Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - A határ-szindróma
89572
post-template-default,single,single-post,postid-89572,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

A határ-szindróma

Hansági Ágnes: Láthatatlan limesek. Határjelenségek az irodalomban

A tizenegy fejezetből álló tanulmánykötet előszavában a szerző az olvasó segítségére siet, hogy a címbe helyezett limes jelentését meghatározza, majd a „láthatatlan” jelzővel kiegészített terminusból létrejövő szókép feszültségét bontja ki, így ki­jelölve az összetett struktúrába rendezett írások közös nevezőjét. Ezek az irodalmi-kulturális jelenségek között rendre észrevehetetlenül meghúzódó határvonalak, amelyek lehetnek időben, szemléletben vagy akár mediális természetükben jelentésesek, erejük pedig abban van, hogy különböző szabályok szerint működő rendszereket választanak el egymástól – vagy éppen kötnek össze, amennyiben a határ metaforáját az átlépés lehetőségeként is, és nem kizárólag annak lehetetlenségeként értjük. A nem evidenciaként megmutatkozó határjelenségek, vagyis a láthatatlan limesek mentén meghúzódó irodalmi-művészeti alkotások különössége ab­ban mutatkozik meg, hogy a hagyományosan működtetett értelmezési stratégiák jellemzően kudarcot vallanak, tévedés lenne azonban ezeket a kulturális jelenségeket az interpretáció zsákutcájában hagyni. Amennyiben az olvasás kihívásként, sőt, alkotásként tekint az értelmezés folyamatára, az „értelmetlen” és az „olvashatatlan” körül kirajzolódhatnak azok a határvonalak, amelyek láthatóvá tehetik az in­nen és a túl nézőpontjait, és elvezethetnek az interpretáció lehetőségéhez.

Nemcsak arról van szó azonban, figyelmeztet Hansági, hogy bizonyos műal­ko­tások új olvasási stratégiáknak köszönhetően hozzáférhetővé válnak, hanem arról is, hogy a kortárs kultúra általános tapasztalata – František Novosád fogalmát idézve – „a nyilvánvaló eltűnése”: a mediális hordozók olyan mértékben határozzák meg valóságérzékelésünket és más kultúrákról való ismeretünket, hogy elbizonytalanodnak és átformálódnak a saját kultúránkhoz való viszony korábban stabil fogalmi keretei. Revelatív példáját adja ennek a tanulmánykötet utolsó fejezete (Tex­tus, kontextus, keresés), amely a szöveg mediális hordozójának megváltozását vizsgálja, nevezetesen azt, hogy a nyomtatott és a digitalizált textus, tartalmi azonosságuk ellenére, miért is működnek markánsan eltérően a felhasználásban. En­nek a különbözőségnek az ereje jelenleg a közép- és a felsőoktatásban érzékelhető, és talán már rövidtávon is hatást fog gyakorolni az irodalmi hagyományra és a kultúra felhalmozó és őrző intézményeire (mint például a könyvtár és a múzeum). Hansági a saját felsőoktatási tapasztalatára is hivatkozva mutatja be, hogy mennyire más az a folyamat, amelynek során a nyomtatott szöveget keresve az olvasó a folyóiratban, a lexikonban, a könyvespolcon, vagy Foucault-val szólva a könyvtár he­terotopikus terében valami másra is rátalál a keresett szöveg környezetében. Il­letve a keresés során végigmegy egy előre mutató, de elágazásokat felkínáló láncolaton, és a közben létrejövő véletlen találatok pedig jellemzően gazdagítják, kon­textualizálják, továbblendítik a kutatást. A könyvtári tér struktúrája és hierarchiája olyan keresési kompetenciákat alakít ki a tudós olvasóban, amelyet az interneten tárolt szövegek nem biztosítanak: a világháló illuzórikus térbelisége mellérendelő viszonyba helyezi a szövegeket, és korlátozza a bolyongás lehetőségét. A punktuális keresés az azonnali hozzáférés ígéretével kapcsolódik össze, ami valójában a kutatást korlátozza, illetve forráskritikai szempontból is aggályos. Nyil­ván­va­ló, hogy a kétféle olvasás generációs különbséget is felmutat: a digitális bevándorlók, vagyis az X-generáció a könyvtárakban megtanult kutatási stratégiák után bizonyosan másként, kritikusabban, és a két olvasásmódot (a kontextuálist és a pun­ktuálist) kombinálva tudják adaptálni a digitalizált szövegek keresésének és ol­va­sásának metódusát. A digitális bennszülött Y-generáció (és az őt követő még fiatalabbak) számára a kulturális termékek évszázadokon át felhalmozott és működ­te­tett diszpozíciója már nem az egyetlen elrendezése a tudásnak, és bár könnyű len­ne kizárólagosan a veszteség metaforikájával leírni a változást, ebben az esetben is, mint a limes-jelenségek más példáinál a kötet tanulmányaiban, érdemes a megváltozott mediális helyzet előnyeit is feltárni. A tanulmány utolsó mondata, amely egyben a kötetet is lezárja („Ellentétben tehát a kontextuális kereséssel, a cso­móponti szövegek áttetszőek, láthatatlanok maradnak, az orientáció helyét a dezorientáció foglalja el.”, 266.) nem éppen derűlátó, és mintha rezonálna Fou­cault A szavak és a dolgokjának utolsó mondatára: „Ha e diszpozíciók eltűnnének, ahogy keletkeztek, ha valamely esemény révén, amelynek legfeljebb csak sejthetjük a lehetőségét, ám jelenleg sem a formáját, sem az ígéretét nem ismerjük, e disz­pozíciók meginognak, ahogy a XVIII. század fordulóján elbizonytalanodott a talaj a klasszikus gondolkodás alatt – akkor lefogadhatjuk, hogy az ember úgy el­tűnik, akár a tengerparti fövenybe rajzolt arc.” (ford. Romhányi Török Gábor)

Fogalmakra leegyszerűsítve a láthatatlan limesek szintagmáját, úgy tűnik tehát, hogy a határhelyzetek aktív, innovatív interpretációk lehetőségét nyitják meg, ugyanakkor láthatóvá teszik annak veszélyét is, hogy a határok átjárhatatlan falakká merevednek, és nem mutatkozik lehetőség az érthetetlennek minősített alkotások felnyitására. A könyvtári keresést tárgyazó fenti tanulmány azért is kitüntetett számomra a különféle elméleti iskolák belátásait innovatívan mozgósító esszék és a filológiai mélyfúrásokat is vállaló tanulmányok láncolatában, mert egyesíti a kö­tet két nagy egységének vezérmetaforáit, a temporális és a mediális határjelenségeket, vagyis arra is rámutat, hogy a két határhelyzet számos esetben elválaszthatatlan egymástól. A kulturális médiumok technikai fejlődésének történetét követve nyilvánvaló, hogy egy-egy technikai innováció mindig hatással van a hagyományos hordozók használatára, ugyanakkor egyáltalán nem evidens, hogy az új le­váltja a régit: szerencsés esetben egymás hatását erősítik, nem utolsósorban azzal, hogy megnövelik a kultúrafogyasztók táborát. Erre a jelenségre hozza közismert példaként a szerző a Pesti Naplóban közölt folytatásos regényeket a Mediális ha­tár­jelenségek: a médiumok határai címet viselő második egység első darabjában. A példa közismertsége többek között éppen Hanságihoz köthető, aki 2014-ben meg­jelent monográfiájában (Tárca – regény – nyilvánosság: Jókai Mór és a magyar tár­caregény kezdetei) a mediális közeg jelentésképző szerepét, a folyóiratban megképződő szövegkörnyezetet és a szerialitást vizsgálja a Pesti Naplóban. Arra a periódusára koncentrál a lapnak, amely másfél évtizedben (1855-től) Kemény Zsig­mond főszerkesztő a folytatásos regények közlésével újítja meg a lap tartalmát. Egyrészt felismeri a tömegmédium és a könyvkiadás összekapcsolásában rejlő kulturális és gazdasági lehetőségeket, másrészt pedig a műfaj olvasásszociológiai je­lentőségét, vagyis az olvasóvá nevelés fontosságát, amely az irodalmi kultúra fejlő­dését szolgálja – ahhoz pedig nemcsak nemzeti remekművekre, hanem lektűrökre is szükség van. Az Élet és irodalom, valamint a Szellemi tér című cikksorozatban Kemény az olvasást olyan kultúrtechnikaként pozicionálja, amelynek jelentősége az irodalom és a művészet érdekeltségi körén túl mutat, végeredményben a polgárosodás és a szellemi felemelkedés létfeltétele. A hatvanas évek első felében kifejezetten politikai profilt kap a lap, az évtized végére azonban visszatér a tárcarovat, illetve a folytatásos regényközlés. Főszerkesztői tevékenységének utolsó évében Kemény a lapban közli egy saját munkáját is folytatásokban, ami több szem­­pontból is kivételes: ez az egyetlen szépírói műve, amelyet itt megjelentet. A másik rendhagyó vonatkozása pedig az, hogy az Anna címet viselő szöveg egy drá­mai költemény, amelynek hősnője rezonál a folytatásos regények házasságtörő, de vezeklő alakjaira. A Pragmatica Sanctio történelmi idősíkjába helyezett cselekményben Anna figurájának lélektani rétegzettsége és a köré teremtett középpontos drámamodell rendhagyó kísérlet Kemény részéről, hogy egy elitirodalmi karakterű művet a populáris irodalom mediális közegébe helyezzen. A mediális határhelyzetre hozott másik példa (Olvasó hallgatók – hallgató olvasók) a hangoskönyv és a hoz­zá kapcsolódó új befogadói tapasztalat európai és magyarországi történetével foglalkozik az 1930-as években, egy olyan korszakban, amikor a könyvnek már a rádió és a film tömegmédiuma teljesítményéhez is viszonyulnia kell valahogyan.

A populáris és az elit irodalom viszonyrendszere és olvasásszociológiai vetületei, továbbá a mediális versengés szintén előkerülnek a temporális határjelenségeket vizsgáló egységben olvasható Innen és túl: A prózafordulat nyomai az ez­red­végen című tanulmányban, amely arra keresi a választ, hogy a Bevezetés a szépirodalomba és az Emlékiratok könyve megjelenése (1986) óta eltelt nagyjából három évtized távlatából miként értelmezhető a prózafordulat, miként vizsgálhatók nyomai és következményei az azóta eltelt időszakban. A tanulmány koncepciója egy­ér­telműen az időbeli határ kérdéskörére épül, azt vizsgálva, miként értelmezhető a fordulat korszakretorikai fogalmakkal, és arra a következtetésre jut, hogy a prózafordulat sokkal inkább végpont, semmint valami újnak a kezdete. A korszakküszöb valójában tehát lezár egy olyan szövegalkotási gyakorlatot, amely már a 20. szá­zad első felében jelentkezik, majd a század második felében rajzolódik ki egy­értelműen, az irodalom önértelmezése és identitása, illetve a nyelvi lehetőségekről való reflexió köré rendeződve, hogy azután végeredményben eljusson a folytathatatlanságig. Hansági a jelenség értelmezésében elsőként a szépirodalom státuszának átalakulását mutatja be a rendszerváltozás után: míg a Kádár-korszak zárt társadalmi mo­delljében a szépirodalom társadalmi presztízse és a klasszikusok olvasása jóval meghatározóbb volt, addig a ‘90-es évektől, a nyílt társadalmi modellben a prózafordulattal kitüntetetté váló írók későbbi pályája egy szűk olvasói elit belügye lett, egyúttal a kulturális regiszterek között éles határvonalak feloldódtak, s az olvasói szokások is átalakultak. A magyarázat másik forrása a médiumok egymásra való hatásában van: Friedrich Kittler versenyhelyzetként írja le azt a folyamatot, amelybe az elbeszélő próza kerül a film mint történetmondó műfaj terjedésével. Ez a szituáció az irodalom számára sajátos identitásválságot generál, amelynek átmeneti megoldása az önazonosságát elsődlegesen jelölő nyelv előtérbe kerülését eredményezi. A filmnek a művészetek közé való betagozódásával, illetve esztétikai rétegződésével, továbbá az irodalommal való kölcsönhatásaival idővel feloldódik az a „kasztrációs szorongás”, amely a nyelvet teszi a regény kizárólagos tárgyává, és az elbeszélő irodalmat a disszeminációs próza végpontjáig viszi el. Éppen a prózafordulat kontextualizálásához siet az olvasó segítségére A magyar prózahagyomány iskolája című, az előzőt követő tanulmány, amely Márai és Ottlik regényeit (A gyer­tyák csonkig égnek, Iskola a határon) a múlt elbeszélhetősége, az önmegértés lehetősége és végeredményben a nyelvnek való kiszolgáltatottsága szempontjából vizsgálja. Az azonos kulcsfogalmakkal (múlt, emlékezés, rekonstrukció, identitás) dol­gozó elbeszélések közül Ottliké az, amely szembesít a múlt tényszerű jelenre hozásának ismerősen diszkomfort lehetetlenségével, és elvezet ahhoz a belátáshoz, hogy korszakretorikai terminusokkal Márait a modernség és a posztmodern között meghúzódó, a regények megjelenésének időszakában még láthatatlan limes cusanusi oldalára, míg Ottlikot a nolanusira állítsuk. A prózafordulatot tárgyaló ta­nulmány által megnyitott távlatokhoz tartozik szorosan a „A hagyománnyal nem lehet szakítani”: Szelektív tradíció, kánon, EP című tanulmány, amely a prózafordulatot tárgyaló fejezettel így körbezárja az Iskola a határont, az Esterházy-próza kitüntetett tradícióját. Hansági a hagyományhoz való viszony sajátosságait vizsgálja az Esterházy-regényekben és -publicisztikákban megjelenő reflexiókon keresztül, arra a következtetésre jutva, hogy Esterházy a hagyományra mint elvégzendő feladatra tekint, amely a szövegek birtokbavételével és ismétlődő, innovatív aktualizációjával végezhető el, vagyis aktív, felelősségteljes folyamat. Hansági a tanulmány gondolatmenetét átfordítja arra a kérdésfelvetésre, hogy miként lesz helye a nyelvi komplexitásokat maximalizáló Esterházy-életműnek az irodalmi-kulturális hagyományban, ha ebben a folyamatban egyre inkább érzékelhető a komplexitások ellen fordulás, a szelektív tradíció egyszerre átörökítő és ismétlődő rostáláson alapuló metódusa.

Szintén a hagyomány, a kánon és a nyelv felől lép közel a gyerekirodalomhoz két tanulmány a mediális határjelenségeket vizsgáló egységben, ami már önmagában is gazdag interpretációt ígér. De a tanulmánykötet mint mediális közeg itt is felvillantja annak lehetőségét, hogy az egyes kulcsszavak, látásmódok, kultúraértelmezések segítségével létrehozzunk átjárásokat, észrevegyünk tükröződéseket az egyes szövegek és problémafelvetések között, és újra rátaláljunk arra, hogy a limesek képesek egyszerre különféle természetű, időbeli és térbeli határhelyzeteket felmutatni. A Kánonon innen és kánonon túl: Megjegyzések a „gyerekirodalmi ká­non” és a „gyerekirodalmi klasszikusok” kérdéséhez című tanulmány arra figyelmeztet, hogy az utóbbi években hirtelen megsokasodó kutatásoknak számot kellene vetnie azzal az alaphelyzettel, hogy amennyiben a gyerekirodalom célja a be­avatás és az olvasóvá nevelés, akkor meglehetősen nehéz a gyerekirodalmi kánon fogalmát meggyőzően működtetni. Hiszen az irodalmi kánonokat alkotó klasszikusok mindig saját koruknak átlag fölötti, komplex, innovációra épülő művei, amelyek olvasása komoly felkészültséget kíván. Hogyan lehet tehát azt a célt ki­tűzni az oktatásban, hogy a gyerekeknek az olvasmányok által közvetíteni kell a nem­zeti identitást megőrizni hivatott kánont, amely szimbolikusan a nyelvi-kulturális közösség hagyományait fogja össze. Ezeknek a szövegeknek azonban egy jó része alkalmatlan az olvasási kedv felkeltésére és az olvasási rutin megtartására, mert a gyerekek számára nyelvi idegenséget képviselnek. A Kemény Zsigmond vezércikksorozatának kulcsfogalmaira való hivatkozás a gyakorlott olvasóvá nevelés programjában visszautalja a figyelmet a Pesti Napló folytatásos szövegközléseinek kultúrtechnikájához, ezzel együtt azonban mélységesen pesszimista konklúziókhoz vezeti el a tanulmánykötet olvasóját. Kemény szerint az olvasás képessége az információhoz való hozzájutás miatt gazdasági és demokráciakérdés, de a rutin fenntartásához szükséges a napi gyakorlás, ezt pedig csak az olvasás iránti vágy felkeltésével lehetséges. Ha ettől a vágytól fosztjuk meg a gyerekeket az úgynevezett „esztétikai” és „használati” irodalom hamis és álságos szembeállításával, annak felmérhetetlen következményei lesznek. A tanulmány világosan kirajzolja a generációk közötti limeseket, amelyek, félő, hogy egyelőre sokkal inkább elválasztják, mintsem összekötik az egyes nemzedékeket. A másik gyerekirodalmi tanulmány (Kétjobblábas balhátvéd és öltözködési nagyokos) azonban két illusztrált gyerekkönyv elemzésével arra tesz ajánlatot, hogy a gyermek és a felnőtt közös, aktív te­vé­kenységében hogyan tapasztalható meg az alkotásokban az irodalmi nyelv játékos képisége, és hogyan verbalizálható a képek nyomán létrejövő élmény. Elekes Dóra Dettikéről és más istenekről című meseregénye, illetve Kollár Árpád A Völgy, ír­ta Tár­kony című mesenovella-füzére a Csimota Kiadó innovatív kiadói programjának terméke, arra mutatva példát, hogy az előző tanulmányban definiált „használati” irodalomból miként lehet átlépni a kortárs magyar próza nyelvi világába, moz­gósítva például a gyerekirodalmi klasszikusokra rendszerint jellemző „kettős kódolás” jelenségét, vagyis azt, hogy mind a gyermekkel, mind a felnőttel interakcióba lép a szöveg.

Ha sorrendben olvassuk el a kötet tanulmányait, logikusan jön létre a szövegek láncolata, amelyet a nagyfejezetek belső tagolásai is segítik. Ezek címei azonban inkább kulcsszavak, címkék, esetleg keresőszavak (például: Könyv vagy újság, Kép és szöveg, Modernség és/vagy avantgarde), annál is inkább, mert némelyikhez csupán egyetlen tanulmány tartozik. A szövegek pontosan megtervezett helye azonban egyértelműen nem korlátozás, hiszen a szövegek közötti kapcsolat sokszorosan, talán előre nem is elgondolható módon jön létre. Az egyetlen, szükségképpen rögzített pozícióba emelt tanulmány a kötetkezdő írás: Az idő archeológiája: A historika és az időrétegek modellje Reinhart Koselleck történetiség-koncepciójában, amely nyilvánvalóan azért fontos, mert koncipiálja az irodalomtudomány számára Ko­selleck korszakretorikai téziseit, történelemfogalmát, a mediális közvetítettség következményeit, valamint a nyelv és az emlékezés jelentőségét a múltról való gon­dolkodásban. Ugyanakkor egyfajta metaszövegként is működik, hiszen felmutatja azt a fogalmi keretet, amelybe majd a specifikusabb, nevezetesen kizárólag a magyar irodalom- és médiatörténet köréből választott témák illeszkednek a további tanulmányokban. A limesek a köteten belül mindenekelőtt összekötnek, átvezetnek és megnyitnak, ugyanakkor kirajzolják a szerző kutatói arcélét, amely izgalmas és egyéni látásmódról árulkodik, esetenként nyugtalanítóan elbizonytalanító be­látások megfogalmazásával.

Hansági Ágnes: Láthatatlan limesek. Határjelenségek az irodalomban, Tempevölgy Könyvek, Balatonfüred, 2018.

Borítókép: Szirák Sára

(Megjelent az Alföld 2019. októberi számában.)

Bódi Katalin

szerző: Bódi Katalin
honlap e-mail
Bódi Katalin 1976-ban született Salgótarjánban, jelenleg Nyíregyházán él. A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének adjunktusa, irodalomtörténész, kritikus. A Vörös Postakocsi folyóirat kritika-rovatának szerkesztője és a Studia Litteraria folyóirat szerkesztője.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések