Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Pannon panoráma
89431
post-template-default,single,single-post,postid-89431,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Pannon panoráma

Szociográfia – Kárpát-medencei körkép. Tanulmánykötet, szerk. Letenyei László, Tamáska Máté

2018-ban a Gondolat Kiadó jóvoltából két konferenciakötettel is gyarapodott a(z egyébként túlírtnak bajosan mondható) honi szociográfiatörténeti irodalom. Tóth Pál Péter szerkesztésében jelent meg a Politikatörténeti Intézetben 2016 májusában megrendezett A magyar szociográfia a 20–21. században című tanácskozás írott vál­tozata, míg a Budapesti Corvinus Egyetemen 2017 márciusában (Tóth Pál aktív köz­reműködésével) megtartott konferencia anyagát, írásunk tárgyát, Szociográfia – Kár­pát-medencei körkép címmel szerkesztette kötetbe Letenyei László és Tamáska Máté.

A százharminc oldalas kiadványban az anyaországi falukutatás történetét Őrszigethy Erzsébet bevezető tanulmánya foglalja össze, időben és térben egyaránt ki­tágítva a trianoni Magyarország kereteit. A Bél Mátyástól napjainkig ívelő áttekintés politikatörténeti korszakok szerint, sok adatot mozgósítva, s csupán némi pontatlansággal (ilyen a debreceni és a sárospataki falukutatás értékelése, illetve a vármegyei szociális tanácsadók datálása) mutatja be a műfaj honi historikumát. Szabó Zoltán „ajtónyitó” munkájának, vagyis A tardi helyzetnek  különböző kiadásait szemügyre véve az írók és a hatalom igencsak változékony kapcsolattörténetét is sikerült kiválóan szemléltetnie a szerzőnek. Legalábbis a két világháború közti időszakra vonatkozóan. Hiszen később, a kommunista diktatúrában nem azért került hát­térbe a szociográfia, mert „akik a munkások sorsát a szívükön viselték, politikusok lettek” (28.), hanem mert a Horthy-korszakban „destruktívként” számon tartott szociológia immáron „burzsoá áltudománynak” minősíttetett, a valóságfeltárásra pedig még ennyi igény sem mutatkozott (a hatalom részéről legalábbis). Az sem kü­lönösen meglepő, hogy a Kádár-korszakban újraindított Magyarország felfedezése sorozat szociográfiáiban „nemigen esik szó a parasztságról” (29.), hiszen az erő­szakos téeszesítés következtében ekkor tűnik el (persze korántsem nyomtalanul) a hagyományos paraszti kultúra. A fejezet meglehetősen borús jövőképpel, a dilettáns helytörténetírás és az újságírók „halovány társadalomrajzának” (32.) emlegetésével zárul, nem említve a gyökeresen megváltozott mediális viszonyok kínálta esetleges lehetőségeket, alkalmazkodási módokat (például az internetes blogokat).

A kötet földrajzi bontásban veszi sorra a Kárpát-medence szociográfiai mű­helyeit; az anyaország után elsőként Felvidékre kalauzolva el az olvasót. Bár a szerkesztők már a bevezetőben leszögezték: nem volt céljuk „valamiféle monografikus összegzést vagy módszeres összevetést adni” (10.), azért magát a szerkesztői mun­kát kár volt megspórolni. Végh László négy és féloldalas írása (Szociográfiai mű­helyek Szlovákiában) ugyanis jól érezhetően maga az előadásszöveg, benne az élőbeszéd hamisítatlan, ám papíron igen szerencsétlenül ható fordulataival (pl. „A pinci tábor résztvevői között volt az egyetemi hallgató Faragó Tamás is, aki nálatok ma egyetemi tanár”, 38.). Az egyébként érdekes témájú – főképp Anton Štefánek szociológiaprofesszor munkásságát taglaló – rövidke írás értelmetlen(ül ha­gyott) mondatainak idézése helyett több izgalmat ígér A felvidéki magyarság identitásválsága és ennek szociográfiai megjelenítése című fejezet, jóllehet Kövesdi Károly előrebocsátotta: csupán „reflexiókat” (42.) kíván adni, mivel nem filológus, és a szociográfiával sem foglalkozott behatóan. Ennek ellenére, bepillantást en­ged­ve a Sarló mozgalom működésébe, valamint Fábry Zoltán és Jankovics Marcell tevékenységébe, majd végigzongorázva az 1945 utáni időszak főbb szerzőit és nap­jaink műhelyeit, úgy tűnik, a feszes szöveg mögött komoly ismeretanyag húzódik meg. A felvidéki költő-újságíró hasonlóan borús képet fest saját koráról, mint Őr­szigethy, ám ez nála nem csupán a (felvidéki) szociográfiára, de magára a felvidéki magyarságra is vonatkozik. Ezért zárszó gyanánt – szociografikus gesztussal – a „be­teg” megismerését tűzi ki célul, s „lehetséges kutatási területeket” (48.) vázol fel.

Sajátos helyet foglal el a kötetben Hires-László Kornélia kárpátaljai tanulmánya, mely regionális szociográfiatörténet helyett egy tudományos kutatásokon nyugvó kortárs szociográfiát kínál az olvasóknak. Hires-László a beregszászi járás lakosságának megélhetési stratégiáiról szólva külön tárgyalja a 2013 előtti és utáni időszakot, mivel Ukrajna destabilizálódása a helyi magyar lakosság szempontjából annak ellenére mérföldkőnek tekinthető, hogy „az alkalmazkodó kárpátaljaiak” nem hallatták hangjukat a „politikai káosz ellen tiltakozó felvonulásokon és lázadásokon” (67.). A történeti kitekintéssel ellátott, ábrával és térképpel színesített tanulmány konklúziója szerint a kettős állampolgárság lehetősége az utóbbi években immáron önkéntelenül is a sorkatonaság előli elvándorlást szolgálja, amit a nagyfokú korrupció, a vállalkozásellenesség, illetve „a nacionalista ukrán nemzetépítés” (58.) tovább erősít. Akik maradnak, alighanem továbbra is háztájival és fusizással egészítik ki a jobbára csupán a nyugdíjalap miatt fenntartott állami munkahelyükből hú­zott fizetésüket, derül ki az összefoglalásból.

Mivel Cseke Péter és Rostás Zoltán is hosszú idő óta foglalkozik a romániai fa­lukutatással, nem különösebben meglepő, hogy az Erdélyt tárgyaló fejezet kiemelkedik a kötetből elénk táruló Kárpát-medencei szociografikus körképből. Tegyük hozzá: a tárgyalás színvonala összefüggésben van magának a tárgynak a színvonalával, hiszen az utódállamokban folytatott falukutatás közül kétségkívül az erdélyi volt a legsokoldalúbb, legkiterjedtebb, s legnívósabb. Cseke Péter, aki mindezt önálló monográfiában részletezte korábban, ezúttal a jelenség eszmetörténeti hátterét vette górcső alá. Írásából nyilvánvalóvá válik, hogy az anyaországgal a két világháború közt intenzíven ápolt kapcsolatrendszerek, illetve az ezekből fakadó ha­­tásmechanizmusok még egy olyan erős regionális identitású tájegység kulturális közegét is képesek voltak megtermékenyíteni, mint amilyen Erdély volt. A saját formák kimunkálásához persze fórumok szükségeltettek – ilyen volt többek között a Korunk, a Hitel, az Erdélyi Helikon vagy éppen az Erdélyi Fiatalok kérdőíves fa­lumunkát folytató műhelye. A tartalomról egyrészt a Venczel József vezette tudományos tájkutatók, másrészt formátumos írók – például Balázs Ferenc, Bözödi György vagy éppen Tamási Áron – gondoskodtak. Ám az erdélyiek nem csupán nyu­gatra vetették vigyázó szemüket, de az új hatalmi központból érkező impulzusokra is élénken rezonáltak. Volt is mire, hiszen Dimitrie Gusti professzor a régió leg­komolyabb falukutató csoportját keltette életre bukaresti monografikus szociológiájával. Rostás Zoltán legfrissebb román szakirodalomból is bőségesen merítő írásából megismerhetjük az elméletalkotó, a gyakorlati falukutató és a – ma úgy mon­danánk – „projektmenedzser” Gustit, aki tudatosan felépített csapatával a hú­szas évek közepétől a romániai falvak szisztematikus feltárására vállalkozott. Erre meg is volt minden lehetősége, mivel Bukarestben már 1930-ban egyetemi tantárggyá avanzsált a monografikus módszer, a miniszteri székbe emelkedő falukuta­tó professzor pedig komoly pénzek felett diszponált. Munkásságát nemcsak Ven­czel József és Demeter Béla csodálta a román fővárosban (utóbbi az Erdélyi Fi­a­talok faluszemináriumának elnöke lett), de az évtized közepén Németh László, Ke­resztury Dezső és Boldizsár Iván is szükségét érezte tiszteletét tenni Gustinál és ta­nítványainál. A nagypolitikai fejlemények aztán hamarjában elfojtották ezeket a kapcsolati csírákat, majd a királyi diktatúra idején hatalma csúcsára jutó professzor sorsa 1945 után az elhallgattatás lett (legalábbis a hatvanas évek közepéig). Azt, hogy minek volt köszönhető magyar részről a nyitottság Gusti iránt, már Veres Va­lér tanulmányából tudhatjuk meg, aki az erdélyi terepkutatások hagyományát vá­zolta fel dolgozatában. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi docense a kortárs terepmunka látószögéből tekint erre a hagyományrendszerre, nem palástolva a ma már követhetetlen elemeket sem. A 2015-ös gyergyócsomafalvai falukutató tábor bemutatásával ugyanakkor képet kaphatunk az életképes, határokon átívelő tradíciókról, s az olyan – nagyon is aktuális – perspektívákról, mint például a „fesztiválkutatás” (102.).

A könyv utolsó nagyfejezete a Vajdasággal foglalkozik. Elsőként Kollár Árpád tekinti át az Új Symposion folyóirat és a Szenteleky Kornél nevével fémjelzett couleur locale kapcsolatát. Az utóbbi motívumrendszer által kínált regionális identitásstratégia egyrészt elfogadta az 1920 utáni új hatalmi helyzetet, másrészt arra sarkallta a kisebbségi létbe szorult vajdasági alkotókat, hogy műveikkel környezetük „geopszichológiai jellemzőit” (110.) tükrözzék. Mindez 1945 után a szocialista realizmus számára is vállalható minta volt. A hatvanas évek közepén azonban az Új Symposion köré csoportosuló, „marxizmus, titoizmus, szocialista forradalmiság szel­­lemiségében szocializálódott” (115.) fiatal írók már a jugoszláv irodalomban kép­zelték el a helyi magyar kultúrát, méghozzá „provinciális bezárkózottság” és „tem­plomtorony-perspektíva” (114.) nélkül. Szerencsésebb lett volna, ha Vékás Já­nos tanulmánya (Szociográfia a Vajdaságban) megelőzi Kollárét, mivel előbbi (ér­telemszerűen) jobban kontextualizálja a délvidéki tendenciákat. Megtudhatjuk be­lőle azt is, hogy az Új Symposion modernsége éppúgy a Tito-féle hatvanas évekbe­li relatív nyitottság reakciója volt, mint ahogyan az általuk szapult Híd folyóirat szo­ciográfiai pályázatai is innen eredeztethetőek. Elgondolkodtató, hogy a vasfüggöny leomlása után éppen ez a bizonyos politikai „körülmény” (132.) hiányzott a Bori Imre által kezdeményezett vajdasági szociográfiai műhely valóságfeltáró eredményeihez. Hiszen – tehetjük hozzá – a magyar szociográfusok valóban olyankor al­kottak maradandót, amikor a politikai élet is megpezsdült; gondoljunk akár a polgári radikálisok századelős teljesítményére, a harmincas évek reformőrületében fo­gant nagyszociográfiákra, vagy a mechanizmusreform megindításának évében re­aktivált Magyarország felfedezése sorozatra. (Utóbbi vállalkozás csúcsteljesítményeiről a körkép végén közölt negyvenoldalas kiállításanyag tájékoztat.)

A kötetet letéve vegyes érzéseink lehetnek. Egyrészt örvendetes sok alapos, ér­tékes és témába vágó tanulmányt egyben látni, másrészt a teljesen esetleges hivatkozási megoldások és az igencsak problémás szöveggondozás arra figyelmeztet: a szerkesztői munka nem a beérkezett szövegek összemásolását jelenti. A könyvben publikáló szerzők többsége mindenesetre felnőtt a feladathoz, s ekképp a honi szo­ciográfiatörténeti irodalom egy újabb megkerülhetetlen darabbal gazdagodott.

Szociográfia – Kárpát-medencei körkép. Tanulmánykötet, szerk. Letenyei László, Tamáska Máté, Gondolat, 2018. (Magyarország felfedezése sorozat)

(Megjelent az Alföld 2019. áprilisi számában.)

Bartha Ákos

szerző: Bartha Ákos
honlap e-mail
Bartha Ákos Budapesten született 1982-ben. Történész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet munkatársa, a Századok szerkesztője. Debrecenben végzett történem–magyar szakon, majd ugyanitt doktorált történelemből. Fő kutatási területe a 20. századi magyar társadalom- és eszmetörténet (falukutatás, népi írók, szociográfia, populizmusok), illetve újabban az 1944-es ellenállás története. Önálló kötetei jelentek meg a sárospataki falukutatásról (2013), a kelet-közép-európai politikai gondolkodásról (2017) és Bajcsy-Zsilinszky Endréről (2019).

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések