Családi fantom

Kató nevű nagynéném, akit sohase láthattam, fantom volt számomra. Vele kapcsolatos kutakodásaimnak egyetlen biztos pontja volt: a mesekönyv, amit a negyedik születésnapomra szánt ajándékul. Ennek első-belső oldalán kézzel írva ott áll az ajándékozás dátuma: 1944. január 5. 2018-ban azon kapom magam, hogy hajlamos vagyok eleve valamiféle drámaiságot beleérezni már a puszta évszámba is, úrrá lesznek rajtam az esztendőhöz tapadt sötét képzetek, pedig nyilvánvaló, hogy ab­ban az évben sem volt minden nap minden perce, s főképp nem mindenki számára vészterhes. Mégis úgy érzem, mintha a dátum már magában is eldöntené, hogy egy privát érdekű semmiségből (negyedik születésnapomból) baljós, kinagyításra érdemes epizód lehetett, csak azért, mert 1944-re esett. Mellesleg: a könyvben megnevezett nap tévedés, bár ez sokáig fel sem tűnt nekem. Har­ma­dikán születtem, hát vajon az ajándékozó rosszul tudta a dátumot? Ez nem való­szí­nű, mert Katóról van szó, aki életveszélyt vállalt, csak hogy lásson engem. Másfelől viszont kérdés, akkor miért nem azon a napon jött, amelyiken jönnie kellett volna? Egyazon városban laktunk (ő Budán, mi Pesten), és 1944. január 3-án a hidak még álltak, a villamosok közlekedtek. Bezzeg egy évvel később már akadt volna több olyan körülmény is, amely indokolja a kétnapnyi késlekedést, akkor például már csak gyalog, a Duna jegén lehetett egyik partról a másikra átjutni, 1945-ben vi­szont Kató már nem élt. Másfelől semmi kétség, hogy tényleg járt nálunk, akkor pedig ezt valaki más írta helyette: „Az édes Kató nénitől kaptam 1944. január 5-én”. Hogy ezzel valami nincs rendjén, arra természetesen nem négy évesen jöttem rá. Idős emberként azt találtam gyanúsnak, hogy a beírás betűi túlságosan kalli­grafikusak, az „y” meg a „p” hurka fölösen is kicirkalmazott, az illető tehát úgy ír, mint aki még a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján tanulta a betűvetést, ez viszont akkor semmiképp sem lehet Kató, aki a húszas években járt az Érsek utca 4-be, a család akkori lakásához, a később Hűség Háza néven hírhedtté vált And­rássy út 60-hoz legközelebbi iskolába. Fülöpék onnan később elköltöztek, ami­­kor Perlmutter Izsák, a híres és divatos festő, egyben mogorva háztulajdonos, akivel nagyapám évtizedeken át folytatott reménytelennek tűnő levelezést a poloskairtás elmulasztott kötelességéről, ami szerinte a háziúr dolga lett volna, a festő azonban rendszerint azt válaszolta, hogy ő sem szól bele abba, hogy a Termé­szet­tudományi Műszótár kiadását Dick Manóra bízza-e Fülöp Zsigmond, vagy sem, ám akkor a lakók se akarják előírni, hogy ő mire fordítsa a képeiért befolyt jövedelmet. Perlmutter lánya később eladta az épületet Festetich gróf nemzetiszocialista pártjának, a nyilasok naphosszat tartó penetráns randalírozása pedig lehetetlenné tette, hogy a többségükben filozopter foglalkozású bérlők ott békességben éljenek. Kató azonban még ott nőtt fel és zsinórírást tanult az Érsek utcában, és a ne­kem szánt ajándékkönyvbe is ilyen betűkkel írt – volna, ha aznap történetesen nem úgy alakulnak a dolgok, hogy ki se mozdulhat a lakásából, mert az illegális csoport vezetője, vagyis Braun Éva arra kérte, feltétlenül otthon várja meg azokat, akik egy nehezen megszerzett és nála elhelyezett ládát elszállítanak. Neki elég annyit tudnia, hogy a láda megmozgatásától nem csak a súlya miatt tanácsos óvakodni. Legjobb lenne letakarni, s lehetőleg úgy, mintha amúgy is a lakás berendezéséhez tartozna. Akiknek ez a dolguk, január harmadikán fognak jelentkezni érte, de azt, hogy ezek kik lesznek, még nem tudja megmondani. Ennek megfelelően Ka­­tó egész nap otthon tett-vett, s eközben csak egyetlen látogatója volt (a háború után, mikor anyám kiderítette a Fülöp család elől is gondosan eltitkolt lakcímét, alaposan kifaggatta erről a napról a viceházmesternét), így tudta meg, hogy azon a napon csak az a lány kereste Katót, aki a rendelőben helyettesíteni szokta, egy bi­zonyos Hédike nevű, roppant kedves, barátságos teremtés. Adódott a feltételezés, hogy ennek a Hédikének szúrhatott szemet a lakásban terpeszkedő, ormótlan lá­da, amire Kató hiába borított földig érő, vastag, hímzett takarót, sehogyan sem il­lett a kényes ízléssel berendezett, de szűköske ékszerdobozba. Hát ez meg mi a csuda, firtatta Hédi, á, semmi, vágta rá Kató, semminek kicsit túl nagy, mondhatta erre Hédi, és viccből, fesztelenséget hangsúlyozva a trottőrcipője orrával kicsit meg­próbálta föllebbenteni a terítőt, de akkor Kató – a játékos mozdulathoz képest aránytalan indulattal – ráförmedt, nyughass, és úgy kérdezte meg, hogy akar-e még valamit, hogy az fölért a kidobatással. Hoffgreff Hédi addig sem csinált titkot be­lőle, hogy ezt a lakást irigyli Katótól, s amit meg is mondott, és irigyel tőle minden mást, például azt, hogy Kató állandó asszisztens, míg ő, Hédi csak alkalmanként behívott helyettes, de irigyelte a fogfájósan is snájdig tisztekért is, akik bo­­kát csapdosva, nyálukat csurgatva Katót gusztálgatták, pedig ő volt mézszőke hajú és kék szemű, s a fehér köpenyét is ő hordta szinte szegycsontig kigombolva, és a rendelőben mégsem volt mit elhessegetnie, a szalmaszőke hajú, vizenyős te­kintetű behemót Rokobauer Walternek pedig, aki előtt nem mehetett el úgy, hogy lapáttenyerét a farpofáira ne borította volna, altiszt lévén eszébe sem juthatott ide járni. Walti őrvezetői rangban szolgált a Mária Terézia-laktanyában, s nem sok esélye látszott, hogy valaha is följebb jut. Hédit azonban Kató felcsattanása arra késztette, hogy eltöprengjen rajta, nem arról van-e szó, hogy titkol valamit, amit érdemes volna ott a lakásában megkeresni. Kezdte úgy találni, hogy a kettőjük sorsa közti különbség már méltánytalan, de ezen – némi beavatkozással – változtatni is le­het­ne. Megüresedhetne például a főasszisztensi állás, és ha megüresedett, gazdátlanná válik a kis ékszerdoboz is. Töprengése tárgyát megosztotta Waltival, aki cserébe (bizalomért bizalmat!) elárulta, hogy csak a laktanyában őrvezető, de a párt­jában körzetvezetői rangban van, és ha a házkutatás (aminek elintézését Hédi cica bátran bízza csak rá) eredményes lesz, akkor őrá mindkét vonalon előléptetés vár. Az akció telitalálatnak bizonyult, mert Katónál a Hadik-laktanyából korábban el­tűnt ládák egyikét találták meg. A viceházmesterné azért emlékezett minden rész­letre, mert a ládát letrógeroló két baka ráripakodott, és lebanyázta, ne tátsa a száját, banyus, fogja meg a lengőajtót, mert a pofánkba csapódik, akkor mi ezt elejtjük, s akkor huss, mind repülünk a levegőbe! A házkutatás után pár hónapig üresen állt a lakás, így mesélte a Viciné, ősszel pedig beköltözött a Hédike, aki akkor már nyilas kitűzőt hordott a gomblyukában, és ha az ember szokás szerint jó estéttel kö­­szönt neki, ráförmedt, tessék már megtanulni, kitartás a köszönés! Katóka bútorai azóta is mind nálam vannak, vigyáztam rájuk, de a lakás annyi belövést kapott, hogy üresen áll, tetszik akarni körülnézni odafent?

*

Január harmadikán Kató hiába maradt otthon, aznap senki sem jelentkezett a ládáért, és hiába várt negyedikén is, egyre azon törve a fejét, hogy mitévő legyen. A ládát őrá bízók közül senkit sem ismert, még azt is csak merő véletlenségből tudta, hogy a vezetőjük Braun Róbert szociológus Éva nevű lánya, s ezt azért tudta, mert az apáik 1914 előtt egyazon szabadkőműves páholyhoz, no meg a Világ című lap köréhez tartoztak, és később mindketten a Századunk meg a Literatura külső mun­katársai lettek, hát a családjaik hogyne jártak volna össze privát alapon is? Éva és Kató ismeretsége ellentmondott a konspiráció alapvető szabályának, de hát a baloldali értelmiség meglehetősen szűk körre terjedt ki, nehéz lett volna minden fel­adatra egymásnak ismeretlen embereket találni. Ráadásul ők ketten: Éva és Kató a polgári iskolában nemcsak osztály-, hanem szerkesztőtársak is voltak, a szüleik írógépével írt, s tíz példányban megjelenő lapjukat a Braunéknál alkalmi vendégként meg-megforduló írók némelyikének is odaadták, egyikük, egy Attila nevű, hálája jeléül verses dedikációt írt abba a kötetébe, amit Éva az 1934-es könyvnapon (Kató unszolására) megvett: „Ahogy öreg akác nyujt egy hulló levelet a fiatal hársnak / úgy adom e könyvet Braun Évának, az ifju költőtársnak”. Ennek ellenére Kató biztosra vehette, hogy sem a barátságuk, sem a közös múltjuk nem fogja a Grünwald Nóra (ál)néven élő Braun Évát visszatartani attól, hogy véres szemrehányásokkal illesse őt, ha az olyan ritka kincs, mint egy láda robbanószer, azért kallódik el, mert Fülöp Kató képtelen addig ülni otthon a fenekén, míg el nem viszik tőle. Kató tudta, hogy amit őriz, páratlan ajándék lenne bármelyik ellenálló csoport számára, de azt nem kötötték az orrára, hogy kit értesíthet, ha valami nem stimmelne (ennek lehetőségét ugyanis eleve kizárták). Azt is legfeljebb sejtette, hogy akiknek jönniük kellett volna, alighanem lebuktak. De akkor ő meddig várjon, és kire? A zárt ajtók mögötti tétlen-tehetetlen ücsörgést nem az ő vérmérsékletére szabták. Mindenesetre otthon maradt még ötödikén délelőtt is, de azután már nem bírt magával, ráadásul a londoni rádió épp aznap ritkaságszámba menően örömteli híreket sugárzott: az 5. számú brit hadsereg támadást indított a Monte Cassino kolostornál elhelyezkedő német állások ellen, az oroszok átlépték a szovjet-lengyel határt, egy amerikai bombatámadás nyomán pedig négy órán keresztül égett, sőt leégett a berlini kancellária. De jó is lenne, gondolta Kató, ha egyszer Budapest kerülne be a hírekbe azzal, hogy ezt a példát követtük! Különleges, boldog izgalom vett rajta erőt. Lebírhatatlan késztetést érzett, hogy kimozduljon a lakásból, és a jót, ami tudomására jutott, megossza valakikkel. Azokkal, akiket szeret. Pest felé indult el, ösztönösen a húgáékat célozta meg, mert őnekik nincs vi­lágvevő rádiójuk, ezért nem is tudják fogni Londont, de a fejleményeknek úgy örülnek majd, mint a gyerekek. Az ám, a gyerek! Már a Lánchídon járt, mikor hir­telen megszűnt a születésnapom tényét átmenetileg törlő agyi rövidzárlat, s a he­lyét átvette a szégyenkezés, hogy megfeledkezett a négyévesről, akinek a születését annak idején úgy fogadta, mintha hálával tartoznék érte a húgának, aki lám, he­­lyette is teljesíti apjuk legfőbb vágyát. Fülöp Zsigmond ugyanis hiába várt volna unokát a meddő Évától, hiába a még bakfiskorú Magdától, vagy hiába őtőle, aki újabban minden idejét és energiáját a röplapszórások, plakátrongálások, telefonkábel-átvágások megszervezésének szenteli, és átmenetileg a férfiak (fölöttébb szó­rakoztató) szédítésével is felhagyott. De ha már van gyerek a családban, és há­borús viszonyok közt az az egy is nagy szó, akkor őt, a legidősebb nővért, ezzel ta­lán békén is lehet hagyni.

*

A hálája abban nyilvánult meg, hogy a születésem után gyakoribb vendég lett a hú­gánál, s engem a pirosra festett, rácsos-kerekes ágyamban lelkesen tologatott a lakás zegzugai között, miközben önfeledten sistergett, fújtatott, sípolt, sihaházott, mint egy igazi mozdony. Ha a Ruppchich grófnétól már kissé kopott állapotban, de ajándék gyanánt kapott torontáli szőnyeg útjában állt ennek a szerelvénynek, Kató egyetlen, nagyanyám szerint szemérmetlen láblendítéssel félrerúgta, a szőnyeg pedig bánatos kupaccá detronizálva gunnyasztott a szoba sarkában. Kató órák hosszat fáradhatatlanul száguldozott velem körbe-körbe, végig az előszobán, be a konyhába, ki a konyhából, és azt rikoltozta, kéretik az ajtók mellett vigyázni, a kettes vágányra sebes Andriska érkezik! Néha ki is kapott az ágyamból, és az ab­lakhoz vitt, hadd lássam az Eötvös utcát, ahol mindig történik valami érdekes, jön a jeges, jön a kocsmai stráfkocsi, amit egy vaskos muraközi ló húz, a bádogos meg behorpadt redőnyöket kalapál ki a járdán, vagy a szemközti ház párkányára szoktatott galambok egyikének tekeri ki a nyakát a galamblevesre áhítozó vallásos né­ni, akit a nyakán nőtt golyva miatt csak kétfejűnek hívnak az utcában. Apám anyja mindig sikítva akar kitépni Kató kezéből, jesszusom, Bandi, még elejti a fiadat, de Kató ilyenkor a szüleim felé fordít, hadd lássák, hogy nekem tetszik a dolog, nézzétek, hogy nevetgél, és büszkén mutatja, milyen vidáman göcögó hangokat tudott kicsalni az ágyában naphosszat bágyadtan unatkozó csöppségből.

*

Ha születésnap, akkor ajándék is dukál, jutott eszébe, de már a hídon, és mivel Pest­re átérve más üzletet nem talált, bement (miként ez a bolt által beragasztott címkéből kiderül) a gróf Tisza István utcában a Rigler Papíráru R.T. lerakatába, és megvette Zilahi Sebes Margit Kicsi Mackó Kalandjai című mesekönyvét, melynek cím­lapján türkizzöld mezőben aranybarna medvebocs bandukol vándorbottal a vál­lán, a bot végén pedig piros-fehér kockás szalvétába csomagolt batyu csüng. Va­­jon miért megy világgá egy csöpp medve? Ez Katót, a huszonhét éves felnőttet is módfelett érdekelte, és már szinte látta is maga előtt, és előre örült neki, hogy milyen kíváncsi, türelmetlen pofácskával fogom hallgatni a felolvasást, mert termé­szetesen ezt a mesét ő fogja felolvasni nekem, ki más, és majd együtt izgulunk a kismackóért. Így mire csöngetett az Eötvös utcai lakás ajtaján, bizakodó, vidám és jó­kedvű lett. Január ötödikén tehát ilyennek láthattam volna, és azt is biztosra ve­szem, hogy ha látom, emlékeznék rá, mert négy évesen az ember már nem buta fityfiritty, hanem komolyan vehető valaki, továbbá másként áll az ilyen dolgokhoz, mint a kis kelekótya, pisis háromévesek, akiknek még nincs a jellegzetes arcvonásokat megőrző memóriájuk. Ezért nem segít most rajtam, hogy korábban nyilván sok időt töltöttem Katóval. A negyedik életév határkő, amin túl már vonzalmakat és ellenszenveket vagyunk képesek tudomásul venni, emlékeink vannak sérelmekről és jóleső gesztusokról, mondatfoszlányokat és gesztusokat őrzünk meg. Ha nagynéném fantom maradt a számomra, attól van, hogy négy évesen nem találkozhattam vele, s így azt sem tudhatom, volt-e valamilyen jellegzetes illata, amit (ha más embereken megéreznék), évtizedek múltán is őt juttatná eszembe. A hang­­ját sem tudom felidézni, mert ehhez az kevés, amit apám mesélt róla: ha mi az Eötvös utcában megröhögtettük (és ez gyakran előfordult), az ő nevetését még az Oktogonon is hallották. Talán valami jóleső kis találkozásra számított, mikor be­csöngetett hozzánk, de a várakozás öröme lefagyott az arcáról, mikor apám velünk lakó anyja nyitotta ki az ajtót, aki élő torlaszként terpesztett a küszöbön. Ahol ez a száz kilónál súlyosabb, a próbára tevő hétköznapokban tömbszerűvé döngölődött húsoszlop lecövekelt, ott egy tank se tört volna át. A húgod nincs itthon, mondta köszönés helyett, olyasféle vastag, gurgulázó hangon, mintha olajt nyelt volna, a sógorod sincs itthon, és a kisgyerek alszik! Katót nehéz volt zavarba hozni, de an­nak eshetőségétől, hogy talán hiába vállalta ezért az útért a láda rábízójának majdani szemrehányásait, ha esetleg épp akkor jöttek érte, amíg ő itt téblábolt, de épp ennyire fölöslegesen tette ki magát az igazoltatás veszélyének is – mindez valósággal blokkolta az agyát. Én csak a bikfic születésnapi ajándékát szerettem volna átadni, hebegte, de nagyanyám olyan pillantást vetett rá, mint akit átlátszó trükkökkel próbálnak átejteni, de nem dől be. Az a születésnap harmadikán volt, szögezte le, s még szűkebbre zárta az ajtón nyitott rést. Csak egyetlen percre, kérlelte Kató, csak éppen megnézem a bikficet, és már itt se vagyok! Nagyanyám ezt a változatot is felháborodva fogadta, nagynéni létedre lelkedre vennéd, hogy felverjek legjobb álmából egy beteg gyermeket? Az m a szó közepén tragikai hatást kiváltani volt hivatott, és Kató csak azt remélhette, hogy ami történik, merő félreértés. Az ötlött az eszébe, hogy Ágnes anyósa már öreg, talán nem emlékszik őrá, azért ilyen elutasító, de ha eszébe juttatja, hogy ő kicsoda, rendbe jöhetnek a dolgok. Fü­löp Kató vagyok, mondta és mosolyogni próbált, ugye tetszik tudni? Válaszul csak a száj lebiggyedése jelezte, hogy jöttmentek beeresztéséhez a rokoni mivolt édeskevés. Tessék megérteni, én elég messziről jöttem ide, és csakis ezért jöttem, bi­zonygatta Kató, és nem is zavarnék sokáig, van még millió más dolgom is, de a bikfic születésnapjáról nem feledkezhetek meg! Azt remélte, hogy erre már el­hangzik a dehogyis zavarsz, Katicám, s ő kivételesen nem vágná rá, hogy utálja, ha lekaticázzák, inkább egy pisszenés nélkül beóvakodik, és csak leteszi az ajándékát. Mozdult volna előre, de az ajtón a szűk rés csak szűk rés maradt, s ahogy nagyanyám viselkedett, úgy egy rövidáruval házaló vigéccel szokás, éppen csak azt nem mondta, hogy sajnálom, nem veszünk semmit. Kató még erre sem adta fel, kecsegtetőbbé tette a kérést, de ha levenném a cipőmet, és lábujjhegyen lopakodnék be, a bikficnek meg éppen csak lehelnék egy puszit a pofácskájára, abból csak nem lehet baj? Nagyanyám arcizmának egyetlen rándulása nélkül váltott té­mát, mert tik folyton a puszilkodással jöttök, mintha egy kölköt folyton nyalni-falni kéne, azután meg csodálkoztok, ha elkap tőletek valamit, és kész a baj! Kató nem kezdte bizonygatni, hogy nem hordozója semmiféle bacilusnak, az öregasszony ezt is jobban tudná, talán többre megy azzal, ha taktikát változtat, hát igen, mondta, én voltam meggondolatlan, hogy csak úgy se szó, se beszéd beállítottam, biztosan zavarok! Azt remélte, hogy sikerül kiprovokálnia az obligát tiltakozást, de­hogy zavarsz, kerülj beljebb, de járj óvatosan, mert nagyon nyűgös, ha ilyenkor fel­ébresztik. Sem ilyen, sem másféle választ nem kapott, amitől még inkább zavarba jött, igen, morfondírozott fennhangon, mégiscsak telefonálnom kellett volna, mi­előtt idejövök, akkor itthon lenne Ági, és ő elrendezné a dolgot. Nagyanyám ar­cán első ízben derengett fel valami mosolyféle arckifejezés, amiről Kató nem tudhatta, hogy a fölény és a gúny jele, no hiszen, a húgod, istennek hála, ott még nem tartunk, hogy a húgod itt bármiről rendelkezzék! Ágnes szóbahozása mégis hasznos volt, mert ez figyelmeztette nagyanyámat, hogy mire kell összpontosítania: Ka­tónak még csak sejtenie sem szabad, hogy a húga ki sem tette a lábát a házból, csak az épp alattuk lakó Zlochékhoz szaladt le. Ha ezt tudja, nyilván kedve támad itt maradni, tehát neki azt kell elérnie, hogy kellemetlennek érezzen minden itt töltött percet, és igyekezzen gyorsan elmenekülni. Feje búbjától cipője sarkáig végigmustrálta ugyan Katót, de más kivetnivalót nem talált rajta, mint a vékony derekát, keskeny csípőjét, ám ettől sem jött zavarba, tudott mit mondani, na persze, aki nem szült, akinek nincs gyereke, honnét is tudná, hogy mi tesz jót egy kis betegnek, neked a fenséges alakod nyilván fontosabb volt, de majd én felvilágosítalak: egy lázas kis kölöknek az a jó, ha nem háborgatják, mikor alszik, Andriska pedig most úgy hajcsikál, hogy a nyála is majd kicsordul a szája szélén. Katónak hirtelen elege lett az alkudozásból, nem a húga anyósával fogja megvitatni, hogy neki mi­ért nincs és mikor lesz gyereke, s egyszeriben azt is tudta, hogy mivel vághat vissza, a vastagságot azért ne tessék erkölcsi piedesztálra emelni! Az ám, de ez a cerberus aligha tudja, mi a piedesztál, ő pedig nem érzett elég erőt a további márázkodáshoz, kedve sem volt bebocsáttatásért kuncsorogni, felmutatta hát a mackós mesekönyvet, csak ezt akartam volna odatenni a bikfic feje mellé, a párnára, de ha nem, hát nem, bár ettől még vidáman alhatott volna. El is hallgatott, még mindig várt valami olyanfajta gesztust, ami értelmet ad az idejövetelének, de hiába várt, így hát egy sóhajjal lezárta a szóváltást, ne tessék fáradni, nem kell engem tovább győzködni, mindent értek, és el is megyek. Hogy erre sértődöttség lesz a válasz, arra számított, de arra nem, hogy nagyanyám az ajándék mibenlétére tesz megjegyzést, könyv, mondta megütközve, mindig csak könyvek, egyik porfogó a má­sik után, mi meg győzzük felolvasni! Katónak elkerekedett a szeme, abban nőtt fel, hogy az embernek lehet kifogása egy könyv ostoba volta, rondasága, esetleg kártékonysága ellen, de nem a könyv mint könyv ellen. Ettől elképedt, hát jó, mondta, megígérem, hogy jövőre valami mást veszek neki, de most az egyszer még, ki­vételesen, hadd kapja meg ezt a könyvecskét! A borítón látható rajzra mutatott. Tessék csak nézni, milyen bűbájosan pisze a mackó orrocskája! Azt még időben le­nyelte, hogy ettől igazán nem kell félteni a bikficet, mert már tudta, hogy az öregasszony ebben is találna valami becsmérelhetőt, ha pisze, azért pisze, mert felhúzza az orrát, és az húzza fel, akinek büdös a munka, de én letörölném az elkényeztetett képéről a bűbájt, le én! Igen, ez biztos, hagyta rá Kató az elképzelt kérkedést, nagyanyám pedig eközben arra várt rezzenéstelen arccal, hogy a jövevény kezdjen elbizonytalanodva rimánkodni, s ezt el is érte, de hát tessék nézni, milyen vékony ez a könyv, ráadásul még versben is írták, de ha a bikfic csak a képeket né­zegeti benne, a néninek akkor is nyugta lesz tőle egy ideig. Hm, gondolta nagyanyám, erre nem gondoltam, ebben lehet valami, és átvette a könyvet. Kató ekkor sarkon fordult, és már csak egy fullánkos visszapillantás tellett ki tőle, hááát, kö­szönöm a szíveslátást, talán nem kellett volna gúnyolódni, jutott eszébe, de egyfelől jólesett, másfelől meg Ági anyósa talán fel sem fogta, hogy ezt gúnyból mondhatták. A háta mögött meglehetős eréllyel kattant be az ajtózár nyelve, s ő vég­­re némi elégtételt érzett, amiért nem maradt adós a fogadtatásért. Arra lett fi­gyelmes, hogy a földszint felől férfiléptek közelednek, s reménykedett, hogy ta­lán a sógora jött meg, akkor pedig mégis vethet egy pillantást a bikficre. A lépcsőfordulóból azonban egy idegen, a húgáék szomszédja, a fogtechnikus bukkant elő, akinek túl mélyen fekvő szemgödrei egy halálfej benyomását keltették, ez az em­ber kint a gangon szokta befejezni a protézisek csiszolását. És ha kényszerűen el kellett haladnia előtte, mindig azt érezte, hogy a halálfej úgy méricskéli, mintha meg­saccolná, mit kóstálna ez a nő, ha kilóra megvennék? Le se tojd, mondta Ágnes, ő csak a Zubi, minden erre járó nővel ezt csinálja, de igazából ártalmatlan. Hát az nekem édesmindegy, fortyant fel Kató, ha engem még egyszer így stíröl, úgy képen törlöm, hogy a csiptető is leesik az orráról. A szomszéd ezúttal is úgy né­zett, a képen törlés mégis elmaradt, mert enélkül is volt baja elég, azt kellett eldöntenie, hazasiessen-e, tovább őrizni a ládát, és várni, hogy jönnek-e érte, vagy inkább próbáljon találni valakit, aki elviszi és hasznát veszi, mert ez nem amo­lyan összeeszkábált szerkentyű, mint voltak a foszforba áztatott vattával teli üvegcsék, ehhez van rendes gyutacs és gyújtózsinór is, épületet lehet felrobbantani vele, nemcsak egy autót. Szóval valóságos ajándék annak, aki fulladozik a tehetetlenségtől. De sehol senki. Fura egy nap ez a mai, gondolta Kató, az összes ajándékot hiába kínálom, folyton főhet a fejem, hogy kire hogy tukmáljam rá.

(Megjelent az Alföld 2019. áprilisi számában.)

Borítókép forrása: Litera.hu

Hozzászólások