Credo, 2021/1.
A Credo evangélikus folyóirat friss lapszáma kifejezetten esztétikus látvány. A kellemes tapintású papírra gömbölyű és markáns betűtípussal nyomott cím után a tekintet Ghyczhy György festőművész képének sötétebb tónusaira kalandozik. Az újságot kinyitva pedig a kellemesség érzetét növeli, hogy több helyen nagyméretű, színes és jó minőségű reprodukciókkal találjuk szembe magunkat, mint például Giovanni di Paolo világteremtése, vagy az 1500 körülről származó ismeretlen mester festménye az utolsó ítéletről. A festmények az írások tematikájához igazodnak, emellett néhol fekete-fehér, néhol színes fotográfiák bukkannak fel illusztrációkként, de elhelyezésük arányos, a cikkek és a képek így megnyugtató egyensúlyba rendeződnek. Külön előny, hogy a képek témája és a folyóirat tördelése hordoz egyfajta komolyságot és emelkedettséget, ami nem teszi magazinszerűvé a lapot. Meg kell említeni, hogy az internetes felületen is frissült a dizájn: egy-egy rövid idézetet tartalmazó kedvcsináló poszt jelenik meg a Credo Facebook-oldalán, mely azért is figyelemfelkeltő, mivel a lapszámban használt középkori festmények stílusához illeszkedő háttérrel érkezik, és a 2021/1. szám cikkeiből vagy verseiből származó idézeteket tartalmaz.
A Credo úgy tudományos és komoly, hogy szeretne közérthető maradni. Ez a törekvés világosan látszik a korábbi számokon is, de ez az irány érzésem szerint még hangsúlyosabbá vált ettől innentől kezdve. A folyóirat ambiciózusabb lett, és ez látható: a dizájnváltás, a lap színes megjelenése, az új marketingszempontok érvényesítése olvasottságának növelése és egy szélesebb közönség megszólítása érdekében történik. Az újítások már most látványosak, mely elsősorban a megjelenésben érhető tetten – lap történetét nézve koncepcióváltásra nem került sor. Ahogy a korábbi számoknak, ennek is része a szépirodalmi kitekintés: Lapis József és Lackfi János versei üdítően törik meg a javarészt (egyház)történeti érdeklődésű tanulmányok sorát. Szintén „hagyományőrző” a Körkérdés rovat, melyben a keresztény identitás 21. századi kihívásairól kérdeztek felekezeti határokon átnyúlva – megszólal benne római és görögkatolikus pap, baptista lelkész, református lelkipásztor és egy chilei evangélikus lelkész is; emellett magyar és külföldi teológiai szakembereknek, sőt a címlapon szereplő festmény alkotójának is jut hely. A korábbi sokszínűség is megmarad: az új Credóban olvasható egy interjú Meleg Attila református lelkipásztorral, Nagy Gergelytől egy Richard Swinburne valamint Alvin Plantinga istenérveit és episztemológiai megközelítéseit szemléző írás, egy a húsvéti ünnepkörhöz tartozó szokások változását vizsgáló tanulmány, illetve szemle az újabban megjelent evangélikus kötődésű publikációkból.
A változás oka a korábbi főszerkesztő, Zászkaliczky Zsuzsanna búcsúzása, és egy új szerkesztőgárda felállása. A némileg keserédes hangvételű búcsúzó a stafétát Isó M. Emesének adja át, valamint a Bojtos Anita, Csermelyi József és Mádl Aranka hármasából álló szerkesztőbizottságnak. A bizottság a 2021/1. Credót Ordass Lajos emlékének szentelte (akiről Fabiny Tibor írt emlékezést), témájaként pedig a keresztény identitást választotta. Izgalmas és aktuális a problémafelvetés, és az ilyen irányú érzékenység a korábbi lapszámok esetében is tapasztalható volt. Logikus első lépés ilyenkor egyfajta körkép és diagnózis felállítása, amire cikkében Tubán József vállalkozik is: „Ki kell mondani: a maga módján és a kor viszonyai között a késő reneszánsz kornak a hitvallási irataink mögött álló, szervezetileg éppen csak formálódó lutheránus felekezete sokkal inkább volt missziói egyház, mint népegyház, különösen, ha összehasonlítjuk a mostani megfáradt, leginkább csak külsőségekben vagy a gyermekkori templomi élmények könnyes nosztalgiáján nyugvó evangélikus kereszténységgel.” (9.)
Kemény szavak, amelyekben nemcsak az evangélikus felekezet ismerhet magára, hanem mindenki, aki általában aggodalommal szemléli az egyházban jelenleg zajló folyamatokat. Az identitás megerősítése persze nem egyszerű feladat, és ennek útjáról nem minden hozzászóló gondolta ugyanazt. Tevelÿ Arató György például arra hívja fel a figyelmet, hogy a múlt emlékezethelyeit egyfelől fel kell tárni, másfelől egyoldalú és felszínes történeteit újra kell gondolni, hogy torzulásaiktól megszabadulva elég erős alapjaivá válhassanak a lutheranizmus önértékelésének. Ebben a szerző az egyháztörténelemnek kulcsszerepet tulajdonít, tisztázó és a hamis ideológiáktól óvó szerepére hivatkozva. Míg Schöpflin György az Európai Unió és Néppárt kapcsán a kereszténydemokrácia jövőjéről elmélkedik, addig Tabajdi Gábor a múltba réved vissza: a Kádár-korszak keresztyénségének helytállásáról mesél. Fontos gondolata, hogy ez az időszak „számtalan kibeszélendő, feldolgozásra váró traumát hagyott örökségül”. Ez a trauma érinti az egyházat és a társadalmat is – feldolgozásának hiánya pedig a továbblépés lehetőségétől foszt meg. Ugyanerre a témára rímel egy szomorú, szintén traumatikus élményeket kiváltó történés esettanulmánya: Ruzsa György a szovjet ateista agitáció miatt elpusztult impozáns szibériai, Irkutszk városában épült templom és tervezője történetét mutatja be.
Szabó B. András szerint az evangélikus szemlélet a gazdaságetikai kérdésekben is ott lehet. Julie A Nelsont idézi, aki a szív metaforájának bevezetését tanácsolja a közgazdaságtanba, a korábbi, a kapitalizmust leíró „gépezet” metafora helyett. Emberarcú kapitalizmusra van ugyanis szükség, melynek működtetői együttéreznek, nem feledkeznek meg a társadalmak peremén élőkről és kiszolgáltatottakról, miközben tisztában vannak azzal is, amire a lutheri mondat utal: „amin a szíved csüng, az az istened”.
Keresztény identitásunk végül jelen van az örökségünkben, melyek lehetnek több évszázadosak, vagy újabb fejlődés eredményei. Ebből ad ízelítőt Veres Emese-Gyöngyvér, aki az evangélikusság szokásait vizsgálja, ezen belül pedig főleg a húsvéti ünnepkörre fókuszál. Érdekes látni, hogyan keverednek rituális, szakrális tradíciók a népi hagyományokkal, de izgalmas a régiónkénti sajátosságokat és az egészen abszurd szokások jelenlétét is felfedezni, melyek néha közbotrányt okoztak.
A Körkérdés írásai üdítőek, és éppen emiatt ehhez a rovathoz még visszatérnék kicsit. Erősségük, hogy a vélemények mélyen személyesek, és az is, hogy nem hatja át őket valamiféle rosszízű felekezeti konfesszionalizmus. Nem a tanítások közötti párbeszédről vagy valamiféle hagyományápolást szorgalmazó mentalitás kialakításának szükségességéről értekeznek. A középpont, a hit magva mindegyik megszólaló szerint a hit megvallásában és a megmaradásra törekvésben, azaz a kitartásban fogalmazható meg. Reálisan, az „egyedül Krisztus”-elv felvállalásával, jelenvalóvá téve és nem megvédve az Istent átadni mindazt, amit kaptunk: ez pedig az a történet, amit személyesen írunk az Istennel való kapcsolatunkban, a hit közösségében.
Összességében a megújult Credo ígéretes irányt vesz: úgy próbál fogyasztóbarátabb lenni, hogy ismert és elismert embereket felkérve, a megszólalások színvonalát fenntartva tartalmában nem köt kompromisszumot. Megjelenése üdítő, a szövegek nagy része pedig olvasmányos. Valójában a lappal megtörtént az, amit témájául is választott: a 21. századi kereszténység mellett a saját identitásával kapcsolatban is kérdéseket vet fel és válaszokat fogalmaz meg. Végül mindkettővel kapcsolatban hasonló konklúzióra jut: a régiről úgy tesz hitvallást, hogy megújulva szólal meg.
Credo, evangélikus folyóirat, XXVII. Évfolyam, 2021/1.
Hozzászólások