Acsai Roland: Mi dalol a madárban
A görög μετάνοια (metanoia) kifejezés sokrétű tartalmi mondandója egytől-egyig beilleszthető Acsai Roland legújabb, saját gyerekkorát megidéző, „öregedés” verseket tartalmazó kötetébe. A lelki értelemben vett visszaemlékezés, életátgondolás során a költő „Az idő kulcslyukán beles / […] s meglátja a múltját.” (Rondel a múltról), amiről a legfeljebb középgenerációsnak nevezhető alkotó azt írja, hogy „már van bőven”.(A disznóvágásokon). Meglepőnek tűnhet ez a korai elmúlástematikai vízió-gyűjtemény, de a lírai én önreflektáló igénye a költő esetében a korábbi életműre is jellemző volt. S nemcsak az önreflexió, hanem annak rögzítése is része az Acsai által felvállalt költői hivatásnak: „Az emlékek jönnek, / sorban. / Mint egy buszt, még elérem // őket. / Úgy írom ezt, / mint aki valamit törleszt / éppen.”(Györe Balázs)
Erre a visszaemlékező attitűdre enged következtetni a kötet borítójáról ránk tekintő fiktív, de akár a költőt gyermekként ábrázoló archív, fekete-fehér fotón szereplő kisfiú képe is, amely a klasszikus családi albumok hangulatát eleveníti meg. S ugyanezt idézi Acsai melankolikus hangulatú verseinek létösszegző, világgal, természettel, állatokkal, családdal, mesterekkel és főként saját gyermekkorával is számot vető listázása is. „Elsült pár ágyútorok, // és a sebesülteket számláltam, / hallottam, ahogy az évek sörétje kopog, / és tudom már, mi dalol a madárban.” (Mi dalol). A versek és a kötet végkicsengése mégsem pesszimista. Mert a jó arányérzékkel, ízléssel válogatott szavak filozófiája a metanoia megtérés–megértés kettős egységében összegzi nem pusztán a költői, hanem a felnőtt férfinek a férji és apai tapasztalatait is.
S talán ezek a szerep-létek a legszebb részei a kötetnek. A szerelmes férj, aki hitet tesz a párja mellett: „Az egyetlen állva maradt dominóm / te vagy.” (Dominó), vagy „mert a tenyerembe írtak – / te vagy a sorsvonalam” (Puskázás), s az apa, aki büszke a lányaira, „kik viselik vezetéknevem.” és akik miatt elmondhatja, hogy „apa lettem, kétszeres, / van két lányom, aki szeret, / és vice versa. // A kisebbet még a karomban is hordozhatom, / ha akarja.” (Mi dalol).
Igazi családi idillt vetít elénk az a strófa, amelyben az apa a jelenben mesél a jövőt jelképező gyermekeinek a saját gyermekkoráról, azaz a múltról. „lett két lányom, Johanna s Zsófi, // meg egy gyerekkorom, amiről / a gyerekeimnek mesélek. / Ilyenkor, mint távoli csillagok, // az emlékek fénymagjai égnek.” (Fénymag). Az idősíkoknak, a generációknak és a világ rendjének ezt a különleges egybeállását fejezi ki rendkívül képletesen a vers utolsó sora: az emlékek (a múlt) fénymagjai (a jövő) égnek (a jelen).
Erre, a dolgokban, életállapotokban rejlő szubsztanciális lényegnek a megragadására utal a kötet címadó versének is egy sora, a Mi dalol a madárban, amelynek a végéről – első olvasatra – mintha hiányozna egy kérdőjel. Aki azonban mélységében képes megragadni ezt a rendkívül tudatosan felépített, elő- és utóhanggal pántba fogott lírai curriculum vitaét, hamar rájön, hogy Acsai Roland nem kérdezi, hanem mondja, tudja.
S mint költő a felismert igazságról nem hallgathat: „Az idő lop mindig, nem az időt lopják.” (Disznóvágásokon). S bár fáj kimondani, hogy „Az idő komisz” (Vasárnapi), s az ember olykor maga is elgyengül egy pillanatra: „Bárcsak mehetne minden tovább!” (Az egyik nagymama), mégsem keseredik el.
A három ciklusra tördelt szövegkorpusz első két része után, a Hiányos rekviem és a Rondel a múltról szakít a múlton való kesergéssel, „a létezés feltételes módjá”-val (Szarvasbogarak és szarvasok),és a Mától című, harmadik ciklusban a remény felé fordul. Míg az első két részben a családé (apa, anya, feleség, gyermekek), gyermekkori emlékeké (szerelmek, életképek), házi kedvenceké (kutya, macska, kiscsibe, malac, gekkó, különféle madarak, halak stb.), elődöké, mestereké (Tandori Dezső, Turczi István, Zalán Tibor, Györe Balázs) a főszerep, a harmadikban a költő az ima erejéhez fordul. „Mindig itt voltál velem, igaz. / Mégsem tudtam sokszor róla, / mi a vigasz. // Ahogy az időről nem tud az óra, / csak mutatja, mechanikusan, / ki tudja, mióta, // Uram.” (Uram).
Szinte látni véljük, ahogy a fizikai sík mellé kifeszít egy metafizikait is, párba állítja e két valósághorizontot. Sőt, egyenesen azt állítja, hogy ezzel pusztán az eredeti állapot helyreállítása történik. „az Isten hegesztene akkor ott. / Összehegesztené, ami széttört: / a poros // föld fölött az égkört.” (Az égkört). Anyag és lélek, vers és próza, rímek és szabadversek egybeérnek, összetalálkoznak, az imában azonossá válnak: „és hogy rózsafüzér vagy rózsabokor, / az majdnem mindegy: / mert ez is, az is ima” (Ima).
A kötet keretét, mint fentebb már említettük, egy elő- és egy utóhang, egész pontosan egy hexameterben (Ornitológia) és egy ütemhangsúlyos, harmadoló tizenkettesben (Abony) megírt verspár, valamint egy verseskötetnél rendhagyó függelék, egy látomásos novella – A hold sötét oldalán –adják. Ez utóbbit, ami lényegében egy szellemi, lelki időutazás, Acsai nagyapja emlékének szenteli.
S talán ez a valós és virtuális prózai időhuzal az a summázat, amely a kötet írásai mögött megbújó, az ősök múltjától a saját gyermekkorára visszatekintő felnőtt lírai én jelenén át, a jövő nyitva hagyott ajtajáig húzódik. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy a költő legújabb műve „sci-fi”, korokon és korosztályokon átívelő vízió, emlék, családi album, önéletrajz, historia domus, álom, s nem utolsó sorban madárdal.
Acsai Roland: Mi dalol a madárban, Parnasszus könyvek, 2021.
Hozzászólások