„Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről, szerk. Kabdebó Lóránt, Kulcsár-Szabó Zoltán, L. Varga Péter és Palkó Gábor
Noha a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2017. október 5-én és 6-án megtartott Szabó Lőrinc-tanácskozásnak nem volt célja a szerző életművének paradigmaváltó szerepét még hangsúlyosabbá tenni, mégis akképpen összegezhetők a konferencia eredményei, hogy tulajdonképpen Szabó Lőrinc a hazai későmodern líra katalizátora, még akkor is, ha ez a szerep csupán József Attila költészetén keresztül képes megmutatkozni. Amint arra a József Attila-értelmezés igencsak ellentétes iskolái külön-külön is rámutattak, József Attila szívesen dolgozta át kortársai szövegeit. Tverdota György egy régebbi írása József Attila költészetének Kassák Lajos számozott verseivel való kapcsolatát mutatja ki, Lőrincz Csongor egyik korai tanulmánya Babits Mihályéval, Kabdebó Lóránt és Kulcsár Szabó Ernő pedig Szabó Lőrincével. Az említett konferencián – melynek előadásait a recenzeált kötetben olvashatja az érdeklődő – többször is szóba került, hogy Szabó Lőrinc némileg előbb talál rá azokra a poétikai „truvájokra”, amelyekből igazából csak József Attila költészete generál paradigmát. Ilyen például a Lidérc sokat idézett zárlata („mert rejtve ragyogsz bennem, mint a tűz / mely feketén alszik a szénben”) és a Bőr alatt halovány árnyék nyitánya („Egy átlátszó oroszlán él fekete falak között”) közötti kapcsolat. Annak ellenére, hogy inkább az utóbbit idézzük, mégiscsak a Lidérc az egyik legkorábbi példája a későmodern költészetnek, hiszen ekkortól kezd olyan mediálisan fordíthatatlan tapasztalatokat létrehozni a költészet, amelyeket semmilyen másik médium sem képes megteremteni. Kulcsár Szabó itt olvasható tanulmánya további kapcsolatokat is kimutat, például A belső végtelenben és az Óda letagadhatatlan hasonlóságára világít rá (81.), vagy a Májusi éjszaka és a Hazám felütésére. (83.)
A kötetet Kabdebó Lórántnak a Szabó Lőrinc-i életmű korszakolási lehetőségeit tárgyaló tanulmánya nyitja. Kabdebó újragondolja azt a korábbi álláspontját, amely szerint két szakaszra („dialogikus paradigma” és „spirituális életmeditáció”) osztható az életmű. A tanulmány szerzője jelen esetben viszont egy sokkal kevésbé merev korszakolást javasol. Véleménye szerint a kései Szabó Lőrincnél is megtalálható az összes jellemző, ami a pályakezdő költőnél is jelen volt, de ide sorolható még az a Szabó Lőrincre végig jellemző eljárás, hogy bizonyos világirodalomból ismert alkotóktól ellesett fogásokat először saját költészetébe épít be, majd később fordítóként tér vissza az adott műhöz. (25.)
A gyűjtemény előszavának szerzői arra hívják fel a figyelmet, hogy a kötet első blokkjában leginkább olyan írások olvashatók, amelyek az embernek az élő természetihez (Kulcsár Szabó Ernő), az állathoz (Nagy Csilla) vagy a növényhez (Kulcsár-Szabó Zoltán, Pataky Adrienn) való kapcsolatát tárgyalják. Kulcsár Szabó Ernő tanulmánya azt mutatja meg, hogy Szabó Lőrinc költészete az érzékelés közvetettségének belátása okán újragondolja az embernek az organikus természetihez fűződő viszonyát, és ebbe az életvilágba történő belehelyezkedés lesz az, amely az ember önmegértését eloldja a szubjektivitás premisszáitól. Ebből a nézőpontból akár az is lehetséges, hogy József Attila költészetének azok az eljárásai, amelyek az érzékelés szétszerelésével (távoli látvány és taktilitás egymás mellé helyezésével, például: „Ritkás erdő alatt a langy tó”, Ritkás erdő alatt) távolítják el az észlelést a humán indexálhatóságtól, korántsem valami technikai tapasztalatból vonatkoztatja el a vers, hanem inkább az élővilágban feloldódó individuuméból. Nagy Csilla dolgozatának első egysége viszont rámutat arra is, hogy a mechanikus-organikus szembenállás sem olyan éles Szabó Lőrincnél, gondoljunk csak A belső végtelenben vagy a Semmiért egészen jól ismert soraira.
Kulcsár-Szabó Zoltán tanulmánya ezt a gondolatot elemzi behatóbban a Szamártövis című vers apropóján úgy, hogy megmutatja, miként is járja át egymást a fentebbi oppozíció két eleme, és miként nem választhatók el ezek a tényezők az élet és a halál szintén nem statikus elgondolásától, hiszen a Szamártövis címszereplője tulajdonképpen egy olyan élőhalottnak is nevezhető organizmus, amely sokban hasonlít a holtában is az életről tanúságot tevő egér csontvázához (Egy egér halálára, 116.). Pataky Adrienn a fa–ember-kölcsönviszonyt vizsgálja dolgozatában, amely kimondatlanul is kapcsolatot teremt a Kulcsár-Szabó Zoltánéval, hiszen elemzése megmutatja, hogy a lombtalan fák annyiban idézik meg az életet, amennyiben az emberi/állati csontváz.
Balogh Gergő a még napjainkban is éles vitákat generálni képes Semmiért egészen című költeményt elemzi. A dolgozat bevezetőjében arról győzi meg az olvasóját, hogy lehetetlen biopoétikáról beszélni a 20. századi biopolitika számításba vétele nélkül. A Semmiért egészen más kortárs szövegekkel ellentétben (Kosztolányi [Hattyú kutyám…] vagy Karinthy Tomija) úgy tűnik, nem annyira felfüggeszteni akarja az antropológiai differenciát, hanem inkább megcseréli a különböző szembenállásokhoz kapcsolható értékítéleteket. Engem mostanában az érdekel, hogy miként viszonyul a történeti avantgárd ehhez a kérdéshez. Míg Kassák Lajos számozott költeményeiben az emberi testbe gépek implantálódnak, addig a MA folyóirat hasábjain megjelenő Reiter Róbert költészetében gépek helyett állati testrészek. Mindazonáltal kérdés persze, hogy különbséget tehetünk-e Reiter költészetében az állat és a gép között, hiszen mindenkor a hasznosság dominál Reiter állatai esetében. Visszatérve a Balogh által tárgyalt költeményre, a nyelv kontrollálhatatlan tételező ereje a parancsokat osztó én ellen fordul – érvel Balogh –, és attól a szuverenitástól fosztja meg, amelyet kivívni igyekszik. Balogh tanulmányához hasonlóan Gorove Eszter Vezér-elemzésében is hangsúlyos szerephez jut a politikum. Ebben az esetben azonban maga a vezér tételeződik olyan gépezetként, amelynek tulajdonképpen az alattvalók az egyes alkatrészei. Gorove utal arra is, hogy a vezér monológjának nyelvi-retorikai működése tulajdonképpen egy költői szerepminta működésével, egészen pontosan a klasszikus modern költőével állíthatók párhuzamba.
Ahogy Kulcsár-Szabó Zoltán, Nagy Csilla és Balogh Gergő, úgy Smid Róbert tanulmányának is egyik központi témája az emberi test és a technika viszonya. Smid Szabó Lőrincnek egy keveset hivatkozott és a recepció által talán méltatlanul leértékelt kötetében vizsgálja ezt, az 1938-ban megjelent Harc az ünnepért címűben. A dolgozat egyik csúcspontja a Rádiózene a szobában finom, szövegközeli elemzése, melyben a tanulmány szerzője többek között a költemény hangtani és tematikus síkja közötti viszonyra is kitér. Az élet témájához lazábban-szorosabban kötődő dolgozatok sorát Buda Attiláé zárja, aki Szabó Lőrinc kései költeményeiben elemzi az évszakok és a lírai én kedélyállapotának összefüggéseit.
Horváth Kornélia és Mezei Gábor tanulmányai is kitüntetett figyelmet szentelnek a költemények mediális aspektusainak. Míg Horváth verstani szempontokat is figyelembe véve elemzi Az Egy álmaiban például a rímeket, nem megfeledkezve a jelentés és hangzás megszüntethetetlen összjátékáról, addig Mezei a verssorok elrendeződésének vizualitását is játékba hozza. Mezei dolgozata azt vizsgálja, hogy miként is számolódik fel a későmodern költészetben a rögzített, emberi nézőponthoz rendelhető perspektíva. Először Szabó Lőrinc Tücsökzenéjéből hoz példákat az említett jelenségre, majd Oravecz Imre Egy földterület növénytakarójának változása című kötetéből. Jelen esetben József Attila élt előbb a humán indexálhatóságú perspektíva megszüntetésével. Nemcsak a Mezei által is említett Téli éjszaka bizonyos soraira gondolhatunk, hanem olyan kevésbé ismert versekre is, mint például a már említett Ritkás erdő alatt.
Ezután egy olyan blokk következik a kötetben, amely Szabó Lőrinc műfordításait tárgyalja. Barna László írása A Werther szerelme és halála Szabó költészetére gyakorolt hatásával foglalkozik. A szerző konkrét szöveghelyek felmutatása mellett párhuzamként mutatja fel a dialogikusságot, amely Werther belső monológjában és a magyar költő verseiben is köztudottan jelen van. Szávai János Szabó Lőrinc Verlaine-fordításait tárgyalja részletesen. Nemcsak a kortársak fordításait vagy a francia nyelvű műveket veti össze, hanem Szabó Lőrinc különböző átdolgozásait is. Szávai figyelmet szentel annak is, hogy a Verlaine-nél igencsak központi hangzósság, illetve a francia szerző furcsa rímei miként jelennek meg a magyar költő fordításaiban. Szávai Dorottya hasonló szempontok szerint közelít Szabó Lőrinc és Baudelaire költészetének viszonyához. A tanulmány szerzője poétikai párhuzamokkal és Szabó Lőrinc önkommentárjai segítségével is alátámasztja, hogy Baudelaire volt az egyik legnagyobb hatású katalizátora Szabó költészetének. Részletesebb elemzést olvashatunk A dög című költemény és Szabó Lőrinc idevonatkozó versei (Semmiért egészen, Káprázat-ciklus) közötti kapcsolatról. Szele Bálint dolgozata Szabó Shakespeare-fordításait méltatja, hiszen a költő teremtette meg azt a paradigmát, amelyben a legeredményesebb, nemrégiben készült fordítások (Nádasdy Ádám, Kállay Géza, Varró Dániel) követték őt. Szele bőségesen idéz a kortárs kritikákból, amelyek leggyakrabban a bátor szóválasztás miatt illetik bírálattal a szóban forgó fordításokat. A tanulmány szerzője szerint az élő nyelv használata Shakespeare szövegeinek is jellemzője, és éppen ez az, ami jól használhatóvá teszi Szabó Lőrinc átültetései.
Váradi-Szitha Ábel dolgozata arra a feladatra vállalkozik, hogy a Szabó Lőrinc-recepció eddigi eredményeit el nem törölve hozza kapcsolatba a magyar költő műveit a keleti gondolkodással, pontosabban a buddhizmussal. Váradi számos szöveghellyel érvel, megmutatva a kapcsolódási lehetőségeket a kétféle korpusz között. A kapcsolat filológiailag is megalapozható, mivel Szabó Lőrinc könyvtárának része volt Schmidt József Buddha életéről szóló munkája, amelyet a költő feltehetőleg olvasott is, hiszen bejegyzések találhatók a példányában.
A kötetet záró két tanulmány némileg társtalan a gyűjteményben. Kemény Aranka filológiai érdekeltségű tanulmánya az átírás problémájára fókuszál Szabó Lőrinc életművében. Kemény azonban nemcsak a költői művekre, illetve a fordításokra koncentrál, hanem Szabó kevés figyelmet kapó prózai munkáira (kritikák, esszék, tárcák, interjúk stb.) is. Dr. Felszeghi Sára pedig a Szabó Lőrinc-hagyatékban fellelhető orvosi dokumentumokat (EKG-görbe, orvosi igazolások) és az egészségi állapotáról szóló egyéb szövegeket (levelek) elemzi.
Sajnos nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy igen sok tördelési és egyéb hiba (fattyúsorok, a kurzívval és a félkövérrel szedés következetlensége, elválasztási hibák, egybecsúszott szavak, a belső hivatkozások csillagozása stb.) bosszantja az amúgy színvonalas és impozáns kötet olvasóját. De ettől eltekintve bizonyos vagyok abban, hogy a jövő Szabó Lőrinc-kutatói sokat fogják forgatni a kötetet, hiszen nemcsak a költő alkotásairól, de a 21. század első évtizedeinek irodalomtudományáról is sokat elárulnak a tanulmányok, mivel arról is átfogó képet adnak, hogy miért ennyire fontos számunkra Szabó Lőrinc költészete, és miért éppen így értjük ezeket a műveket.
„Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről, szerk. Kabdebó Lóránt, Kulcsár-Szabó Zoltán, L. Varga Péter és Palkó Gábor, Petőfi Irodalmi Múzeum – Prae Kiadó, 2019.
A könyv ingyenesen elérhető a Hungaricana oldalán.
(Megjelent az Alföld 2019/11-es számában.)
(Borítókép: magyarhirlap.hu)
Hozzászólások