Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Sárszeg és Poroska
89472
post-template-default,single,single-post,postid-89472,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Sárszeg és Poroska

Szarvas Melinda: Tükörterem flamingóknak

Hogyan választ témát egy fiatal kutató? Ritkán beszélünk erről, ha mégis, akkor is csak egymás közt morgunk, hogy mi szükség már megint egy Iskola a határon-elemzésre, vagy miért nem foglalkozik ma senki Tóth Árpáddal. Ilyenkor nyilvánvalóan igazságtalanok vagyunk, hiszen nincs olyan mű, szerző, amiről, akiről ne le­hetne érvényesen megszólalni, újra meg újra, ráadásul mintha azzal sem számolnánk, hogy a témaválasztás nagyon ritkán mindentől független, autonóm döntés. Be­folyásolja az, hogy valaki milyen egyetemen, milyen műhelyben nevelkedett, mi­lyen szerzők iránt keltették fel az érdeklődését, és úgy általában a magyar iroda­lomtudomány tendenciái is hatással vannak a kutatási témákra. Ahogyan az is alakítja a döntéseket, hogy milyen szerzőktől vannak új szövegkiadások, esetleg ki­nek az életművéből készül kritikai kiadás. Most már közelebb lépve az 1988-ban született Szarvas Melindának ahhoz a döntéséhez, hogy 12 éve (2006 óta, miként a fülszövegből is kiderül) a „magyar vajdasági irodalommal” foglalkozik, elmondhatjuk, hogy tárgyválasztása éppen azért késztetett gondolkodásra a kutatási té­mák dinamikájáról, mert nem tekinthető tipikusnak.

Hiszen a határon túli irodalmak irányába a magyar irodalom tanításának mai egyetemi praxisa a magyarországi egyetemi hallgatókat alig-alig tereli: a rendszerváltozás, illetve az egyetemi oktatás akkoriban lezajlott átalakítása (erről személyes tapasztalataim is vannak, mivel 1991 és 1996 közt jártam az ELTE-re magyar szakra) behozta a „határon túli magyar irodalom” tárgyat, hogy néhány évvel később, ami­kor elkezdődött a mai napig tartó tananyagszűkítés, a tárgy el is tűnjék a képzésből. A beépítésnek nyilvánvalóan gesztusértéke is volt (sajnos, ahogy nekünk tanították, ennél sokkal több értékét nem is tudnám felsorolni), a kivezetés, ahogy ez lenni szokott, sokkal csöndesebben történt, és a változás jelentőségét, ha szóba is került, határozottan igyekeztek csökkenteni. Azzal a felkiáltással tűnt el a határon túli magyar irodalom az egyetemi tananyagból, hogy nem kell külön tárgyalni azokat a szerzőket, akik határon túli területeken élnek (vagy éltek egy darabig), sokkal inkább azt kell megmutatni, hogyan része Bodor Ádám, Grendel Lajos vagy Tol­nai Ottó az egyetemes magyar irodalomnak. Önmagunk megnyugtatására jó volt ez a magyarázat, de másra aligha – hiszen, például, a vajdasági irodalmi élet meg­szerveződésére, Szenteleky szerepének tisztázására vagy a vajdasági, felvidéki, erdélyi irodalom intézményrendszerének sajátos alakulására így sosem térünk ki, ahogy az sem valószínű, hogy olyan szerzőkről szó essék, mint a Szarvas Me­linda által is tárgyalt, Esti Kornélia figuráját megalkotó Gergely Boriska. (Persze, nem akarok úgy tenni, mintha nem tudnám: ezzel párhuzamosan egyre kevesebb ma­gyarországi szerzőről tudunk szót ejteni az egyetemi kurzusok során, például a már emlegetett Tóth Árpádra sem nagyon jut idő, nem véletlen, hogy nem tartozik a divatos doktori témák közé az életművének vizsgálata.) Egyes határon túli régiók kutatását így még erőteljesebben visszautaljuk az ott élők, az ottani egyetemeken tanítók és tanulók „illetékességi körébe”. (És ehhez még hozzájárul a kritikarovatok gyakorlata: a szerkesztők gyakran választják azt a kézenfekvőnek tűnő meg­oldást, hogy erdélyi írjon az erdélyiről, vajdasági a vajdaságiról.) Ahogy Szar­vas Melinda könyve előszavában megfogalmazza, ennek a praxisnak pozitív és ne­gatív következményei egyaránt lehetnek: „A határon túli magyar irodalmakkal több­nyire onnan származó irodalomtörténészek és kritikusok foglalkoznak, egyszerre té­ve ezáltal még koncentráltabbá az adott irodalmi közeget, ugyanakkor el is zárva azt az őt körülvevő kultúrától.” (9.)

Ugyancsak az előszóban reflektál Szarvas Melinda a saját, kívülálló pozíciójára, amelyet Marko Čudić is kiemelt a 2017-es, Ki vagy te, vajdasági magyar? című ta­nulmánykötetben. Különös, hogy ezt érdemes leírni, ezért is idézem (gondoljunk bele, mikor emelnénk ki, hogy foglalkozhat a német irodalommal vagy identitással olyan is, aki nem német): „a vajdasági identitással olyan személy is foglalkozhat, aki ismeri a nyelvet és a kultúrát, csakhogy nem vajdasági, hanem történetesen magyarországi magyar. Ilyen példa […] Szarvas Melindának az esete, akinek semmilyen vajdasági kötődései sincsenek, mégis a vajdasági magyar irodalommal foglalkozik, egyfajta kívülállóként, új perspektívával gazdagítva az eddigi nézőpontokat.” (10.) A tanulmánykötet fülén található életrajz olvasásakor ugyan azt hihetnénk, megtaláltuk az összekötő kapcsot a Vajdaság és a szerző közt, aki Veszp­rémben (is) végezte az egyetemi tanulmányait: hiszen Veszprémben él Bozsik Pé­ter, Fenyvesi Ottó, ott működik az egykori legendás Symposion folyóirathoz és an­nak szerzői köréhez még ma is eltéphetetlen szálakkal kötődő Ex Symposion. Csakhogy – és itt már nem teszek úgy, mintha kizárólag a kötetből kinyerhető in­formációkra lennék ráutalva – Szarvas Melinda már a veszprémi egyetemre úgy ér­ke­zett meg, hogy a vajdasági kultúra elkötelezettje volt, hiába született és nevelkedett Győrben. Tudom, mert tanítottam – és emlékszem, amikor elém állt azzal a ter­vével, hogy Gion Nándorból írná a BA-s szakdolgozatát, az első kérdésem az volt hozzá: „nahát, maga vajdasági?”, szépen demonstrálva, mennyire foglyul ejtenek minket a sztereotípiák.

Ezt a kritikát tehát a tanár pozíciójából (is) írom: azért szeretném ezt hangsúlyozni, mert teljesen egyetértek Lapis Józseffel abban, hogy vigyázzunk az összeférhetetlenségekkel, és ne írjunk kritikát, többek közt, a beosztottunkról sem. Per­sze, ő nem a tudományos élet kritikai gyakorlatáról beszélt az Élet és Irodalom 2018. szeptember 14-i számában megjelent, Az elég jó kritikus című esszéjében, és hoz­zátette azt is, hogy gyakorlatilag senkiről sem írhatnánk, ha minden íratlan összeférhetetlenségi szabályt betartanánk. Az egykori tanítvány ugyan nem beosztott, mégis úgy éreztem, ha erről a kötetről nyilvánosan megszólalok, az egyfajta még­is-vállalás, ahogy Lapis fogalmazott: „Legyünk azonban tisztában a potenciális összeférhetetlenségekkel, magunkban gondoljuk végig, hogy mire vezet mindez, milyen öncenzurális folyamatokat indíthat be, hogyan tudunk és akarunk a másik sze­mébe nézni, s mennyiben tudjuk kordában tartani ilyen vagy olyan elfogultságunk. Mindennek végiggondolásakor legyünk kíméletlenül őszinték magunkkal, s ne vállaljunk el olyan melót, amely komoly kétségeket ébreszthet ítéletünk megalapozottsága iránt. A mégis vállalásokat jól készítsük elő, akár a szerkesztővel is át­beszélve a dilemmát.” Amikor a „mégis” mellett döntöttem, azért tettem, mert ál­talános tanulságokat is felfedezni véltem abban az útban, amelyet Szarvas Melinda a szemem láttára járt be, a BA-s szakdolgozatától egészen az első tanulmánykötetéig. Amikor Giont választotta, akkor még nyilvánvalóan a mű volt számára fontos, esz­tétikai szempontok vezették, és belejátszott ebben némi elfogultság is (ezzel sincs semmi baj), mondhatnám, hogy a rajongás vezette egy térség kultúrájához, ame­lynek nemcsak az irodalma, de a színháza, zenéje is elvarázsolta. Ahhoz vi­szont, hogy teljes joggal írhassa oda könyve alcímébe, hogy irodalomtörténeti ta­nul­mányok, már olyan szempontok érvényesítésére volt szüksége, amelyek egy adott irodalmiságra alkalmazott irodalomtörténeti konstrukciók szétszálazásához visz­nek el. Le kellett mondania arról, hogy kizárólag remekműveket olvasson, foglalkoznia kellett egy térség kultúrájának megszerveződésével – tudomásul kellett vennie, hogy az akkoriban születő művek vizsgálatakor nem lehetnek a szempontjai kizárólag esztétikaiak. Ahogy azzal is szembe kellett néznie, mennyire be­folyásolja az ítéleteinket, hogy az irodalmi életünk zárt, kicsi világ – a vajdaságiaké pedig még kisebb, még zártabb. Épp Gion kapcsán kellett rádöbbennie arra, mennyire meghatározzák a műveken kívüli körülmények egy adott szerző megítélését. Azt kellett megértenie, hogy „kis létszámú, zárt közösség személyes életének változása mennyiben befolyásolhatja az ottani írók műveinek irodalmi megítélését is”. (131.)

Gion maradt az egyik „hőse” a kötetnek, még akkor is, ha mellé került a régió irodalmának számos meghatározó alakja (Tolnai Ottó, Danilo Kiš, Domonkos Ist­ván), elfelejtett figurája (Gergely Boriska), meg olyan klasszikusa is, mint Kosz­tolányi – aki, persze, csak kérdőjellel kaphatja meg a „vajdasági író” titulust. Mégis Gion az, akin Szarvas Melinda a legárnyaltabban tudja megmutatni, mennyire másképp alakult a recepciója (pontosabban a tetralógiájának fogadtatása) Magyaror­szá­gon és Jugoszláviában: ebben az összevetésben az is a segítségére volt, hogy ugyanabban az évben (2009-ben) jelent meg egy „ottani” és egy „itteni” irodalomtörténész monográfiája Gionról, Gerold Lászlóé, illetve Elek Tiboré. Ahogy Szarvas Melinda megállapítja: „Elek Gion Nándorja a saját környezetében el nem ismert tet­ralógia zseniális alkotója, Geroldé viszont a kissé manipulatív, a műveinek re­cep­­cióját nyilatkozataival szándékosan befolyásoló szerző, akinek állításait az or­szágváltást követően őt körülvevő új befogadó közeg fenntartások nélkül elhitte.” (132.) De arra is Gion az egyik példája, hogyan mutatja meg a magyarországi kritika a határon túli irodalmakban születő műveket a „többségi kultúra visszatükrözéseként”: így lett a Testvérem, Joáb című Gion-regényből „a vajdasági Rokonok”, Szenteleky Kornélból pedig a „Vajdaság Kazinczyja”. (Megjegyzem, ezt nem pusztán határon túli magyar szerzőkkel és művekkel szokás csinálni mifelénk: amikor az orosz új realizmus egyik fontos alkotóját, Roman Szencsint az „orosz Tar Sán­dorként” emlegetik, hasonlóan árnyalt meghatározást használnak.) És olyan esetről is olvashatunk a kötetben, amikor még az sem történt meg, hogy egy Jugosz­lá­viában megjelent magyar kötet megkapjon valamilyen, a magyarországi irodalmiságra utaló címkét: a Balázs Attila Cuniculusának és Esterházy Péter Termelési regényének fogadtatását összevető tanulmányból kiderül, hogy ez a regény kimaradt abból a folyamatból is, amelynek keretében, például, Grendel Lajost egy határozott mozdulattal kiemelte a magyarországi kritika a régiójából, és „áttette”, nem egészen átgondoltan, a „paradigmaváltás gárdájába”. (Ezt Szilágyi Márton 1995-ös Kritikai berek című kötetére hivatkozva állapítja meg Szarvas Melinda, támaszkodva Dérczy Péterre is, aki Balázs Attila műveinek megkésettségéről írt a Jelenkor 2002/7–8-as számában: természetesen nem a művek megjelenését tartotta megkésettnek Dérczy, hanem arra utalt, hogy a magyarországi irodalmi közeg egy évtizedes késéssel vette őket észre, ha egyáltalán felfigyelt rájuk.)

A Balázs Attiláról szóló tanulmány is jól mutatja, hogy mi áll Szarvas Melinda ér­deklődésének középpontjában: nem ismeretlen művek felfedezésére buzdít elsősorban, hanem új szempontokat mutat meg, döntően a fogadtatás elemzéséből kiindulva. De nem áll meg itt, olyan keretet szeretne kimunkálni az általa vizsgált művek olvasásához, amely határozottan szembemegy a határon túli irodalomról leginkább elterjedt elképzelésekkel. Ezért beszél következetesen „magyar vajdasági irodalomról” (már a kötet címében és a fülszövegben is így találjuk meg a jelzős szer­kezetet), a szokásos „vajdasági magyar irodalom” helyett, ezért veti föl, hogy a hagyományos szemléletből a posztkoloniális elméletek alkalmazása nem jelent kiutat, és ezért hoz­za be a hálózatelmélet szempontrendszerét, illetve a „kulturális gravitáció” fogalmát.

A kulturális gravitáció már Szirmai Károly 1935-ben, a Kalangyában megjelent szerkesztői programjában felbukkant: „A törzsmagyarság tömbjéről levált jugoszláviai magyarság, mint az anyatestről leszakadt új bolygó, külön szellemi életre kényszerült, önmaga körül való keringését azonban nehezen szokta meg, folyton visszaszédült a régi vonzó központ: Budapest felé. Nem voltak olyan erői, melyek visszatartsák s érdeklődését saját világa felé fordítsák.” (21.) Igaz, hiba lenne túlértékelni Szirmai mondatait, nála a gravitáció valóban aligha több „hangzatos metaforánál”, mégis jó kiindulópontot ad ahhoz az elgondoláshoz, amelyet aztán Szar­vas Melinda kifejt: hogy a Vajdaság magyar irodalmát miként vonzza hol a magyarországi, hol a jugoszláviai (szerbiai) irodalmiság és kultúra. A vonzás lehet földrajzilag értelmezhető, de nyelvileg is, és összefügghet az intézményrendszerrel is: ugyanakkor az időbeli változásokról sem szabad megfeledkezni. Ahogy Szarvas Me­linda jelzi, mostanában, például, határozott változást látunk a fiatal vajdasági írók hozzáállásában, akik „mintha a magyarországi, nem pedig a vajdasági kulturális közeg felé húznának”. (36.)

A „magyar vajdasági” irodalom fogalmát azért vezeti be Szarvas, hogy egy többnyelvű közeg magyar nyelvű irodalmiságát el tudja különíteni a többi nyelven születő irodalomtól (és a régió irodalmát megkísérelje ne a magyarországi irodalom felől meghatározni). Könyvének egyik legizgalmasabb felvetése, hogy érdemes így közelíteni a Vajdaságban születő magyar irodalomhoz, de egyben ez a ta­lán legsebezhetőbb pontja is: még elemzések sorával kellene bizonyítania, hogy in­dokolt ennek a fogalomnak a bevezetése. Ezzel a szerző maga is tisztában van: „Mindez persze azt sugallja, hogy létezik szerb, horvát stb. nyelvű vajdasági irodalom is, ami korántsem elképzelhetetlen, ha olyan életművekre gondolunk, mint a szerb Boško Kristićé vagy Todor Manojlovićé – csak hogy a korábbi időkből is szerepeljen példa.” (39.) Hogy Szarvas Melinda valóban megkísérli-e „feltölteni” a „ma­­gyar vajdasági” irodalom kategóriáját, vagy esetleg abba az irányba mozdul el, amelyet Fried Istvánra hivatkozva említ meg, és egy-egy szerzőt akár több kulturális rendszer részeként is értelmez majd, a további munkáiban látjuk meg. De itt találunk már egy érvényes kiindulópontot, később kiteljesíthető gondolatmenetet, amely meggyőzően bizonyítja, hogy ennek a régiónak az irodalmát elképzelhetetlen a centrum–periféria-viszonylatban, kizárólag a magyarországi irodalomhoz ké­pest olvasni: jól igazolja ezt a Kosztolányit és Danilo Kišt tárgyaló tanulmány. A Kosz­tolányi mint vajdasági író? című elemzésből pedig azt is megtudjuk, Kiš mi­ként határozta meg a saját Szabadkáját: „Kosztolányi, a zsinagóga, a barokkos vá­rosháza, a többnyelvűség.” (173.) Az pedig a Kosztolányi-kutatás számára is lényegi meglátás, hogy a vajdasági szerzőkben a saját településük került egy egész régió helyére, így lett Szabadka (többek közt) Lovas Ildikó, Szenttamás Gion Nándor, Új­vidék pedig Balázs Attila legfontosabb írói „feladata”, és nem pusztán jelentős irodalmi helyszíne. Ebben a vonatkozásban váltak ugyanis a vajdasági Kosztolányi-értés és -kultusz központi alkotásaivá a sárszegi regények. És ez a „városteremtő” buzgalom messze nem pusztán a jól ismert szerzőkre jellemző: ahogy ebből a kö­tetből megtudtam, Gergely Boriska Esti Kornéliája nem Szabadkáról, nem is Sár­szegről, hanem „Poroskáról” indul. Poroska ugyan nem került be a jelentős ma­gyar irodalmi terek közé, nem is győződtem meg arról, hogy feltétlenül el szeretném olvasni a Varrótűhercegnőt, de a Poroska név azért is érdekes, mert Kosz­to­lányi többször emlegette, hogy Szabadkát a „por városaként” kellene megír­nia va­lakinek.

Mindenkit szerettem volna meggyőzni arról, hogy olvassa el Szarvas Melinda kötetét, ha valaha is úgy érezte, nem mondunk sokat az „ötágú síp” metaforával a határon túli régiók irodalmáról. De akkor is, ha egyszerűen arra kíváncsi, milyen módon lehet a műelemzésektől, a lelkes olvasástól elindulva, szisztematikus építkezéssel eljutni irodalomtörténeti kérdések másokat is inspiráló feltevéséig.

Szarvas Melinda: Tükörterem flamingóknak. Irodalomtörténeti tanulmányok a magyar vajdasági irodalomról, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2018.

Szilágyi Zsófia

szerző: Szilágyi Zsófia
honlap e-mail
Szilágyi Zsófia 1973-ban született, irodalomtörténész, kritikus. Legutóbb Móricz Zsigmondról (Móricz Zsigmond, 2013) és Kosztolányi Dezsőről (Az éretlen Kosztolányi, 2017) jelentetett meg monográfiát.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések