Grecsó Krisztián versei

Grecsónak hívják

Amikor minden szentnek
Maga felé húzott a keze,
És az élet all-in-on állt,
Meztelenül ász, király, dáma, 

Zsírosra fogdosva
Az olcsó, cinkelt lapok is,
A fájdalomcsillapítók
Delírium-dagonyájában

A lányomról álmodtam.
Pontosabban egy lányról,
Akinek Isten
Elhomályosította az arcát,

De tudtam, Grecsónak hívják.
Azóta, a délelőtti csodák
Kitanult ropogásában,  
Hogy sorsa a szentségem lett,  

Néha megtorpanok,
És csak élvezem, hogy látom.
Nem pixeles, elmosott
Az arca, mint akit védenek

Vagy bántanak. 
Szavakon nevet. 
A nyelv morzsálódása feldobja,  
Dünnyög, morog, vall valamit.

Dévaj pillantásáról nem tudom,
Ilyennek képzeltem-e
Isten füst-fátyla mögött,
Vagy nem tudok

Másképpen emlékezni
A megálmodására.
József láthatta Jézus arcát?
Vagy egy porködös álomra,

A szűkkeblű Szentlélek    
Ígéretére intett igent? 
Ha nem látta, szánva szeretem,
Ha láthatta, szánva szeretem. 

Hisz enyém a bizonyosság:
Mikor gyermeke szemébe nézett,
Ha csak pillanatokra is,
De le tudta győzni önmagát.

Én a te korodban

Lám, így hevernek itt a szépek,
Mint az eltévedt jótevők,
Kérges arcuk tán álomképek,
Festmények ők vagy szószegők.

Fuss! Lassú léptek a nyomodban,
Én vagyok az a szelíd sereg, 
„Bizony, én a te korodban”,
Mondom, és a szó pereg.

Takarva minden titok-vakolat,
Mint kezes sors, göröngy az este,
Az én szívem nyitott patyolat,
Minden vászon tiszta benne. 

(Megjelent az Alföld 2021/3-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Fodor Barbara munkája.)

Hozzászólások