusz, lássuk be, jó, hogy a magyar közbeszéd tud arról, hogy lé­tezik irodalom. Ez nem evidens. 1995–96-ban Berlinben DAAD-ösztöndíjas voltam, futballoztam egy kis helyi csapatban, és többször el kellett mondanom, mivel foglalkozom. Nem értették, és azt gondoltam, a rossz német kiejtésem miatt nem. Az egyik kelet-berlini munkanélküli, amúgy a pályán a hierarchia élén álló fiú, mi­kor felfogta a Schriftsteller szót, azt mondta: „Én is olvastam már Doszto­jev­szkij­től.” Nem evidens az irodalom státusza, és hogy nálunk van tisztelete, az a kultusz­nak is köszönhető.

Bódi Katalin: A kultuszról egész más vonatkozásban akartam beszélni, de inspirál­tak az előadások és a megkezdett beszélgetés. Egyrészt az időbeliség járt a fe­jem­ben, amely a korszakolás esetében is hasonló: mennyire látjuk reálisan a ve­lünk egyidejű kultuszokat, és azok a kultuszok, amelyeket korábban feltételeztünk mű­ködni, nem utólagos konstrukciók-e? Nyilván a Petőfi-kultusznál nagyon markáns lehetett az egyidejűség tapasztalata a kortársak számára a szabadságharc bu­kása után, amelyet Szendrey Júlia élettörténete, vagy éppen Petőfi halálának misztifikált körülményei egyaránt tápláltak. Számomra az látszódik, hogy manapság rend­kívül nehéz formalizálni, megnevezni a kultuszokat a kultúra egyes területein, ami feltételezhetően a sokféle mediális csatornának, illetve a sokféle (életkori, társadalmi, politikai stb.) kulturális csoportosulásnak a következménye. Másrészt az tű­nik nekem izgalmasnak, hogy a kultuszok hogyan működnek a „maguk valóságában”, azaz milyen kulturális performanszok kapcsolódnak hozzájuk, mi tartja őket életben? Az iskolai ünnepségek? Versek szavalása? Az újratemetés? Szo­bor­ava­tás? Színházi előadás? És ezekben hogyan jelenik meg az irodalom? Változatlan, ál­lan­dósult jelentésekkel, vagy a megújuló olvasatok lehetőségével? A mediális sokféleség is lényeges lehet a kultusz működési folyamatának megfigyelésében, persze az előbb említett példák, a performanszok, a szobrok stb. már utaltak a kultusznak erre a lényeges vetületére. Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című re­gény­folyamában megjelenik Racine, de végeredményben csak azért, mert Marcel ra­jong Sarah Bernhardtért, a kor ikonikus színésznőjéért, aki önálló esteken különböző drámaíróktól és költőktől ad elő szövegrészleteket, köztük a klasszicista szerző Phaedra (1677) című tragédiájából. Sarah Bernhardt szépsége, szobor­szerű­sé­ge, ugyanakkor erotikája dinamizálja az egyébként is szenvedélyes Phaedra alakját, és a regénybeli Marcel ebben a performatív folyamatban elválaszthatatlanul ta­pasz­talja meg a szöveg és az előadás, Phaedra és Sarah Bernhardt figuráját. A színésznő láthatóságát ráadásul már nemcsak a színház, hanem a fotográfia is biztosítja ebben az időszakban: a színházi jelmezekben pózoló figura a saját nevének fel­iratával ellátott képeken paradox módon fedi egymásra a valóságos és a kultuszban létrejövő alak kettősségét. Utólagosan Proust szövege is kultikussá válik a 20. századi regény, a modern szubjektum- és emlékezettörténeti kutatások folyamatában, ebben a közegben elevenedik meg Bernhardt, a színházi világ és még rá­adásul Racine is, aki a legkevésbé tehet erről a kultikus kiemelődésről. Nehéz te­hát egész pontosan meghatározni egy kultusz működését, mintha mindig csak egyedi példák lennének ebben, ez nagyon érdekes számomra.

Sepsi László: A „jó-e” kezdetű kérdésekkel nem nagyon tudok mit kezdeni. Viszont az előadások alatt és most is azon járt az eszem, nem tisztáztuk, mi a kultusz, meg tud­juk-e határozni. Aspektusai felmerültek: köze van egy közösséghez, amely le­het egy egész nemzet, vagy egy kisebb, akár pár fős ízlésközösség, és van benne va­lami rituális jelleg. Kérdés, hogy egyedül tud-e valaki kultuszt csinálni: ha nincs egy barátom se a Facebookon, de mindennap Esterházy-idézetet posztolok, az kul­­tuszgyártás-e? A másik kérdés, hogy miből állnak a kultikus rituálék. Leginkább nem az irodalmi kultuszokkal, hanem a kultuszfilmekkel, a körülöttük kialakult kö­­zösségekkel foglalkoztam eddig komolyabban, és minden erről szóló szöveg az­­zal indul, hogy ez nagyon képlékeny dolog, nehéz meghatározni a kultuszfilm fo­galmát, de viszonylag pontosan körül lehet lőni. Ennek egyik aspektusa befogadáselméleti, közönségkutatási aspektus: egy adott mű, szerző, jelenség körül kialakul egy olyan befogadói közösség, amelynek normái eltérnek az általunk normálisnak gondolt viselkedésmódoktól. Például valaki nemcsak megnézi A Gyűrűk Urát kétszer-háromszor, hanem elkezd tündéül tanulni, vagy hétvégenként valaki Darth Vadernek öltözve rajongói találkozókra jár. Ezek olyan kultúrafogyasztási gesz­­tusok, amelyek túlmutatnak az átlagosnak tekinthető befogadói gyakorlatokon. Itt van egy performatív többlet, ami kultusznak tekinthető. A kultuszkutatásnak ez a területe azt vizsgálja, ezek hogyan nyilvánulnak meg. Az a gesztus például, hogy Esterházy leírta az Iskola a határont egy papírra, a kultuszgyártás szempontjából igazából egyenértékű azzal, hogy valaki Darth Vadernek öltözik, csak az egyikben több a munka (persze kérdés, mennyi energiát feccölök a jelmezbe). A má­sik kérdés a textualitásra vonatkozik, és nyilván itt összeér a kettő: mely szövegek (vagy szerzők) körül generálódhat kultusz? Mik a tulajdonságai egy kultikus szö­vegnek (vagy filmnek), van-e közös nevezőjük? Általában a befogadáselméleti as­pektusnál a deviancia (ez itt most értékmentes fogalom, értsd: normától való el­té­rés) lesz a kultuszt kiváltó ok, ugyanúgy magának a szövegnek is rendelkeznie kell egyfajta deviáns minőséggel: ezek általában szubverzív vagy transzgresszív tu­lajdonságok. Lehet pusztán az is, hogy nem lehet ötven évig beszerezni, és ha va­la­ki a társaságból mégis megszerzi, mondjuk egy VHS kazettán, annak a közösség­nek lesz egy beavatottságélménye, amire alapozva máris elkezdheti a kultuszépítést. Az is nagyon hasznos, ha a szerző fiatalon és tragikusan hunyt el, az nagyon jót tesz az életműnek a kultusz szempontjából. Vannak tehát ilyen tényezők, de mindig külön meg kell nézni, hogy az adott műnél milyen hatások működnek. Itt van pl. a Rocky Horror Picture Show. Ha megnézzük, mely tulajdonságai tették ezt a filmet a 70-es években kultuszfilmmé, és hogy miben nyilvánult meg ez a kultikusság, akkor azt látjuk, hogy a közönség betanulta a mozdulatokat, és táncolt a vetítés alatt, miközben a filmnek van egy felforgató szexuálpolitikai ideológiája, amelyhez normasértő műfaji és stiláris sajátosságok kötődtek, egymástól látszólag tá­vol eső műfajokat kevert, mint a horror, a vígjáték és a musical, másrészt a heteronormatív, középosztálybeli társadalom ellenében alternatív praxisokhoz (is) ren­delt pozitív értékeket. Nekem nagyon érdekes volt hallani, hogy Magyar­or­szá­gon ezek a sokszor radikálisnak tűnő kultikus gyakorlatok hogyan szivárogtak be az in­tézményesített kultúrába, magába a kánonba, amivel a kultusz egyébként el­vileg szem­­ben áll. A filmeknél legalábbis fontos, hogy a fősodorral szemben po­zícionáljuk ezeket a szövegeket. Ez látszik a mai kultúrkampfból is: mindenki azért küzd, hogy ő legyen az outsider. Úgy akarnak magukból kultuszfigurákat csi­nálni, hogy be­leállnak ebbe a deviáns, kiszorított pozícióba, ez nagyon sajátos kulturális logika.

Szirák Péter: Ha jól sejtem, az irodalomban viszont gyakori, hogy a kultusz már eleve erős kánonpozícióban lévő szerzőt támogat meg, vagyis a kultusz nem ellene megy a kánonnak, nem ellenkulturális jelenség, hanem a kultúra fősodrát erősíti meg. Itt lehet érdekes, hogy valóban és mennyire a személyre irányul a kultusz. Például Ottlik Géza vagy Nagy László esetében. Mennyire választja el egymástól a kultusz a személyiséget és a létrehozott irodalmi teljesítményt?

Kukorelly Endre: A kultúrharc leírható azzal, hogy az „egyik oldal” betámadja a „má­sik oldal” fontosnak tartott figuráját, mire a megtámadottak ezt magukra ve­szik, és kezdik aránytalanul kultiválni az illetőt. Azért érezzük, hogy Esterházy kultiválva van, mert támadják. Petrit nem hagyták „meghalni”, azonnal kezdődött a kul­tuszgyártás, és ez, ha nem is egyenletesen, de azóta is működik. Más szerzőknek viszont nem jön össze. A „másik oldal” kultikus figurája, Csoóri Sándor halála után kiment alóla a kultusz, nem hallom annyit emlegetni, mint életében. Az 1985-ös Debrecenben Irodalmi Napokon Nagy László volt a téma, és Hekerle László – a kö­vetkező évben meghalt, nem volt még harminc éves – nagyon erős szövegének botrányos fogadtatása volt; akkori „nagy emberek” küldték el melegebb éghajlatra. Ugyanis beletenyerelt egy kultuszba. Ottlik kultiválása szintén érdekes történet: pél­­dául ezt én is igazán akceptálom, egyszer mégis rajtam csattant az ostor egy cikkem miatt – erről sokat írok a Porcelánboltban. Egy nagyon erős – értsd befolyásos guru támadott meg azzal, hogy plágiummal vádoltam Ottlikot stb., hagyjuk: ér­zékeltem, hogy ki vagyok rakva a hóra, mert naivan nem vettem figyelembe a kultuszalakítás sajátszerűségét, és azokat az érdekeket, amelyek hozzátapadnak. Ez nagyon kényes dolog. Amíg diskurzuson belül marad, maximum bájos – ahogy például Mikszáth azt írja Jókairól, hogy olyan, mint Midasz király, bármihez nyúl, az – nem arannyá, hanem – képviselővé változik: tud ironizálni a kultikus figurán egy, a kultuszt maga is gyártó szerző. Ám amikor kikerül az irodalom teréből, és politikai tétje lesz, rögtön veszélyesebb a véleménynyilvánítás, az elvártból való ki­beszélés. Kié Petőfi – Pándi Pál írja le, vagy Horváth János? Mindkettő szerint az övé az igaz, az igazi, noha ezek köszönőviszonyban sincsenek egymással. Rögtön ki­zárólagossággal lép fel a kultuszgyártó: én mondom meg, aki mást mond, az mi­nimum gyanús. Maximum bármi. És folyton a maximum felé tendál.

Szirák Péter: Vannak „rétegkultuszok”, de Petőfi például olyan alak, akit egy egész nemzeti közösség elfogad. Margócsy tanár úr azt mondta, a magyar kultúra na­gyon kultivál. Kérdés, hogy ez más nemzetek gyakorlatától mennyiben tér el?

Bódi Katalin: Hogy mennyire van benne a kultuszban egy író személyisége, azt mon­danám hirtelen, hogy csak addig, amíg a szerző él, illetve kultuszának biografikus elemeit már csak azok tudják felmutatni, akik ismerték őt – de ez nem jelenthető ki egyértelműen, és itt megint hivatkozhatnánk a Petőfi-kultuszra. Jól látható, hogy (romantizált) származása, rövid élete és tragikus halála, a biografikus figura is­merősnek vélt vonásai erőteljesen beleíródnak kultuszába, hasonlóképpen József Attiláéhoz. Összességében nagyon fontos a kultuszban, hogy izgalmas személyiség le­gyen az illető: ott van például Balzac, aki önmagában nem lett kultikus személy, mert ült a szobájában, és írta a regényeit, legfeljebb, ha átmenekült a hitelezői elől a másik lakásába – ha nem ezt tette volna, nem írta volna meg az Emberi színjáték című regényfolyamot, illetve egyes szereplői bizonyosan kultikusok lettek. Annyit talán mindenki tud Balzac írásmódszeréről, hogy volt egy Napóleon-szobor az asztalán (közismert, hogy a Napóleon-kultusz igen erős volt az 1830-as évek Fran­ciaországában), de kultikus figurák az irodalomban valóban azok lesznek, akik valamiképpen deviáns jegyeket mutatnak. Rousseau a gyónás alaphelyzetére pro­vokatívan rájátszó Vallomások című munkájában megírja az önéletrajzát, ame­ly­ben egyszerre van politikai védekezés és provokáció a korabeli társadalomfilozófiai gondolkodás irányába, közben pedig saját kultuszát építgeti gyermek- és fiatal­kora fordulatos érzelmi-érzéki-intellektuális szocializációjának bemutatásával. Dide­rot-t a Levél a vakokról című értekezése miatt börtönözik be, Sade márkit hol saját életeseményei, hol regényei miatt zárják börtönbe (egyik alkalommal a Bastille ostromának napján, 1789. július 14-én tűnik el zárkájából), az ő figurájukra, élet­művükre erősen rátelepszik a személyiségüknek a kultusz általi megalkotottsága. Ez nyilván nagy terhet is jelent az olvasásban, és nem igazán tudom, közoktatási szinten hogyan lehet az ő műveiket olvashatóvá tenni. Én a tanítás során éppen a személyiség izgalmas karaktere felől próbálom őket megragadni. Diderot például rettenetesen unalmasnak tűnik távolról, ahogyan Az apácában az unalomig kifejtetten bírálja a korabeli egyház működését, sürgetve a nagy közhelyekkel leírt felvilágosodást. A Diderot-kutatásokból tudható azonban, hogy a szerző egyfajta ko­ra­beli „médiahackként” írta meg Suzanne segítségkérő levelét-memoárját (amelyek re­gényként csak másfél évtizeddel Diderot halála után jelent meg). Célja az volt, hogy a társaságukból egy időre vidékre távozó barátjukat visszacsalogassa Pá­rizs­ba, annak szociális érzékenységét felkeltendő Suzanne érzékletes panaszaival. Nem­csak e nevetésre ingerlő játék részleteinek a megismerése és Diderot személyiségének összetettsége frissítheti fel a szöveg olvasását, hanem Suzanne fi­gu­rá­já­nak képzőművészeti megalkotottsága és a passiótörténeti narratíva felismerése. A né­ma, bezáródó, önismétlő kultusz jó eséllyel dinamizálható, ha alapjaiban valami kü­lönösen értékes és lényeges rejtőzik. A Vörös és feketénél az egyik legutóbbi szemináriumon előkerült a Don Juan-mítosz, ennek kibontásához és megértéséhez Casanova élettörténete, illetve kifejezetten az általa elbeszélt Theresa-Bellino anek­dota volt egy párhuzamos példa. Casanova valóságos személy volt ugyan, de nem tudjuk pontosan, hogy a leírtaknak mekkora része kitaláció és mi történt meg va­lóságosan, számít-e ez az arány például a kasztrált énekes elcsábításáról beszámoló történetet elkerekedő szemekkel olvasónak. Annyi bizonyos, hogy mind Ca­sanova, mind pedig Julien Sorel párhuzamos figurájává válnak egy mitikus hősnek, aki a középkor végén bekerül az írásbeli kultúrába, hogy aztán Mozart Don Gio­vannijában legyen csúcsra járatva. Érdekes az is, ahogyan a biografikus figurák mint­ha már életükben mitizálódnának, erre több példát is látunk a francia kultúrá­ban. Kérdés, hogy vajon költőként nem könnyebb-e kultikussá válni. Ez a modern szubjektum megszületésének a következménye is lehet, hogy a verseket jellemzően a költő személyisége felől olvassuk. Baudelaire például kultikussá válik a köré teremtődő iskola révén, új költői versnyelve, képisége, szimbólumrendszere, új ihletforrásai nyomán, de ő maga is felemel festőket, zeneszerzőket, költőket, akik vagy körülveszik, vagy egy korábbi korszakból megszólítják őt. Ilyen például Watteau 18. század eleji festészete, akinek a képei nemcsak Baudelaire-nél, ha­nem Nervalnál és Verlaine-nél is meghatározók. Ez a személyiségkultusz a narratív identitás egyfajta speciális konstrukciója, amelyet maga a szerző, vagy utólagosan az olvasók, vagy egy direkt politikai-ideológiai szándék helyez rá egy alkotóra. Bor­zongva figyelem ennek az identitásnak és ennek a kultusznak a változását akár ön­magamban is: az utóbbi időben kifejezetten eltávolodtam Modigliani, Picasso és Dalí festészetétől – bár őszintén szólva utóbbi kettőért sosem rajongtam – magán­éle­tük részleteinek megismerése miatt. Nem tudom elválasztani magamban műal­ko­tásaikat a hozzájuk tartozó nők megalázásától, megverésétől, eltárgyiasításától.

Sepsi László: A romantikában eleve nagyon erős kultuszgerjesztő hatása volt annak a felfogásnak, hogy a művész egyfajta emberfeletti entitás. A 19. század végére a dekadencia-diskurzusok kicsit a visszájára fordították mindezt, ami aztán a korai pszichoanalízisben gyűrűzött tovább: a művész deviáns, neurotikus, elfojtásai vannak. Mire a művészfogalom ezektől megtisztult, addigra annyi kultuszfigura gyártódott ideologikus alapon, hogy például Baudelaire-t nem lehetett megszabadítani a kultusz lerakódásától. A kultikus szemlélet az oktatásba is beszivárog: a tekintély megszilárdításában játszik szerepet. Egy másik érdekes kultikus logika a kisajátítás: amikor megjelenik egy szubkultúra, amely olyan olvasási módot ajánl a szerzővel kap­csolatban, amely nincs párhuzamban a kanonikus olvasatokkal. Klasszikus pél­da az Óz, a csodák csodája, amit az 50-es években még durván elnyomott homoszexuális közösség kezdett el kultuszfilmként nézni, ennek nyomán a film önparódiába hajló, hiperperformatív kódjait saját szexuális identitása felől értelmezte: pél­dául a gyáva oroszlán olyan figura, aki nem meri bevallani saját homoszexualitását. Az Ózban meglévő excesszus egy szubkultúrában teljesen más értelmezést ka­pott. Másik, személyes példám Csáth Géza: kanonizált szerző, benne van a tankönyvben, ennek ellenére én már tizenéves horrorrajongóként horrorként olvastam, és ment a polcra Stephen King mellé. Egyrészt van a kultusz mögött tekintély, amit én nem feltétlenül szeretek, de működnek ezek a kisajátító gesztusok is, amikor kanonikus szerzőket helyezünk át egy másik értelmezői rendszerbe.

Kukorelly Endre: A kultusznak, ahogy Szirák Péter utalt rá, valóban erős a vallási jel­lege. Kortárs példával, Balassa Péter nagy kultuszgyártó volt, az általa szerkesztett Dyptichon című, Esterházyról és Nádasról szóló tanulmányokat összegyűjtő kö­­tet alapvető kanonikus gesztus volt. Kiemelte vele korosztálya két szerzőjét, és a címadással – kettős szentkép – kvázi szakralizálta is. Ez a gesztus pedig a közlekedőedények elvén óhatatlanul „lenyom” másokat – ez nem működhet másként. A kánon lényege, hogy bizonyos könyvek apokrif maradnak. Ez van, ilyen – eléggé „harcias” – a működés. Margócsy említett műve mellett szóba hoznám még Dá­vidházi Péter Shakespeare-kultuszról és Aranyról írott könyveit és Szilasi László Jókai-kultuszt feldolgozó munkáját. Mindhármat rendkívül kultiválom, és, az előbbi logika szerint, ha akarom, ha nem, most más dolgozatokat nem említve, azokat az említettekhez képest „lenyomom”. Ignotus és Horváth János a századfordulón használta Shakespeare és Petőfi kapcsán az „oldjuk meg saruinkat” kifejezést – bo­ruljunk le a szerző előtt – és meglepő módon ugyanezt alkalmazza Révai József is. A vallásos beszéd erőteljes háttere a kultuszképződésnek.

Szirák Péter: A kultuszkutatás Magyarországon a néprajz- és általában a társadalomtudomány területén a 70-es évek elejétől bontakozott ki. Dávidházi Péter 1989-es Isten másodszülötte című, a magyarországi Shakespeare-kultuszt feldolgozó mun­kája új irányt szabott a vizsgálódásoknak, aztán a 2000-es években Takáts József lett az elméleti keretek fontos alakítója. Valahogy azt érzem, még mindig erősebb a kritikai viszonyulás a kultuszhoz, a kutató legtöbbször úgy lát neki, hogy leleplezi, pellengérre állítja a kultikus beszédet, kidomborítja a gyakran mosolyt fakasztó, időnként groteszk jellegét. Kukorelly Endre azt írta, hogy „kultiválni jó”, tisztelegni, delejeződni, rajongani, hódolni – mindebben dagonyázni: érzelmileg pozitív, emberi dolog. Ti írásaitok során beletévedtetek-e valaha a kultikus viszonyulásba? Hogyan reflektálja ezt az ember, ha mégis erre hajlik? Bandi a Porce­lán­boltban nagy kritikusa a kultuszoknak, de tesz nagy gesztusokat is: Erdély Miklós vagy Mészöly Miklós esetében erőteljesen megjelenik egy legendás alaknak a felépítése, a kultiválása.

Kukorelly Endre: Nem lehet nem kultiválni: antropológiai jellegzetessége az em­bernek, hogy belecsúszik ilyen gesztusokba. Az a jó, ha reflektív marad ehhez a vi­szonyulásunk, adott esetben tudunk magunkon, a „leborulásunkon” nevetni. Ha nagy, megrázó teljesítmény előtt leborulsz, az természetes, aki nem csinálja, cinikus módon viszonyul a kultúrához. Ha jól balanszírozok, azzal nincs semmi baj.

Bódi Katalin: Próbálom utólagosan tetten érni az írásaimban a rajongást, amelyet szakszöveg készítésekor – elvileg – el kellene fojtanunk, hogy megmutatkozhasson a szöveg olvashatósága. Én a rajongásomat inkább tanítás közben élem ki, egy szö­veg elemzése során, a beszélgetés eseményében a személyes élmény jobban megbeszélhető, kicserélhető és elemezhető. Nagyon kedvelem például a Napó­le­on-korabeli képzőművészetet, többek között azért, mert ebben az időszakban a napóleoni kormányzás a képzőművészeteket ideológiai-politikai szempontból formálja kultikussá, annak a gondolatnak a jegyében, hogy ha naggyá tesszük Fran­cia­ország művészetét, akkor általa az ország is naggyá válik. A római kor mű­vé­sze­tének „újrahasznosítása” a napóleoni birodalom nagyságát is figurálja ebben a rö­vid időszakban. A hagyományokhoz való korabeli viszony, a szelekció, a felejtés és a jelentésadás sokat elárul a kultusz mai működéséről is. Azon kaptam ugyanakkor egyszer magam, mintha rajonganék magáért Napóleonért is (mint Julien So­rel), ami azért eléggé ijesztő… Kell tehát egy kontroll, egy távolságtartás, amellett, hogy a rajongás bizonyára életkori sajátosság is – persze nemcsak fiatalon lehet ra­jon­gani, de talán változik a módja a lelkesedésnek. Megjegyzendő, a tárgyválasztás ma­ga a kultusz egyfajta kijelentése is egyben. Mikor Roland Barthes kísérletet tesz Bal­zac egyik novellájának újraolvasására, abból az alaptézisből indul ki, hogy a klasszikus szövegek olvashatatlanok, és amikor egy egyetemista csoporttal elvégzi az elemzést, végeredményben ezzel a gesztussal is csak a szerző kanonikus pozícióját stabilizálja.

Sepsi László: Attól függ, hogy a kultusz gyakorlásának melyik aspektusáról beszélünk. Ha az áhítatról van szó, az nagyon idegen tőlem, eleve gyanús, ha valaki, va­lamely csoport ezt várja el tőlem. A másik kérdésre, hogy foglalkoztam-e irracionális mértékben olyan dolgokkal, amelynek más a közelébe sem menne, a válasz egyértelműen igen. Voltak szokatlan témaválasztásaim, foglalkoztam kultikus szövegekkel, gondolkoztam, olvastam, írtam róluk – ez már önmagában eltér a befogadói normától, túlmutat azon, hogy jó volt, vagy nem volt jó. Az értelmiségi praxis önmagában deviáns kulturális praxis: nem feltétlen erre találták ki a szövegeket.

Kukorelly Endre: Kérdés, mire találták ki, és melyik korban mire használták. At­hén­ban, Krisztus előtt az 5. században a Dionüszosz színházba ötezer ember fért be, és nem szórakozni jártak, vagy a kiskosztümjüket megmutatni. Ismervén a mi­to­lógiát, ismerték a sztorit, tudták hová fut ki: hanem a megtisztulás, a katarszisz mi­att mentek. És ez erősen mutatja a kultuszgyakorlás vallásos aspektusát. A görögök tudták, hogy nem csak a test, de a lélek is tisztán tartandó. Mindenki, az úgynevezett egyszerű emberek is jártak színházba, ez közös érzület volt. Életben tartani a kultuszt!

Szirák Péter: A sztárokról keveset beszéltünk, és ez – a szorosabban vett irodalmi szcénát tekintve – beszédes. Főleg a minőségi irodalom, annak használatba vétele került szóba. Szándékosan bulváros kérdést tennék fel végül: szerintetek vannak-e sztárírók? Abban az értelemben, ahogy a populáris kultúrában erről beszélünk, le­het-e egy minőségi irodalmat előállító szerző sztár?

Sepsi László: Miért ne lehetne? Sok szerző van, akinek megvan a kanonikus pozíciója, közben pedig az emberek ismerik a nevüket, például Jonathan Franzenét vagy Michel Houellebecq-ét. Téves beidegződés, hogy az ismertség és a minőség közt van valami korreláció.

Bódi Katalin: Különböző kulturális területek érintkezéséből is létrejöhetnek az is­mertség, az olvasottság jelenségei. Például a Nők lapja a tárcákon keresztül biztosítja az átjárást a szépirodalom felé a szélesebb közönség számára, nem véletlen Gre­csó Krisztián, Tóth Krisztina, Szabó T. Anna vagy Varró Dániel népszerűsége, an­nak köszönhetően tehát, hogy ők más fórumon is jelen vannak. De persze le­hetne említeni más példát is, mondjuk Péterfy Gergelyét, aki komoly erőfeszítést tesz a közösségi felületeken, hogy az ismertségét növelje. Az újfajta mediális feltételek jól kiszolgálják az önkultuszépítés e formájában potenciált látó, ezeket a felületeket ügyesen használó szerzőket. Másik közismert példa, hogy – már eleve is­mert szerző – verse tankönyvben szerepel, s ezt valaki kiteszi a Facebookra, az em­berek pedig felháborodnak, milyen versek kerülnek a gyerekek kezébe. Az irodalom kitüntetett fontossága mutatkozik meg abban, hogy mindenki elkezd gondolkodni a költemény értelmén. Mindazontáltal ijesztő szociológiai látlelet esetenként, ahogyan a kommentelők nemcsak a szerzőhöz, hanem egymáshoz is jellemzően verbális erőszakkal viszonyulnak: igény bizonyosan van tehát az irodalmi szö­­vegek szélesebb körben való befogadására, a szövegértési feltételek és képességek azonban némelykor fájdalmasan korlátozottak. De talán még mindig erősen él a köztudatban az, hogy a szépirodalmat meg kell óvni a tömegektől, és ez na­gyon káros elgondolás.

Kukorelly Endre: Az önmarketing Petőfiig vezethető vissza: nagyon érezte, mit és h­ogyan kell csinálnia a népszerűség érdekében. Jókainál is megfigyelhető ez: ők amúgy is koruk félistenei voltak. Ha a mai összes művészt, kőfaragót és balett-táncost eggyé gyúrnánk, sem érné el Jókai népszerűsége szintjét. Ellenpélda Arany Já­nos, akitől alkatilag volt idegen az önkultuszépítés, a kultusz mégis kialakult kö­rü­lötte. Mikor meghalt, pillanatok alatt összegyűlt a híres szobrához a százvalahány ezer pengő. A maiak nem összehasonlíthatóak velük. Túlságosan szórt a mezőny, túl sok a kisebb-nagyobb sztár, de senkinek sincs akkora potenciálja. Páran elég ügyesen nyomatják az önmarketinget, ami rendben is van; nevetséges, mikor azt hallom, nem illik – miért ne illene? El kell adni a terméket. Ha Petőfi ezt tette, a maiak miért ne próbálnák?

Szirák Péter: Még meg akartam kérdezni, te mennyire vagy önkultuszépítő, de et­től most idő hiányában eltekintek. Sok kérdésről volt szó, még többről lehetett volna beszélni. Én azt tanultam, hogy a kultusz nem feltétlenül rossz – végtére is kiiktathatatlan –, de figyelni kell, hogy túlzásokba ne essünk.

(Méliusz Juhász Péter Könyvtár, 2018. november 6.)

(A fotókat Szirák Sára készítette.)

(Megjelent az Alföld 2019/3-as számában.)

Hozzászólások