Maszk mögött a vers
Az égszínkék a távolság színe.
Édeskés, émelyítő, megkékül minden,
amikor messze van. A kő, a fa, a vászon,
de még a sárga búzamező is. A vér is,
a könny is, a nyál is. A megkékítő
messzeség. Égszínkék erdőrengeteg,
égszínkék hegy, égszínkék mennyország,
égszínkék Isten. Ezek szerint, ami közeli,
az is távoli, ha égszínkék. Járványkor
néha fehér, néha fekete, de legtöbbször
égszínkék a maszk is. Fogalmam sincs,
hogy miért. Most mondok először verset
a maszk mögül. Különös érzés. Persze
felerősíti a mikrofon, ez rendben van.
De belégzéskor rá-rátapad a szájamra,
és olyankor hirtelen nem kapok levegőt.
Ezt is gyakorolni kellene. A maszk
mögött egy vers. Arctalan szavak.
Egy-egy hangot visszatart az égszínkék,
mint a fertőző nyálcseppeket. Egészen
sűrű szájkosár a költőn. Az ajkak,
a fogak, a nyelv. Nem látszik semmi.
Csak a cukrozott messzeség. Kezdem
a kezedet figyelni, Uram, szélfújta
fáidat, felhőidet, ide-oda hajló
fűszálaidat, hogy hátha megértem
a jelbeszédet, ha nem olvashatok
a szájadról az égszínkék maszk miatt.
Pedig tudom, hogy verset mondasz,
belégzéskor be-behorpad fejem fölött
irdatlan maszkod. Mögötte nyálcseppek,
apró csillagok. Igen, a maszkot is
meg lehet szokni. Majdnem olyan
könnyen, mint a hallgatást, miközben
mindenki azt hiszi, hogy verset mondok.
Dehogy. Mint szájról olvasó siketekre,
előbb-utóbb irdatlan csend szakad reánk.
Veréb, rigó, varjú, tücsök, darázs,
szél, eső, mind-mind egyszerre beszél.
Egy hasbeszélő Isten kezében vagyunk.
A választás szabadsága
Előfordul, hogy szívesen megfestenék
egy emlékezetes látványt. Felhőjátékot
a tetőablakból. Madárrajt. Ilyesmiket.
De nem tudok festeni, így hát inkább
verset írok belőle. Máskor meg szeretnék
zenét komponálni egy kintről beszűrődő
beszélgetésből. Csakhogy nem értek hozzá.
Verset írok ebből is. Ritkán történik meg,
hogy abból írok verset, amiből tényleg
verset akartam írni már kezdettől fogva.
Kép. Zene. Vers. Hiszen mind ugyanaz.
Amiről most beszélek például, abból
regényt kellene írni, ahogy mondani
szokás. Viszont ehhez sem értek. Ilonka
hazahozta Pétert Washingtonból. Egykor
innen mentek el, megküzdöttek Amerikáért.
Ilonka egészségügyi asszisztens, Péter meg
orvos, vizsgázniuk kellett egyfolytában,
hogy elfogadják ott is a diplomájukat.
A gyerekeket is kivihették nagy nehezen.
Mondanom sem kell, nem lehetett csak úgy
ide-oda utazgatni akkoriban. Ilonkáék
megtanultak angolul, a gyerekek pedig
majdnem teljesen elfelejtettek magyarul.
Nemcsak a tanulás, hanem a felejtés is
elhatározás kérdése volt, azt hiszem.
A rendszerváltás után kétszer is voltam
náluk, ugyanis Ilonka felolvasó körutakat
szervezett nekem. Irodalom és politika
együtt. Összegyűrt homlokú, de egyébként
kiegyensúlyozott emberek voltak. Aztán
egy ideig szinte semmit sem tudtam róluk.
Marosvásárhelyi barátnőjétől hallottam,
hogy Ilonkáról kiderült, gyógyíthatatlan
beteg, néhány hónapja van hátra. Péternél
közben megjelentek az Alzheimer-tünetek.
Kezdett elfelejteni angolul. Házat vettek
egy Marosvásárhely melletti faluban, majd
felfogadott Ilonka egy asszonyt, és itt hagyta
Pétert. Visszament Amerikába. Ott voltak
természetesen a gyerekek, tulajdonképpen
felnőttek már. De sem a fiút, sem a lányt
nem értette volna Péter. És ők sem az apjukat.
Ilonka nyugodtan halt meg. Ezt kell hinnünk,
hogy legyen valami tanulság. Gondoskodott
mindenről. Aztán hamarosan Péter is meghalt,
de ő már nem tudhatta, hogy nyugodt lehet.
Elfelejtette Amerikát. Meg talán Erdélyt is.
Akkor ez most amerikai vagy erdélyi történet
valójában? És vers-e? Vagy kép? Esetleg zene?
(Megjelent az Alföld 2021/1-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Gergye Krisztián munkája.)
Hozzászólások