Emlékezni, kik is lehetünk

Békési Sándor: Memoria Sanctorum, A középkori magyar szentek emlékezete

Első látásra talán megdöbbentőnek tűnhet, hogy egy nyugalmazott református teológiai tanár a középkori magyar szentek életéről szóló könyvecskével hozakodik elő. Ám ez csak azok számára lehet meglepő, akik nem ismerősek Békési Sándor több évtizedes tudományos munkásságával, amelyben a hazai protestáns teológia figyelmét gyakorta elkerülő személyek és témák vizsgálata egyedülálló módon jelent és jelenik meg. Békési oeuvre-jében ugyanis nemcsak a szigorú értelemben vett teológiai problémák válaszkísérletei kaptak figyelmet, hanem olyan témafelvetések is teret nyertek, amelyek a szaktudomány határain kívül elhelyezkedve mégis teológiai vonatkozásokkal és jelentőséggel rendelkeztek: elég csak a Szent István királyunk Intelmeinek teológiai etikai vizsgálatát elvégző művére (Sztephanosz Khrisztianosz, István király teológiai etikája – Intelmei alapján, Budapest, Magánkiadás, 2001) vagy Sisi királyné teológiai portréjának megfestésére (Sisi személyének teológiai portréja, Budapest, L’Harmattan, 2014) gondolnunk, szóba sem hozva a kortárs képzőművészeti alkotásokról szóló számos elmélkedését, értekezését. Ezek a „kalandozások” korántsem pusztán öntörvényű vagy önérdekeltségű kitérőkként értelmezendők, hanem a keresztyén esztétika azon alapvető megállapításának tett kötelességének engedve valósultak meg, amely szerint a , a szép és az igaz értékét mindenben – így a szűken értelmezett teológiai szerzőkön vagy műveken, de még az egyház határain túl is – felfedezheti az ember. A Szentlélek a János evangéliuma szerint szabadon jár (Jn 3,8), aki pedig teológusként e Lélektől vezérelve munkálkodik, gyakorta találhatja magát idegen felségvizeken is.

A Memoria Sanctorum is értelmezhető ilyesfajta határátlépésként, hiszen református egyházi berkekben a szentekről szóló bárminemű elbeszélés talán mind a mai napig a rekatolizáció gyanúját idézheti elő némelyek számára, amely elől a „nyakas kálvinista” elegánsan és határozottan kitérni kötelezett. A „szentek” a reformáció kora előtti tohuvabohu idejének alakjai, rosszabb esetben „pápista kellékek”, s mint ilyenek, semmi közünk hozzájuk. Saját fülemmel hallgattam meg egy határon túli református lelkipásztor büszke beszámolóját, aki a néhány évvel korábban a gyülekezet Árpád-kori templomának felújítása alkalmával annak falairól lekapartatta a szenteket ábrázoló freskókat, mondván „Kálvin ugyanígy tett volna”. A legkevésbé sem szeretném ezt az egyedi esetet az általános közhangulat illusztrálására használni, azonban jól mutatja, hogy vannak hiányosságaink a szentekről szóló protestáns diskurzus művelésének és kiterjesztésének terén. Békési Sándor műve ezt a hiánypótló feladatot végzi el, emlékeztetve a svájci (helvét) irányú reformátor, Heinrich Bullinger szavaira: „Mindazáltal, nem vetjük meg a szenteket, és nem vélekedünk róluk közönségesen. Elismerjük ugyanis, hogy ők Krisztus élő tagjai, Isten barátai, akik a testet és a világot diadalmasan legyőzték. Szeretjük tehát őket mint testvéreinket, és tiszteljük is őket, de nem kultikus imádattal, hanem nagyrabecsülő tisztelettel és érdemük szerinti dicsérettel. Nemkülönben utánozzuk is őket. Mert mint hitük és erényeik utánzói, és mint részestársaik az örök üdvösségben, forró vágyakozással és óhajtással kívánunk örökre együtt lakni velük Istennél, és velük együtt örvendezni Krisztusban.” (II. Helvét Hitvallás 5.4).

Békési Sándor (Fotó: Sebestyén László; Forrás: Reformatus.hu)

A reformátori iránymutatás tehát óv egyfelől a „közönségesség” fentebb is említett hibájától, másfelől pedig a kultikus imádás helyett a szentek életének és erényeinek utánzásával bízza meg a mindenkori utódokat. A Memoria Sanctorum ennek szellemében határozza meg magát olyan tipográfiának, amely az összegyűjtött életsorsokban olyan tüposzokat kínál a ma embere számára, amelyek biztos kapaszkodót nyújtanak a modern ember útkereséseiben. Az összegyűjtött huszonnégy szereplő a lehető legkülönbözőbb helyzetekben találta magát: az egyéni sorskérdésektől, a szenvedés és betegség tapasztalásain át a tágabb politikai csatározások útvesztőin keresztül érkeztek meg a saját döntésük felelősségének vállalásáig. Szent Adalbert például a prágai polgárháború után érkezett Géza fejedelem udvarába, miután pedig hírt kapott családja kiírtásáról, elhatározta, hogy a pogány lett-szláv népek apostola lesz. Példája – Békési szerint – arra tanít bennünket, hogy „az otthoni csalódás, a közösségben ért rágalmak, sőt családi tragédiák és halálos veszteségek ellenére is felkínálkozik az egyetlen személyre szabott és legszentebb út: a szeretet hirdetése idegen terepen” (13). De előttünk áll Árpád-házi Szent Margit életútja is, aki az önkéntes szolgálat és szigorú aszkézis eszközeivel a szegények felemelőjévé lett, sőt saját gyötrelmeit és életét engesztelő áldozatul ajánlotta fel a politikai csatározások következtében elharapódzott király apja és bátyja, István közötti viszály megbékéléséért. Ezzel pedig örök mementóvá lett számunkra, hogy „nem feledkezhetünk el arról az áldozatról, ami a mi osztályrészünk is szeretteinkért, országunkért és a megbékélésért” (77). Mint ahogyan Toulouse-i Szent Lajos, aki a politikai cirkusz zajába belefáradva a ferencesek útját választotta, szintén arra biztat bennünket, hogy ha elegünk van a világi hatalmaskodás, gyűlölet és igazságtalanság robajából, a szabad lelkünk szabad választása szerint „van lehetőség saját személyünkben megváltozni és ezzel változást munkálni környezetünkben” (81).

A rövid életrajzuk ismertetése – mellőzve a csodás elbeszélések, legendák hangsúlyozását – elegendőnek bizonyul arra, hogy a mai olvasó is közel érezhesse magát a nagy alakokhoz. Meggyőződhetünk afelől, hogy a szentek rendkívülisége nem valamiféle velük született adottságban keresendő, hanem az erények alázatos gyakorlásának útján szerzett kvalitás, amely lényege szerint a folyamatos praxis (beleértve az elbukás és felállás ismétlődéseit) kohójában edzi készre a szentet. Békési számára fontos a szent életútja mellett személyiségének kidomborítása is, hiszen egy-egy ikonikus szent-portré mögött ott húzódik meg a másra nem jellemző tulajdonságokkal rendelkező persona, aki nem pusztán elszenvedője, hanem aktív részese saját formálódásának. Szent Gellért például a szerző szerint művelt és mégis szangvinikus egyéniséggel rendelkezett, amely kettőnek az ötvözete képessé tette a teológiai tudományokban való elmélyülésre, amelyet ezután pedagógiai, igehirdetői és egyházszervezői tevékenységében, a „csöndből kifelé” kamatoztatni is tudott (24). Lovagkirályunk, Szent László személyiségében pedig az ószövetségi Saul király tartása és a dávidi bátorság éledt újjá, amelynek köszönhetően az igazságosságban és törvényességben gyökerező karaktere késszé tette arra, hogy a rábízottak védelmében kész legyen „a felelős politika terepén a harci bárdot is forgatni” (40). A rövid személyiségrajzok pontosan elegendők arra, hogy meggyőzzenek bennünket arról, hogy a szentek között nincs uniformizmus, mindegyik lelke, alkata és habitusa egyedi életkörülmények között edződött és egyedi feladatok ellátására tette alkalmassá őket. A bemutatások része továbbá még az adott szent életútját kísérő bibliai igeversek tételes felsorolása, valamint a követendő erényesség útjának javaslata is. Ez utóbbi ponton emel be szerzőnk a rövid mondatokkal az ismertetett személy életébe és kihívásaiba, amely mégsem marad száraz, klisés rokonítás, hanem gazdag, továbbgondolásra serkentő iránymutatás, amelynek aktualizálását nyilvánvalóan mindenki saját maga életére adaptálhatja.

Az egyéni kegyességgyakorlás és életfolytatási mankó feladatain túl Békési nem titkolt célja, hogy a középkori szentek emlékezetének ápolásával az európai keresztyénség önértelmezésének sarokpontjait is meghatározza. A könyvben fellelhető alakok, a középkori magyar szentek ugyanis gyakorta más országok és népek fiaiként és lányaiként kerültek hazánkkal kapcsolatba. Például István királyunk bérmálója, Szent Adalbert cseh arisztokrataként látta meg a napvilágot, Szent Gellért püspök az itáliai Velencében született, míg Kapisztrán Szent János egy német zsoldos fia volt – mégis, mindegyiküket magyar szentként is számontartjuk. Míg egyes magyar földön született szenteket más népek is magukénak vallanak: elég csak Szent László király lányára, Árpád-házi Szent Piroskára gondolnunk, aki a bizánci frigyének köszönhetően került a konstantinápolyi udvarba, s ott – immár Eiréné néven – „a legkegyesebb császárné” titulust érdemelte ki életpéldájával (46-49).  A szerző számára mindez annak bizonyítéka, „hogy az európai egységet igazán és tartósan nem a hatalmi, gazdasági és jogi rendszerek – amelyek egyébként a szentek sorsa körül a legnagyobb becstelenségtől sem voltak mentesek –, hanem a keresztény hit és erkölcs alapján áldozatot hozó, példamutató életek tisztelete tartotta egybe” (8.). Manapság, amikor az „európai kereszténység”, az „európai egység” és az „európai értékek” szószerkezetek úton-útfélen felbukkannak a nyilvános politikai és civil beszédekben úgy, hogy közben különböző dolgokat értünk rajtuk, talán valóban érdemes ad fontes megfontolni, hogy milyen alkotóelemekből is áll össze európaiságunk egyik vagy másik vetülete. Gyanítom, hogy aki a saját hatalmi igényeinek alátámasztására kívánja használni a középkori szenteket, csakhamar csalódni fog: a türelem, az alázatosság, a bátorság, az irgalmasság, az Isten adta szabadságból fakadó szeretet mind-mind olyan erény, amely alapvetően megkérdőjelezi a mindenkori hatalmasok szándékait. A valós erények nem bemocskolhatók, hiszen azok az egyén és Isten közötti kapcsolat dinamikájában növekednek, és egy égi valóság előízei. A szentek erényei nem politizálhatók, nem lehet őket ilyen-olyan izmusokba kényszeríteni, nem terjeszthetők ki pártokra, szervezetekre, országokra és kontinensre sem, hiszen azok az egyéni lélekből táplálkoznak. Azonban éppen ez adja meg annak reményét, hogy a szentek emlékezete, a memoria sanctorum nem marad pusztán romantikus nosztalgia valami elveszett (vagy sosem létező?) idilli kor iránt, hanem a jelenben olyan egyéneket, személyeket formál, akik képesek hatni és változást előidézni egy orientációt kereső korban. Emlékezni arra, kik is lehetünk, kikké is válhatunk – talán ez lehet a mű legfőbb hozadékává.

Békési Sándor: Memoria Sanctorum, A középkori magyar szentek emlékezete, Sárospatak, Hernád Kiadó, 2021.

Hozzászólások