Kerber Balázs versei

Egy lépésre

Lilás-halk kavicsok között alszik a nap,
a rózsaszínű ég egy leplet hajított le,
és kókadt-barna a pad, nem messze
a folyó már nem üdítő hidege, egy kutya
szimatol. Órát látni a halvány levegőben,
mutatózene. Mennyi egy szilárd perc?
Hogy mérhető a párkányfehér? Ha valaki
támaszkodik, mint a tej. A fenti, bezárt
táj. A csillagok házszámai, söprögető
ködök. Kemény, szürke küszöb. A holdnál
ül egy asztaltársaság; lassú mozdulataik,
lassú tömbök. Hőmérőmagas gombsorok.
Felvonjam szemöldököm? Hibádzik egy
fénypont. Úgy ülünk, mint a színházak,
a mozik, az éjjel-nappali kocsmák,
az út fölött a farkasszemet néző épületek.
A kövezeten sétál egy kéz, egy hang,
valakin úgy reszket a ruha, hogy bele-
fáradok. A fal hossza: az egy vagy
két óra hossza, ház az időben, hossz
a lyukban. Milyen vidám egy belső
udvar, az üresen maradt négyzetnyi
tér. Talaj előttem, talaj mögöttem.
Pályákon az öntött gumiburkolat egy
porhanyós estén. Támaszkodni, mint
beállni, nézni, mint járni. Van idő
egy lépésre, van idő többre is.

Most az esernyőt

Mikor a kék korlát fölé érnek az ablak alakú
fénykapuk. Különös lépcsőhajlat; kanyarodó
zárófal, mint egy iglu belsejében. Láttad már
a plafonon a nap eredményeit? Megfogják
a tekercseket, indulnak lefelé, az összeset
megfogják, egy szekrényt még becsuknak,
üres már a kékes-vajszínű emelet, de ott
vannak még azok a steril, nehezen elbeszélhető
pillanatok, egy lépés a csempéhez közel,
a hideg folyosó egyik négyzete, a fal egyik
története, az egyenes út lendülése. A padló
zsizsikes mintája, mint evés után a teltség,
és a világos szürkeség, akár egy nyíló képernyő
derűje. Iratokban a bekezdések, elhagyott
vizek. Megfogják a tekercseket, indulnak
lefelé, elköszönnek a kilincsektől, a mennyezet
ugyanúgy ásít, de másképp ásít, szürkéjébe
kúszik az ultramarin, pezseg a fül. A villanó;
egy-egy villanó pont a léptek ütemében,
korlátforduló heve, szél alatta, szél fölötte.
Ablakkapu. Evés után a teltség, a suhanást
követő fulladt tompaság, ernyedten lépnek.
Benéznek minden emeletre, elhullámzik
néhány folyosófal, aztán lent az előcsarnok
tiszta padlóköve. Most az esernyőt veszik
elő vagy szerencsét kívánnak. És az ajtó
mintha nem is nyílna, hanem kitörne.

Szeme előtt

Aki most bizonytalanul áll a falnál,
és átnéz egy lyukon, kékes, túl kékes
az ég, mint amikor jégkrém kerül
nyáron a kézbe egy elosonó színű
buszpályaudvar előtt. Lámpa fölött
mint inda száll a három festett csík.
Rózsaszín: alvó házak homlokzata,
néhány hajóablak, éppen felébredt
arc a fogkrémfehérben. Lebegő
gömb az idő. Zöld: kis füves rész
a rejtett utcában, fordul veled
egyet a tér, ha arra tévedsz, dobban
a levegő. Szürke: messzebbi híd,
még nem érsz oda, mert a kopott,
elhagyott éttermet nézed. Pattogzó
teraszkorlát. Aki most áll a falnál,
annak bizonyára el kell majd
fordulnia, a rést csak átmenetileg
nézi; olyan telephely ez, mint
a lépés helye, mint egy hosszabb
utca szerepe egy napban. Kapuhideg,
ernyővacsora. Nézni azt a bóbiskoló
cigarettát, hogyan tágul ki abban
a még nem egészen esti és nem is
délutáni, mélyebbnél mély kékben
a műanyag szék lába. Sátorbelső
színein átbújni. Végigmenni a fal
mellett, az egész város egy téglafal,
fölötte az ég: udvarias párbeszéd
az angolkönyvben. Tea, konyhaszekrény.
Aki elindult, most megnyugszik,
mert köszönhet egy ismerősnek.
Szeme előtt némi zsivaj.

(Megjelentek az Alföld 2020/7-es számában.)

(Borítókép: Pexels képe a Pixabay -en.)

Hozzászólások