Anekdotikus útirajz
Ma mosunk. Így döntöttünk Jével tegnap este, természeten szükségből, illetve hiányból, s mivel Irvana lakásán nincs mosógép, a neten pedig csak Hrasnoban találtunk mosodát, na jó, hát akkor nekivágunk a külvárosoknak, és Lukavicáig meg sem állunk. S mire visszaérünk, ki is mosnak, meg is szárítanak.
Egy Tin Ujević-kötetet csempészek a vászontáskámba, a hátizsákomat már teletömtem, oda nem fér, az is szennyes ruhákkal van kitömve, majd átrakom aztán. A totebagre Delacroix híres képének fedetlen keblű nőalakja kollázsolva, Jétől kaptam Franciából, Liberté-Egalité-Beyoncé. Mikor útra kelünk, vidáman lengeti a nemzeti trikolórt a vállamon, az Ujević-kötet a táska másik oldalában a bordáim közé vág. Sječaš li se, kérdezem Jétől, na kláštor v Cité Ü, a na lavage et séchage? Mióta Szarajevóban vagyok, már végképp nem tudok egy nyelven beszélni vele, a csehszlovákból szerbhorvát lesz és viszont, keverednek a francia fordulatok és a vajdasági szlovák tájszavak, de a magyar a titkos fegyverem, mely szavakat ismeri Jé, melyeket keveri, és melyeket nem. Meg hogy melyek élnek titkos életet a vajdasági szlovák falvakban. Sőt, hogy mely maradi szót érti azokból, amelyet Maradon kívül nem értenének sehol. A bábeli tolvajnyelvet immár direktben toljuk. Kívülállónak esélye sincs megérteni a hibrid maszlag kódjait, a coquillardok jargonja semmi ehhez képest. Kolostornak (kláštor) hívom a Cité Universitaire intrijét (internát = intrák = intri = kolesz = kollégium), a Deutsch de la Meurthe a két háború közt alapította régi részt, és ami inkább egy low-cost Yorkshire-i kastélyparkra vagy egy janzenista kolostorra hajaz az ancien régime-ből. Az ottani mosodában (lavage) hely hiányában simán kipakolták a türelmetlenkedő diákok a szárítógépből a ruhákat, és ezeknek a szárítóknak (séchage) megvolt az az ördögi tulajdonságuk, hogy néha a számkijelző jóslatát meghazudtolta, korábban vagy később fejezte be a séchage-t. Így ha percre pontosan érkezett is az ember, gyakran találta cuccait a gépek melletti széken, vagy éppen az még mindig vígan forgott a szárító dobjában, mintha csak az előbb dobta volna be őket. Jé sosem dobálta ki mások cuccát a már békésen szendergő dobokból, inkább várt. Igazi kelet-európai vagy, oltottam. Na nem mintha csak franciák laktak volna a kolostorban, sőt, a főépület óratornya alatt mindenféle népek gyermekei léptek be, s vették az irányt a mosoda felé.
Molim vas taxiju na Tereziju. Ići ćemo na Hrasno. Mondom közben a telefonomba. Taxiju? Kérdez Jé. Nem csak simán taxi? Nemtom, így hallottam. Asszem. Nem, u taxiju, do taxije, ali molim vas taxi. Koga? Čega? Akuzatív, érted. Majd legközelebb azt mondom, vozilo, az univerzál, puffogok. Amúgy se tudom, hogy na Hrasno, vagy u Hrasno, vagy do Hrasna. A lényeg, hogy öt perc múlva jön. A legképlékenyebb időfogalom a világon a balkáni öt perc. Az azonnaltól az évek múltáig bármit jelenthet. Dođem za pet minuta. Za pet minuta sam tamo. Za pet minuta sam gotov. Crknem za tih pet minuta, vonom meg a vállam. A mosással csak a gond van, vetem oda Jének, és eszembe jut, hogy vagy fél éve (vagy öt perce?) épp akkor ázott be a prágai lakás, amelyben I-vel laktunk, mikor Jéhez indultam Párizsba, és taxit hívtam a reptérre. Za pět minut. Még nem is hajnalodott, először azt hittem, hogy esik odakint, a cseppek kopognak kint a párkányon, aztán már a benti párkányon is, aztán már csorogni kezdett, nyilván a radiátor, s mire a konyhába értem, ott már folyt a plafonról a víz, talán eltört a radiátor csöve. I. mérget mert venni rá, hogy a felettünk lakó szomszéd öngyilkos lett, felvágta az ereit, befeküdt egy kád forró vízbe, nyitva hagyta a csapot, hogy hulláját lehetőleg frissiben találják meg, hála a beázott szomszédok választalan dörömbölésének, majd a Hoří má panenko című filmből kilépő tűzoltók ajtóbetörésének. Szinte már el is hittem volna I. összeesküvés-elméletét, aztán eszembe jutott, hogy tegnap nem fejezte be a versét, s ez a mese nyilván a túlburjánzó költői fantázia ragyogó mellékterméke. Amikor azonban a felső szomszéd sokadik dörömbölésünkre sem jelent meg az ajtóban, s miután a gondolat, hogy túl mélyen alszik, kezdett metaforába váltani, olyan valóságosnak látszottak már a Tűz van, babám tűzoltói, hogy gúglizni kezdtem a mobilomon a tűzoltók csehországi segélyhívó számát. Oh, shit! Ekkor nyitott ajtót Zac (mint később kiderült), mivel a lakásában bokáig ért a víz, szó nélkül is tudta, mit akarunk. A lakásajtót szélesre tárva lepleztük le a bűnöst, kivillant a mosógép, ahogy a kőre köpi a vizet. Zac éjjel, mielőtt aludni ment, bekapcsolta a mosást, s most a ruhát csavarva engedi le vizét a rosszul bezárt dobú jámbor gép, s a vízveszteséget pótolandó újabb és újabb adag vizet szippant magába a vezetékből, hogy a földre köpje majd. A folyosóablakból kinézve látom, az utca túlfelén már várakozik a taxi. Promiňte za zpoždění… Nejprve jsem myslel, že se neco stalo s radiátorem, že nás vytopilo pokažené topení, a nakonec ze sitilo, že to byl jen sused. Nemtom, minek magyarázkodom, talán csak hogy elsüthessem a szóviccet a (topit), és nem tudom eldönteni álmatag reakciótlansága miatt, hogy működik-e a szóviccem a cseh fül számára is, ahogy képzelem, vagy okvetlen csehszlováknak kell lenni hozzá.
Ugyanígy van ez itt is, jarane, fejezem be a mesém Jéhez fordulva, mire megjön a taxink. A taxiban nem beszélünk, csak ha muszáj, a taxiban különben is csak a felelőtlen amerikaiak beszélnek, akik éjjel indítják be a mosást, és akiket mindenki ért, még az is, aki nem tud angolul. A taxiban nem beszélünk, mert megint csak az derülne ki, hogy honnan jövünk, hogy a taxisofőr pont Novi Sadba járt iskolába, vagy hogy a bátyja Prágában él, vagy épp a gyerekkori haverja került Pozsonyba a háború alatt. Gurulunk a folyóparton a Miljacka folyásával, várunk a piroson, átvágunk Grbavicán, balra elmarad mögöttünk a letérő a Sanasa magánklinika irányába, ahová a múlt hónapban majd egy hétig jártam infúzióra Ibrahim doktor rendelkezésének megfelelve. Hallgatjuk az Antena Sarajevot, a lehúzott ablakon becsap a friss tavaszi levegő („felhúzom, ha zavarja, szóljon”). Június első napjai telnek, végre véget ért a májusi bonszun (bosnyák monszun, saját gyártmányú terminus technicus Jével). Kánikula nyomul a völgyre, felette sehol egy felhő, csak áttetsző fátyolként díszeleg néhány fehér fodor a Trebević felett, végre igazi nyár van, a taxis izzad, szélesre gombolt ingjéből szőrfodor buggyan, jó meleg lett mára, mondja mosolyogva. Ideje is már, hagyom rá. Mire Hrasnoba érünk Grbavicáról (jobbra bevillan a Miljacka hídján túl a főút, amely átszeli a várost, a sarkán az állami energetikai vállalat, az Energoinvest lefordított zöld háromszöghasábja, itt dolgozik Jasenko, de nekem mindig az a háborús kép jut eszembe, a kék ablaküvegek helyett a sötétbe nyíló üres ablakrések, a zöldes konstrukció pedig, mint a kiégett szurok.
A taxis felém fordulva bocsánatot kér, valamit magyaráz a melegről, de olyan erős mahalski naglasakkal beszél, hogy alig értem. Megáll az egyik trafik előtt, mintha Amerikában lennénk egy útszéli McDonald’s-nál, s üdítőt kér. Csak Amerikával ellentétben itt a rossz oldalon szolgálnak ki. A sofőr lehúzza az ablakom, rajtam áthajolva kiáltja be a trafikosnak a rendelést, átnyúl felettem egy ötmárkással, amit nyomban üdítőre cserél a trafikos keze, apró vissza, ćao. Gurulunk tovább, kormányt fogva tekeri le a kupakját, szomjasan kortyol, majd undorgó képet vág. Krastavac jebiga, morogja. Utálom az uborkát. S hirtelen lefékez az út közepén, lehúzza az ablakját, és egy jobb egyenesből lendítve az út szélén álló konténerbe vágja, s láss csodát, bele is talál, a flakon, mint valami robbanás, puffan, s elnyeli a konténer gyomra.
Igazi balkáni filmbe illő jelenet. Pedig már épp valami vigasztalót akartam neki mondani, valami olyasmit, hogy vigye haza, hátha, vagy adja oda valakinek, aki tán szereti. Mondja Jé, mikor a kiszállás után nekiindulunk Kelet-Szarajevónak. Így jegyeztem meg egy életre az ismerősen csengő krastavac szó jelentését.
Lomha délután, órákkal később kifáradva üldögélünk Jével az Оранџ bár teraszán a Srpskih Vladara sugárút mellett, amely a kereszteződés utáni határt követően már Mima Sinan nevét viseli. A mohácsi csatában is részt vevő nagy ottomán építész tervezte a hagyomány szerint a mostari Karađoz-bég dzsámiját, Jét tavalyelőtti utunkra emlékeztetem, és a džennet, a paradicsom csodás fáira, amelyeket a mecset falára festettek. A kereszteződésen innen a villanypóznákon a Republika trikolórja lengedez. Vörösbort rendeltem, később még megbánom. A meleg levegő ráhasal a völgyre. Megjártuk az egykori Lukavicát, ma az új Kelet-Szarajevót, megnéztünk egy „új” crkvát, mögötte a Trebević tornyosul, most épp a túlfeléről látom, ahhoz képest, mint amelyik oldalát reggelente a városba indulva nézegetem. Olyan innét a Trebević, mintha egyetlen hosszasan emelkedő, majd hirtelen zuhanó hullámtaréj lenne. Mintha nem is ugyanazt a hegyet látnánk a Republikából, mint a Föderációból, ahol a hegy inkább apró dombok halmának, egymásra hányt platók tornyának tűnik.
Lassan útnak indulunk a buszállomásra, ide érkeztem meg először, amikor a városba jöttem. Akkor még nem volt világos, hogy lehet kettő belőle. De a taxisok kisegítettek. A plakátot hozom szóba újra, amelyet a Gavrilo Princip téren láttunk. Unszolom Jét, hogy jöjjünk vissza a Gavrilo Princip Napokra a hétvégén, biztos bárányt is sütnek majd, vagy csak azért is malacot, „inat”-ból, hogy haram legyen. Talán Gavrilónak öltöztetnek, és egy ötösért lefényképeznek, vagy legalább egy nagy paneura kinyomtathatnánk azt a merényletképet, amelyet olyan jól ismerünk a gimis törikönyvből, és amely bejárta a korabeli sajtót, na és bedughatod a fejed a pisztolyát elsütő Gavrilo lyukába, vagy a lehanyatló Ferdinándéba, vagy az őt karjaiban tartó Zsófia hercegnőjébe. Aztán lesz vattacukor és rakija is, igazi balkáni búcsú, mondom Jének magyarul a szót, hisz terminus technicusokat nem fordítunk. Jasné, a potom budeme etnicky očištěný, žejo? Húz Jé. Biztos lesznek trubačok is, próbálkozom tovább, de már látom, hogy nem fogom tudni rávenni. De hisz imádjuk a nemzeti trash-t, nem? Minden nemzet nemzeti trash-ét. Hiába. A bor gomolyog a fejemben, egyre nekivadulok, átkozott száraz hercegovinai vörösbor, alszom és álmodom, míg a tűző napon a buszállomás felé baktatunk, sorolom az érveket, de a boron kívül semminek sincs ma foganatja. Egyenesen a buszállomás melletti parkolóba tartok, ahol a taxisok vesztegelnek. Két kocsinak jár a motorja, az egyik felett dumál a két sofőr, jaj, de jó, nem kell hívni, mondom Jének, aki nem győz reagálni, az egyik taxis felém fordul, kérdezem tőle, bevisz-e a városba. Hova? Hrasno, s mondom a címet. Kicsit töpreng, mintha megzavartam volna, majd mondja, igen, mennyi lesz kábé, mondja, tízes, kicsit sokallom, de belefér a normába, nem akar átvágni, talán ki sem szúrta, hogy külföldi vagyok. Elég rosszarcú csávó a taxisofőr, de barátságosnak tűnik, a taxilámpán a Taxi S felirat, nyilván a Taxi Sarajevo társaság az. Földhöz vágja a csikkjét, bepattanunk, de a kereszteződésben a Srpskih Vladara felé fordul a sugárúton a Mimar Sinana helyett, aztán balra kanyarodik, igen, ismerem az utat, igen, kevésbé forgalmas délutánonként, mint a főút Ilidža irányából fut a Miljacka mellett. Azon töprengek, vajon ezzel az arccal milyen könnyen szerezhetne szerepet egy Kusturica-filmben. Jé megint a hátsó ülésen hallgat. Taxiban nem beszélünk. Elhagyjuk magunk mögött az új házsorokat, amiket „aztán” (poslije) építettek (értsd: a háború után). Aztán már a lankákra hágó úton gurulunk, egyszer csak a rádióban megszólal egy újabb narodna pesma, s mire a refrénhez ér, tudom, nem először hallom ezt, de nem tudok visszaemlékezni, hol s mikor. Ilyeneket a pekarákban meg a buszokban nyomnak. Vagy csak a generális harmonikaakkordok miatt cseng olyan ismerősen fülemnek? Szívesen lefordítanám a szövegét, de már most tudom, hogy el fogom felejteni, akár ma délelőttig a krastavac szó jelentését. Szó van benne szerelmi vágyról, örökségről, építkezésről, a popáról, van benne mulatság és temetés is. Az egész nagybetűs élet benne foglaltatik, ilyesmikre gondolok, míg a Splet narodnih pesamának elnevezhető házilag felégetett (felírt) válogatáscédét hallgatjuk. A Trebević felé, a csúcsa irányába megyünk, most egy magas felhő tornyosul, fehér cilinderét felemeli, a völgyet és a lankákat égeti a nap. A házsorok után benzinkutak, hangárok, szervizek, műhelyek sorakoznak, majd lejjebb a völgyben egy temető, mellette régi vágású, új crkva, a lankára hágva elszórt falusias házak a völgyben. Ismerős az út, a dombság túlfelén már Szarajevó szockós külvárosai kígyóznak, talán Otoka, vagy Alipašino Polje. Előttünk mind jobban megnyílik a Trebević, s nemsokára el is érjük a T-kereszteződést, melyet egy hatalmas szerb trikolór őriz peckesen. Ha egyenesen folytatnánk, az út felvinne a Trebevićre, valahol a Debelo Brdo meg a Zlatište között kellene elhaladnunk, aztán fordulatot vennénk délnek, és a hegyi falvak közt kanyarognánk. Mi azonban balra fordulunk, elhaladunk a Republika és a Föderáció határát jelző tábla mellett, újabb zászlókkal erősítve meg, felhágunk a nyeregre, majd Vraca házai között ereszkedünk le a városra meg-megállva, besűrűsödik a délutáni forgalom. Közben szól a splet narodnih pjesama. Majd a sofőr előbb a CD-t, majd a taxiórát kapcsolja le.
A mosodába jóval zárás előtt érkezünk. Odaadom a sofőrnek a tízest, dobro je, bár nem értem a helyzetet, Jé világosít fel. Nem láttad, hogy levette a taxilámpát mielőtt elindultunk? Végig ott volt a lába alatt. Nyilván feketézik, a Föderációban, gondolom, nem űzheti az ipart, ha nincs ott is külön engedélye, vonja meg a vállát. Kimosták a szennyesünk. A srác, aki délelőtt kiszolgált, most is ott van a mosodában, megy a tévé, focit néz, két nő beszélget a pult mögött, egyikük kiszolgál, össze sem keverték a cuccaink Jével, külön kosarat kapunk. Összekapkodjuk, bepakoljuk, fizetünk. Ezt a táskában felejtette, nyújtja felém az Ujević-kötetet. Ó, jó, hogy nem mosták ki, mosolygok rá búcsúzóul. Prijatno.
(Borítókép: Pixabay)
(Megjelent az Alföld 2019/12-es számában.)
Hozzászólások