Villányi László: mindenek előtt
Hogyan olvassunk egy Villányi-kötetet, teszem fel magamnak a kérdést. Duchamp Unhappy Readymade-je jut eszembe. Pontosabban a Bolaño 2666-os szövegáradatában megidézett Duchamp-allúzió, ahol már szó sincs boldogtalanságról. Lecsupaszítva ragyog fel a műtárgy egy Santa Teresa-i hátsó kert szárogató kötelén. „Amalfitano reggelente, mielőtt elindult az egyetemre, kilépett a hátsó ajtón, hogy a könyvet bámulva igya meg reggeli kávéja utolsó kortyait. Semmi kétség sem fért hozzá: a papír, amire a könyvet nyomtatták, jó minőségű volt, és a kötés rendíthetetlenül állta a természet viszontagságait.”Csak a könyv van, a természet van, meg valahol távolabb egy szemlélő, aki figyeli azt a mélyen őszinte, autentikus kapcsolatot, ami csak úgy, érdek nélkül, akkor és ott kialakul. Talán nem tűnik szentségtörésnek, ha rögtön az elején kimondom: a primer olvasatot most is a szél adhatná. Vagy egy fa. Mondjuk egy szomorúfűz: „A szomorúfűz levele lapozgatja a könyvet, lenyúlva / hosszú árnyékával.”(szavai közé, 14.) Vagy épp egy fecske: „Hangosan kergetőznek a fecskék, nem zavartatják magukat / bele-beleolvasnak a kezemben tartott Kosztolányiba.”(rájuk vár, 49.)Az az evidencia, ahogy a vers Villányi költészetében visszaíródik a természetbe, zavarba ejtő. Egyszerűségében és egyenes vonalúságában az. Ez a fajta, nyelvileg letisztított líra rengeteget bíz az olvasóra. Számol a jelenléttel, a világban-benne-lét saját(os) módját mutatja, sőt kínálja. Szelíd avantgárd, misztikus happening. A kivárás és a beérés lírája. Ahhoz pedig, hogy otthonos legyen egy Villányi-vers, szinte bizonyos, hogy ritmust kell váltani. Olvasni és élni, az életet olvasni, az olvasottat élni, hogy a két infinitivusz áttűnhessen egymásba.Szól az aposztrofikus intenció: „Időzz el egy megfáradt kéz szépségén; évtizedről / évtizedre.”(mezítláb futott, 23.) Ki kell tehát nézni a kötetből, keresni a valóságvonatkozásokat.
Villányinál a kezdetektől összeér az írás- és az életgyakorlat. Igaz, az idő múlásával a kötetek is egyre érzékenyebben játszanak rá erre az együttállásra.„Az öregség jele, ha egyre teljesebben éled meg / a semmiségeket.”(egyre teljesebben, 35.) Csehy Zoltán nagyon lényeglátón jegyzi meg a kötetről írt recenziójában: „Látszatra megint ott vagyunk, ahol Oscar Wilde, aki szerint nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet utánozza a művészetet. Villányi ennél természetesen messzebbre megy: nem lehet tudni, hogy ki kit utánoz, az egyik nem létezhet a másik beavatkozása nélkül, mihelyt az egyik szegmens a maga »tisztaságába« révedne, belepiszkít a másik, és ez se nem jó, se nem rossz, hanem helyzet.”(A villamos hangja májusban, ÉS, LXIV. 27.)Éppen a fent bevezetett olvasattal nem számol Szigeti Bálint kritikája, amikor a következőket jegyzi: „A mindenek előtt közhelykavalkádja nagyon is személyes problémát mutat be: egy leélt élet uniformitásáról és ezen keresztül az elégtelenségéről, feleslegességéről vall. […] Ez a versbeszélő csupa olyan életrészletet fed fel, amik nem bizonyultak elég méltónak ahhoz, hogy vers legyen belőlük: »vershez még a lábtörés / sem lett volna elég«(Sarok), nemhogy annak a ténye, hogy »csütörtökönként ki kell húznom a ház elé a kukát«” (Kuka).(A rózsa csak rózsa, Kortárs Online)A kötet tulajdonképpen épp ennek ellenkezőjét mutatja, a vers a mindenek előttben akkor is van, ha a téma esetleg nem indokolja a kibontást. Mert a nem-írásról szóló vers is vers. A versek beszélője nem a verset kérdőjelezi meg, hanem a mondhatóság feltételeit firtatja. A versek tétje sokkal inkább az, hogy művészi értelemben ennek a költészetnek a legtisztább formája maga az élet, s ez egyben az „írott” líra elnémulását is jelenti majd. „Hónapok óta egy sort se írt, s nincs hiányérzete, / nem átall érvelni, legalább nem zavarják a szavak, / azon kapom, hogy békésen elvan a nem-írásban”(Egylényegű,83.).Most még az az állapot van, amikor paradox módon a semmi is valami. „Kimondja: semmi; hogy elfedjen valamit.”(16.) Az uniformitás pedig végképp nem Villányi opusának problematikája, vagyis semmiképp nem az, a versek perspektívája felől nézve. Persze nem véletlen, hogy itt akad bele a kritika ebbe a lírába, csak úgy érzem, néhány ponton túlhajtja magát a versek által felhúzott horizonton. Olyan filozófiák jelölik ki ezeknek a szövegeknek a helyét, mint például Kuo Sze sorai: „Egyetlen hegy is majd száz külső formát gyűjt össze magában… […] egyetlen hegy is több ezer hegy jelentését és magatartását gyűjti össze magán.”
A vers tehát szokás. Mindennapi gyakorlat, helyezkedés. Hasonlóan William Carlos Williamshez („olyan sok / múlik / egy vörös / talicskán / ragyog az eső- / víztől / körötte fehér / csirkék” [A vörös talicska]), Villányi is a létezés nyelvi lekísérését teszi meg a líra feladatának. Különbség a két versbeszélő világhoz-fordulásának hangoltságában van. Williams nagyon szikár, inkább kopogós verssoraival szemben Villányinál sokkal puhább, szerényebb, sokszor az élettől elbódult szentimentális hang jelenik meg. „Hatvanhat évesen minek vesz az ember talicskát, / szinte nevetséges, milyen büszkén tolom végig / a falu főutcáján, megrakva madáreleséggel, a horgany / vidáman csillog a napsütésben”(Talicska, 71.) A két költő kapcsolata most annyiban érdekes, hogy a látványos egybeesés itt nem egy direkt intertextuális kapcsolódásként értelmezhető. Azért sem, mert Villányi bár nagyon szemérmesen, de minden alkalommal, ha szóba kerül, jelzi, hogy versei természetesen számolnak a hatástörténeti utalások felkutathatóságával, szövegei soha nem egy másik szöveg soraira íródnak. Az ő versei az életet hallgatják ki. A két költő verseinek keresztmetszete tehát pont a mindennapiság tettenérése által inspirált nyelvi tisztaságban fedezhető fel. Örülnek a létezés legapróbb neszeinek is. „Mint gyerekkoromban, újra meg újra rácsodálkozom / a tiszta ágynemű ünnepére.” (száraz lábbal, 20.)
Villányi verseit olvasni olyan, mint egy meditációs gyakorlat. Mintha kilégzésre, belégzésre íródnának. Nincs zaklatott tempó, folynak a sorok. A lírai alany beszívja a látványt, kiereszti a mondatot. Ezek a szövegek számolnak az idővel. Nem akarják megúszni a mögöttes tapasztalatot. Nincs vers, míg nincs élmény. (Élmény pedig minden létrezdülés.)A hétköznapiság a gyökere ennek a lírának. Úgy is, mint téma, és úgy is, mint versgyakorlat. Mindennap végigbiciklizni ugyanazt a szakaszt, kivárni a vonatot, bevárni a madarakat, felkutatni a napi kavicsot, bejárni a folyó menti teret, és igazodni az aktuálisan szemlélthez. A környezet, mint a körülöttünk létező dolgok összessége ez által a figyelem által felértékelődik. S ahogy Simone Weil írja a Kegyelem és nehézkedés című munkájában: „a szépség nem beszél, de hangja van a hívásra”.Ennek a hívásnak engedelmeskednek a szövegek: „Fut a lány, mert így szebb, fut a tavaszba, hogy akinek / van szeme, lássa.”(lépteidre várna, 15.) A dolgok érdek nélküli fürkészése, majd nyelvvé alakuló versnyomata megint csak ősi keleti esztétikákat idéz. Lu Csi költészetről szóló nagyívű fu-jából kiemelt részlet akárha a mindenek előtt fülszövege volna:„A költő a dolgok közepében állva a nagy titkokat szemléli, / s közben érzelmeit s elméjét a régi feljegyzésekből táplálja. / Együtt halad a négy évszakkal, sóhajtozva az elmúlás felett, / bámulva néz a tízezer dologra, s a világ sokféleségére gondol.” Ez a párhuzamos haladás érleli meg ennek a lírának az egyik legérvényesebb szólamát: az ember és természet messzemenően demokratikus egybe-valóságát. A mindenek előtt szövegeiben (de ez minden más Villányi-szövegről is elmondható) nem válik kérdéssé, ki/mi a felsőbbrendű, a versek etikája ez tulajdonképpen, hogy evidensnek veszik ezt a koegzisztens állapotot. A lényegiség a fontos, az, hogy így vagy úgy, de eredendően (is) minden versben van. „kézírásom olvashatatlan, / mégis tökéletes versként nyílik minden virág” (nyomozó, 75.); „[…] ha nem jut eszembe valamely hiányzó szó, átkiáltja / a rigó, a csalogány.” (újra rázendít, 46.) Ami mégis különbséget tesz
a két entitás között, az az idő(tartam). A természet látszólag folytonos. Mindig van. Az emberi élettel összehasonlítva ideje sokkal inkább eternális dimenziót kap. Az emberélet ezzel szemben töredék. Akár egy matematikai példában, hozzáadódik, majd kivonódik a természetből, tehát múlása is sokkal látványosabb. Persze ehhez a perspektívához kell az is, hogy Villányi verseiben olyan idősávok között válhasson olvashatóvá (érzékelhetővé) a személyiség, melyek radikálisan képesek azt a múlékonysága felől kontextualizálni. „Nődögél a tavasszal ültetett diófacsemete. Mire dús / lombot növeszt, életeden túlra nyúlik árnyéka.”(életeden túlra, 52.)
Mintha már a cím is erre a kérdéskörre akarna reagálni temporalitásával. Mindenek előtt, azaz minden előtt, mindenki előtt van valami. Valami nagyobb távlatokkal rendelkező, amihez így-úgy viszonyítva magunkat megalkottuk saját vonatkozásaink absztrahált rendszerét, az emberi időt. Ezekben a szövegekben az ember megelőzöttségében létezik, s ez adja teremtményiségének lágyan hangolt lírai pozícióját. „Különleges kavicsra lel, s nem kételkedik, neki / csiszolódott az időben, ujjairól álmodott a folyó mélyén.”(ujjairól álmodott,29.)A legújabb kötet (is) a létbevetettségnek nagyon alázatos, tudatosan a művészetre, szorosabban véve a költészetre hangszerelt módozatait járja körül. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy egy beért költői pálya számvető gesztusaival szembesülünk. Ettől nehéz, olykor szorongató. „Biciklizett tíz, sétált huszonegy, várakozott harminckét / évet. Össze is állt életrajza.”(szemedben haldoklik, 13.)
De mi a költészet Villányinál? A költő, aki akadémiai székfoglalóját a vers természetéről írta, nemcsak hogy állandóan felteszi ezt a kérdést, hanem kísérletezik is annak kibonthatóságával, tettenérésével. (Kifejezetten domináns ez a keresés a Vivaldi naplójából és a Valaki majd – Ismeretlen költőnők verseinek szövegeiben.) Nincs kiérlelt definícióm, inkább csak szavak sorolhatók egymás után: kép, szó, élet, zene, évszakok. Rítus és ritmus. Tudatosan komponált szövegek adják ki a verseskönyvek ütemét. Most is, mint a megelőző líragyűjteményben, az egyszer csak címűben (a két kötet közé ékelődött az esszéket és metaszövegeket összetartó Voltaképpen) jól elkülöníthető ritmusszekciók váltják egymást, s ezzel együtt poétikailag is mást ígérnek. Fontos kiemelni, hogy bár Villányinál végtelenül fontos a kontinuitás, most, ebben a kötetben kissé eltolja a hangsúlyokat az előző művekhez képest, még akkor is, ha témái és szavai változatlanok. A mindenek előtt formailag és ritmikailag is újít. Míg az egyszer csak haiku-szerű „kavics versei” összehúzzák az időt, addig az új kötet „műhely-forgácsai” (egymás mellett haladó versmondatok) kozmikussá teszik. Itt benne vannak a meg nem írt, az elszalasztott, a tévesztett mondatok is. „Hány találkozást szalaszthattam el […] elfelejtett vétkeim […] Még a semmire is emlékezni akarsz? […] Milyen lehetne az elveszített szavaidból megírt életrajz? […] »Deret harangoznak.«”Sőt a sorok közé ütött enterrel, képileg is kijátssza a még-meg-nem-érkezett mondatok versnyelvi megfelelőjét. Hiszen ott van minden. A vers és a vers helye is. Egymás felől felmutatva a kettőt. Az egyszer csak kötetből így szól a Por című szöveg: „Milyen lehet egy marék, / a fakopáncs munkálkodása nyomán / aláhulló por? Míg a mindenek előttbe visszacitált vers újra elveszti formáját, alapanyagként, töredékként definiálódik egy másik szöveg laza szöveteként, ezzel együtt egy további vers lehetőségeként. „Ismered egy marék, a fakopáncs munkálkodása nyomán / összegyűlt por finomságát? / Mint aki a világ idején kívül, saját tempójában baktat / a hegyen, rejtelmes völgy fölé ér, s úgy néz szemébe / egy tó, akárha minden reggelen.”
A kötet, bár terjedelmét tekintve nem mondható monumentálisnak, magában tartja az egész életművet. A versek által felmutatott személy aprólékos munkával hurcolja be élete darabkáit a könyvbe és a kertbe. Átfordítva az irodalomba és
az életbe. Az első rész, a műhely (nap mint nap) maga a vers előttje, utánja, közbenje. Mondhatni a líra élete. A második rész (mondatai közé) a költő és a hétköznapi ember versbegyúrt doppelgängere, a két világ egymásra hajtogatása a szövegben: „sőt arra célzott, ha úgy érzi, hiányzik egy sor / s az ő fantáziája csődöt mond, én segíthetnék, / itt szakítom félbe, erről ne is ábrándozzon, / ne nézzen bolondnak, elég, hogy helyette élek.” (Élek, 79.) Romantikus alakzat, egy végtelenül romantikus alkatú költőtől. A második rész verseiben megidézett duplikált tudat polemizáló hangjainak elkülönülése, majd egymásra simulása, egy jól előkészített költői búcsú dramaturgiájaként is érthető. Persze itt vissza kell gyorsan ugrani egyet, merthogy a nap mint nap mondatainak is van egy nagyon erős hagyatéki jellege. Mintha egy szobába lépnénk be, ahonnét már hiányzik a tulajdonos, tárgyai mégis megmaradnak létezésének indexeként. A költői nyomhagyás igénye, az automatikus írás hagyományát is felelevenítő szövegeken a mondattörések bravúros iktatása figyelemreméltó. „Akárha újra látná az Ararát kontúrját. A meggyilkolt / sikolyok mögött.” (fürödni hívja, 27.) Az első rész enumerációját még erőteljesebbé teszik a második rész verseinek leltár-etapjai. „Itatós, indigó, cukros zsíros kenyér, tintaceruza, / hívja elő gyerekkorunk szavait, míg a kert széléről / a gyorsan elhervadt, csalódást keltő virágok / helyére ültetem a vérborbolyát, babérmeggyet” (Varázsmogyoró, 69.). Ahogy fogy a költői szó (szusz), kopik ki a hagyományos értelemben vett mondat, és adja helyét a listának. Egyre több minden kerül kintről be. Az ember által művelt teret (kert) az ember elmúlása után az odahonosított növények és állatok tágítják ki és hosszabbítják meg. Így megy ez. „Mint a fecskék, majd kiülünk mi is, felkészülünk / a leghosszabb útra? Bizony vannak ehhez hasonló / öreges gondolataid; pedig milyen jó helyen időznek / azok a fecskék. // […] Biciklizik az alma-, a körte- s a szilvafa. // Könnyű gödröt ások a folyton termő málna töveknek, / ültetésig nehogy kiszáradjanak. Valamiképpen így tettem / emlékeimmel is. (gödröt ások, 53.) Azt gondolom, kevés hitelesebb dolog van, mint fecskéről szólni, ha szorít az idő.
Villányi László: mindenek előtt, Kalligram, Budapest, 2020.
(Megjelent az Alföld 2021/2-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, feLugossy László munkája.)
Hozzászólások