Max Porter: Lanny, ford. Falcsik Mari
Megfigyelő típus vagyok. Nem úgy, hogy feltöröm mások mobilját, vagy kihallgatom a privát beszélgetéseiket, amelyekhez semmi közöm, hanem szeretem megfigyelés útján (is) megismerni a másikat – társaságban emiatt gyakran hisznek gátlásosnak vagy unalmasnak, de nem igazán érdekel. Szeretem figyelni a gesztusokat, a szófordulatokat, mintha meg akarnék tudni valamit a másikról, amit talán ő sem tud saját magáról. Most már takarózhatok azzal, hogy író vagyok, a megfigyelés munkaeszköz, de ezt csinálom gyerekkorom óta.
Ebben hasonlítunk egymásra a halott Fogacsán apóval. Csak ő „hektárnyi rétet benövő bóbiskolásából” ébred, „üdítősdoboz-nyitófüllel szájat vág magának”, és hol emberi, hol más alakban járja körbe az angol falut – néha „összetört üvegszálas fürdőkád”, máskor „lepisált csalán” –, hogy mást se csináljon, mint hallgatózzon.
Szerettem Max Porter első regényét, A bánat egy tollas állatot. Egyszerre kísérletez formával és nyelvvel, valamint érzékenyen mutat be egy gyásszal küszködő családot, és ezzel a kettővel engem könnyű megszólítani. Valami hasonlót vártam a Lannytől is, amiről csak annyit tudtam, egy kisfiú körül forog a cselekmény, szerepel benne valamiféle tragédia és egy mitikus, növényszerű lény. Rögtön Patrick Ness Szólít a szörny című ifjúsági regénye ugrott be, amelyben egy fiú a veszteségét egy tiszafa-szörny látogatásai során dolgozza fel – és bár megérne egy összehasonlítást a kettő, a várakozásaimmal ellentétben mégsem a hasonlóságok fogtak meg, nem a gyerekszereplő vagy a traumát fantáziával feldolgozó megküzdési mechanizmus, ami befogadóként az egyik kedvenc témám; hanem a leskelődés, az egész szöveget több szinten átitató voyeurizmus.
Ennek központi figurája a halott Fogacsán apó. Nem emberi elbeszélő, hanem egyfajta genius loci; mitikus, folklórból táplálkozó karakter, akiben felfedezhető akár a Zöld Ember is, és aki olyan rég átitatja és belakja a vidéket, hogy boszorkányüldözéstől kezdve Hódító Vilmosig mindent látott. Nevét a fogacsánról kapta – a növény ismert kánya vicsorgóként is (Lathraea squamaria), de nevezik farontónak vagy rejtekfűnek is. Különlegessége, hogy nem tartalmaz saját klorofillt, így fotoszintézisre képtelen, más növényeken kell élősködnie; általában erdei talajokon található, bükk vagy gyertyán gyökerére kapaszkodik rá.
Így kapaszkodik a halott Fogacsán apó a londoni agglomerációhoz tartozó brit falura, hogy az ő fülén keresztül ismerjük meg lakóit. Mondat- és párbeszédtöredékeket kap el, mintha folyton a kertek alatt sétálna, és a kiszűrődő duruzsolásából próbálná megismerni őket. Ezek a hallgatózások tipográfiailag is elkülönülnek, néha indaszerűen kunkorodó sorok, mintha a szél sodorná őket, máskor vizuálisan is egymásba folynak: olyan polifónia ez, amelyet nem kell szétszálazni, a szólamok együtt adják ki az egészet. Akadnak mindennapi semmiségek („az expressz nem ugyanazt jelenti, mint az ajánlott”, „a korianderes répalevese volt a böjti ebéd sztárja”), kirajzolódik a kortárs politikai és közéleti helyzet („iráni vagy micsoda”, „elveszik a munkánkat, előbb a krikettkapus, aztán a védőügyvéd”), néha profánok („húsz fekvőtámasz, aztán egy kis zsebhoki”, „fos”), máskor nyelvi közhelyek („keresem a kenyerem”, „az utolsó falatig”)vagy a lakók egymáshoz fűződő viszonyai olvashatóak ki belőlük („kilenc sört, három felest, úgy bűzlött a micsodája, mint egy szemeteskuka”, „bementem a városba, Galád Nicket kirúgták”). Félsorokból rajzolódik ki a falu teljes természetrajza, mintha egy bonyolult ökoszisztémára látnánk rá, és olvasóként gyönyörködtet ez a minimalizmus – inkognitóban lévő voyeurként pedig leleplezve érzem magam, hát nem is nagy ügy félszavakból felismerni a másikat, milyen átlátszóak vagyunk.
Ezek közül a kilesett alakok közül emelkedik ki a címszereplő Lanny. A halott Fogacsán apó kifejezetten keresi „kedvence hőn szeretett hangját: tiszta és igaz”, a megszállottja a fiúnak. Lanny egyszerre átlagos, mint bármilyen kisfiú, aki legszívesebben a vadonban bóklászik és bunkert épít, másrészt különleges is: érzékenyebb és furcsább, fogékony valami olyasmire, amit senki más nem lát, nem ért, csak ő. Elvégre hogyan másként lehetne, hogy egyik pillanatban még a füvön sétál, másikban fent ül egy fán a gallyak közt, vagy egy évszázadokkal korábban eltemetett lányhoz beszél. És bár Lanny a címszereplő, mégsem ismerhetjük meg a belső világát, muszáj voyeurré válnunk, mások szemén át leskelődünk utána: a Londonba ingázó apán át látjuk őt; az otthon gyilkosságokról regényt író anya beszél róla; és Flúgos Pete, a helyi kiöregedett művész, aki rajzórákat ad a gyereknek.
A regény második egysége tovább játszik a szólamokkal és a voyeurizmussal. Lanny, a fiú eltűnik, marad a hiány – Fogacsán apó „kísértést érez, hogy mint egy sebész, fölmesse a falu testét, és kihúzza belőle ezt a gyermeket.”. Az addig jól elkülöníthető narrátori hangok összefolynak, az egész falu egyetlen kórus. Erről beszélnek a kocsmában, erről greffitiznek a buszmegállóban, ezért zaklatják a szülőket, ezért vájkálnak a tanár életében, vagy vádolnak meg bárkit, hogy köze van az eltűnéshez. A leskelődés a cselekmény része. Ahol tragédia történik, megjelennek a katasztrófaturisták, a média, az összeesküvéselmélet-gyártók, a tolakodók, a mások kisírt szemére éhesek, mintha közük lehetne egy idegen eltűnéséhez. Egy történetet akarnak, drámai befejezést és szekrényből kihulló csontvázakat, mert a voyeur nem akar üres kézzel távozni, hisz akkor minek figyelte addig az eseményeket.
A szülők nézik Lannyt, a falu nézi a szülőket, Fogacsán apó nézi a falut, és az olvasó, az örök kukkoló, néz mindent és mindenkit; ismerni akarjuk az egészen rejtett pillanatokat is, hogyan szúrt halálra az anya egy lefolyóba ragadt sünt, amiről azt hitte, senki se látta.
„Tudja, hogy az emberek végül nem kapták meg a sztorit, amit vártak. Vagy amit akartak.”, mondja a végén az egyik szereplő, és valóban: a katasztrófára éhes kukkolók nem azzal a történettel távoznak, amivel szerettek volna. Én viszont igen – és abban bízom, mások is így lesznek vele.
Elvégre ezt teszi az irodalom, olyan pillanatokat mutat, amelyeknél a szüleink ránk szóltak volna, hogy ne bámuljunk úgy, nem illik, és tenyerüket gyorsan a szemünk elé kapnák. És ezt teszi Max Porter is, aki másodszor bizonyítja be, milyen érzékenyen ábrázol kapcsolatokat, milyen éles szemmel vesz észre emberi rezdüléseket, hogy aztán megmutassa őket nekünk is.
A szövegek felett mind kukkolók vagyunk.
Max Porter: Lanny, ford. Falcsik Mari, Jelenkor Kiadó, 2021.
Hozzászólások