Vaderna Gábor: Honnan s hová? Arany János és a nagyszalontai hagyomány
Vaderna Gábor, a kötet irodalomtörténész szerzője kurátora volt a nagyszalontai Csonka toronyban található Arany János Emlékmúzeum 2018. március 14-én megnyílt kiállításának. Az irodalomtörténészi szakma nagyon eltér a kurátori gyakorlattól még akkor is, ha az alkalmazott vizsgálati módszerek vagy akár a kultuszkutatás mint közös terület közelítheti a két tevékenységet egymáshoz. A hagyományhoz való viszony, a tárgyi adottságok és a múzeumi szakma új kihívásai természetesen tág teret adhatnak egy kurátornak egy-egy kiállítás megvalósításában, de a rendelkezésre álló valós térviszonyok, a múzeumbeli tudásátadás behatárolt volta (mennyit bír meg a látogató?) határozott és időnként a megkérdőjelezésnek teret nem engedő koncepciót ír elő. Az irodalomtörténész viszont, aki ráadásul társadalomtörténészi affinitással is bír, szeret utánajárni a bizonytalanságoknak, megvizsgálni a különböző forrásokat, időnként mítoszokat rombolni. Egy példával talán érzékelhetővé tehető, hogy miért volt szükség arra, hogy a kurátori munka után Vaderna Gábor irodalomtörténészként megírja ezt a könyvet.
A Csonka torony különböző emeletein más-más koncepció érvényesül (erről később). Az első emeleten az úgynevezett biografikus kiállítás található, mely Arany János személyes tárgyaiból áll össze, egyszerű, hétköznapi tárgyakból, amelyek azáltal váltak fontossá, hogy valamikor ez a kultikus tiszteletnek örvendő személy birtokolta, használta őket. Kiemelt szerepe van a fotelnek, amelyet Arany László, a költő fia a többi személyes tárggyal együtt úgy küldött Nagyszalontára a készülő emlékmúzeum számára, hogy a családi emlékezet szerint édesapja ebben a fotelben hunyt el. Ilyen értelemben a kultusz egyik legfontosabb tárgya, a látogató megdöbben, megütközik, megáll és elgondolkodik, vagyis az egyszerű fotel olyan metamorfózison megy át, olyan fontos szerepet tölthet be a néző meghökkentésében, hogy a kurátor semmiképpen sem mondhat le róla, nem kérdőjelezheti meg a hitelességét és nem foszthatja meg ettől a funkciójától a tárgyat. Az irodalomtörténész viszont kézbe veszi a forrásokat, amelyekben azt látja, hogy a szemtanú orvos beszámolója szerint az ágya mellett álló székre hanyatlott Arany, és ott érte a halál. A szék tehát semmiképpen sem fotel. Ha tehát azt a kérdést tennénk fel, hogy miért is fontos ez a könyv, a válaszunk ebből a történetből kiindulva is megfogalmazható lenne: egyrészt Arany János és a nagyszalontai hagyomány korántsem konfliktusmentes viszonyát ábrázolja, kitérve minden olyan apró részletre, amely egy kiállítás keretein belül nem mutatható meg, csak éppen jelezhető, ugyanakkor irodalom- és társadalomtörténeti magyarázat ahhoz a kiállításhoz, melynek a címét a szerző-kurátor a kötethez hasonlóan Arany János egyik versétől kölcsönözte (melynek legalaposabb elemzését is ebben a könyvben olvashatjuk egyébként). A kiállítás tehát abban a hitben hagyja a látogatót, hogy a fotel az elhalálozás helye, a könyv – néhol üdítően ironikus nyelvhasználata révén is – kimozdítja az olvasót a biztosnak hitt információk világából.
A Honnan és hová? Arany János és a nagyszalontai hagyomány című kötet műfajilag nem könnyen körülhatárolható, hiszen nem egyszerűen kiállításkatalógus (képek például a belső borítót leszámítva egyáltalán nincsenek benne), mégis szorosan kötődik ahhoz a kiállításhoz, amelynek mintha a kurátori tapasztalatait, elemzéseit és magyarázatait olvasnánk. Már magával a kiállítással szemben is rengeteg elvárás fogalmazódott meg: nem lehetett figyelmen kívül hagyni a helyi adottságokat, a Csonka toronyban levő korábbi kiállításhoz való már-már kultikus ragaszkodást, ugyanakkor az új muzeológia szempontrendszerét sem. A különböző látogatói kategóriákra is tekintettel kellett lenni, és nyilván számítani lehetett arra, hogy egy ilyen jellegű tárlatot kiemelkedően sok irodalomtörténész fog látogatni és kritikusan szemrevételezni. Vaderna Gábor figyelembe vette a korábbi kiállítással szemben megfogalmazott kritikákat, és arra a következtetésre jutott, hogy az új tárlatnak nem szabad elfednie önnön történetét. Ennek a történetnek a részletezésében, a tárgyak által keltett evidenciák megkérdőjelezésében mutat utat ez a könyv. Ugyanakkor első kötete a mostanában sok izgalmas kezdeményezéssel jelentkező Reciti kiadó által indított Vitae címet viselő sorozatnak, amely saját megfogalmazása szerint értelmiségi pályaképek bemutatásával vagy újraértelmezésével foglalkozó monográfiák megjelenési felülete lesz. A fülszöveg szerint a sorozatban megjelenő monográfiák egyrészt a kontextuális értelmezési hagyományt kívánják továbbvinni, másrészt az ugyancsak fellendülőben levő értelmiségi hálózatkutatásokhoz is csatlakozni kívánnak. A feladat az elvárások és a saját maga által támasztott módszertani igények miatt nem volt könnyű, de a megoldás sikeres lett, és a kötet arra is képes, hogy a 2017-es Arany-emlékév során és után megjelenő nem kevés számú Arany Jánossal, annak életművével és kultuszával foglalkozó írás után is tudjon újat mondani az Arany-filológiában, vagy akár korábbi megállapításokat korrigálni.
Számtalan apró gesztussal kötődik a könyv az Arany-szöveguniverzumhoz: itt nemcsak arra gondolok, ahogyan az egyes fejezetek egy-egy Arany-verssort kibontva elemzik a különböző szintű hagyományokat, hanem például a Bevezetés – Kivezetés struktúrája által a PIM 2018-as, Vaderna szerkesztette Arany János-kiállításkatalógusát is játékba hozza. Az a törekvés is jól nyomon követhető, hogy a szerző a már említett, az emlékév során körvonalazódó új kutatási irányokat, felfedezéseket, meglátásokat is beépítse meglátásaiba, akár azokból kiindulva fogalmazza meg saját álláspontját. A könyv felépítése, a struktúra mégis egyedi, és szorosan kötődik a tárlathoz: ahogyan a Csonka torony különböző emeletein más-más koncepció érvényesül, úgy a könyv egyes fejezetei is más-más irányból közelítenek Arany és a hagyomány viszonyához.
A földszinti, helytörténeti tárlathoz a Nagyfalusi Arany, szalontai hajdú címet viselő fejezet kötődik, amennyiben mindkettő a hely történetéből kiindulva Arany és a lokális hagyomány viszonyát vizsgálja. A 19. századi szalontai lokális identitástudat egyrészt a hajdúságból mint csoportformáló erőből, másrészt a Toldi-mondakörből tartalmazott hangsúlyos elemeket. Mindkét téma jelentős szerepet tölt be Arany életművében, hiszen az idealizált vidéki életstratégia és a karriert indító nagysikerű Toldi beépült nem csupán a költészetébe, hanem az Arany-kultuszba is. Vaderna a Toldi szerelme Hatodik énekének egy részlete segítségével győzi meg olvasóját arról, hogy Arany milyen bravúrral ötvözte egy szövegen belül Toldi Miklós korát, a hajdúhagyományt és saját gyermekkorának élményeit, ezáltal egyrészt kiszólva a bennfentes tudással bíró szalontaiaknak, másrészt megvillantva saját hagyománykezelési stratégiáját. De nemcsak arról értesülünk a fejezetből, hogy az orális kultúrában élő identitástudatot építő elemek azért maradtak fenn olyan sokáig változatlan formában, mert az egyes privilégiumokat féltő szalontaiak ezt újabb és újabb tárgyalásokon kellett bizonyítsák (ahogy például az Arany családnak a saját nemességét – sikertelenül), hanem a szerző Petőfi A csonka torony és Arany Az ó torony párhuzamos olvasatát is nyújtja. Mindezen finom elemzések a kiállítás terébe csak áttételesen kerülhettek be, de hatékonyan jelzi Arany és a helyi hagyomány viszonyát az Ágnes asszony előzményeként olvasható, Szendrey Zsigmond lejegyzésében fennmaradt Sára asszony kiállított szövege.
Az első emelet a biografikus kiállítás színtere, ennek társa a könyvben az Én is éltem… címmel jelzett, az életrajzi hagyományról szóló fejezet, amely egyben a kötet legterjedelmesebb része is. A tárlatnak itt azzal a muzeológiából ismert problémakörrel kellett szembenéznie, hogy az ún. biografikus tárgyak egykor egyszerű, hétköznapi tárgyként funkcionáltak, de a muzealizáció során tulajdonosukról is állítanak valamit, valamint kultúraformáló képességekkel bírnak, ezekből a tárlat minél többet felszínre kell hozzon. A tárgyak esetében a használati kontextus felvillantása bírhat jelentésformáló erővel, a könyvnek viszont ebben a fejezetben változtatnia kellett az eddigi módszerein, így leginkább ennek a résznek a kérdésfelvetései kötik az értekezést a Vitae sorozat tematikájához. Itt a visszahúzódó Arany János értelmiségi karriertörténetét követhetjük nyomon, némiképp követve azt a módszert, amelyet Szilágyi Márton a társadalomtörténeti szempontból elemzett Csokonai-életrajzban honosított meg: a karriertörténet bizonyos pontjain milyen lehetőségek voltak adottak a történelmi ágens számára, választásai pedig hogyan befolyásolták szakmai pályafutását és irodalmi életművét. A szerző itt felidézi az Arany-életútból ismert epizódokat a gyermekkortól egészen a költő haláláig, ugyanakkor hangsúlyozza azokat a kényszerhelyzeteket is, amelyek utólag a kultusz révén idealizálódtak: például Arany és Nagyszalonta viszonyának vázolásakor azt láthatjuk, hogy már az első hazaköltözés sem lokálpatrióta motiváltságú, hanem jórészt a nagyszalontaiak bizalmának, az Aranynak kínált munkalehetőségnek köszönhető. Egy-egy apró adatból a teljes életútra vonatkozó megállapításokhoz jut el a szerző: például cáfolva azt, hogy Arany felesége, Ercsey Julianna születése okán a társadalom perifériáján levő lány lett volna, megállapítja, hogy a házasodásra készülő Arany nem kevés ambícióval rendelkező ifjú, hanem törekvő fiatalember, ami későbbi döntéseire is hatással van.
Az életút rekonstrukciója közben nemcsak egy-egy mozzanathoz köthető verset vagy akár azok alapos elemzését olvashatjuk, hanem az irodalomtörténész olyankor is előtérbe kerül, amikor rekonstruálni kell a híres Petőfi–Arany–Tompa-szövetség dilemmáit. Azért is emelem ki éppen a Kisfaludy Társaság által meghirdetett Széchy Mária-pályázatot, mivel az erről szóló elemzés rámutat a barátság és a művészi pályafutás olykor eltérő érdekeire (illetve, mert a nyertes Szász Károly-mű éppen nemrégiben látott napvilágot: Murány’ hölgye. Költői beszély négy énekben, Verso, 2021/1, 121–171.). A kultuszkutatás és az urbanizáció iránt érdeklődők is csemegézhetnek ebben a fejezetben: a hagyatékból előkerülő meghívók, tiszteleti taggá választó oklevelek tételes felsorolása után Vaderna Gábor azt mutatja be, hogy a vidéki elszigeteltségből a rohamosan fejlődő nagyvárosba érkező Aranynak milyen szociális problémákkal kellett megküzdenie: a lakhatási viszonyoktól egészen a napjait kitöltő különböző eseményeken való részvételig. A nagyvárosi közegben bekövetkező halál pillanata részben át is vezet a kultusszal foglalkozó emeletekre és könyvfejezetekbe, bár – ahogyan a szerző többször is hangsúlyozza – Arany kultusza nem a halálával kezdődött.
Nagyon szimpatikus az a mód, ahogyan Vaderna a kissé zavarban levő Arany Jánost mutatja be az Én is lantot pengeték című, a kultikus hagyománnyal foglalkozó fejezetben. A kiindulópont itt is Nagyszalonta, hiszen a város megrendelésére festette Barabás Miklós az egyik legismertebb Arany-portrét. A különböző időszakok Arany-képmásai láthatók a Csonka torony második emeletén, de a Barabásnak modellt ülő, ám a városi tanácsteremben kiállított portrétól zavarba jövő Aranyról csupán a könyvben olvashatunk. Az elemzés pontosan rámutat arra, hogy az egykori szalontai polgárnak azzal kellett szembenéznie, hogy a kultusz által létrehozott imágó és saját énje között egyre nagyobb szakadék tátong. A mai olvasó pedig azt is megtudhatja, hogy a kultuszképzésben a biográfiai én egyre inkább háttérbe szorult: a képek, ábrázolások egymást másolták, a vizuális reprezentációnak volt ugyan némi köze Arany különböző tevékenységeihez, de a megjelenítések módozatai már a kultuszképződés stratégiáit követték.
A személyes tér muzealizációjával foglalkozó Hogy itt éltem című fejezet több szállal is kapcsolódik az előző részekhez. A személyes tárgyak jelenléte az életutat középpontba helyező értelmezéshez köti, ugyanakkor ez a viszonylag rövid fejezet választ keres Arany László azon döntésére is, hogy a tárgyak nagy részét a vidéki Nagyszalontára küldi, ezáltal az Arany-kultusz központi helyét is kimozdítja az egyre inkább centrummá váló Budapestről. Vaderna Gábor felhívja a figyelmet arra, hogy az Arany-dolgozószoba többszörösen is imitáció, a látogató befogadói magatartásán múlik, hogy mennyire veszi komolyan azt a kimerevített pillanatot, amit az enteriőr sugall. A fejezet annak jár utána, hogy hogyan is alakult ki ez a zsúfoltnak ható belső tér: az Arany család lakhatási viszonyainak milyen változásai járultak hozzá ahhoz, hogy egykor különböző szobák tárgyai kerülnek egymás mellé, hány réteg tevődik egymásra ebben a változatban, és hogyan képes ez Arany társadalmi státusának módosulásait is jelezni.
Érdekesen kapcsolja össze a szerző a negyedik emeleti kilátót és a múzeumpedagógiai célokra használható teret a kötet utolsó, Honnan és hová? címet viselő, Arany János és a modernitás kérdéseit vizsgáló fejezettel. Jól végiggondolt szerkesztési stratégiát jelzi, hogy ebben a fejezetben kap kiemelt szerepet a címadó vers és annak elemzése, melynek végkövetkeztetése jelzi az Arany-interpretációk új irányát is: Arany pontosan érzékelte a modernitás problémáit, és a modern költészet poétikai eszköztárát felhasználva jelezte azt a tragikus perspektívát, amiben ő maga a modernitást elhelyezte.
A kötet nincs lezárva, az utolsó fejezetben a szerző kivezet a múzeumból és az Arany-mikrokozmoszból is: Kányádi Sándor versének felidézése egyrészt a múzeumi tárgyak használati módjait jelzik, másrészt Arany poétikájának továbbélését, az ahhoz való viszonyulás megkerülhetetlenségét. Ennek korántsem egyszerű voltára hivatott rámutatni az az impozáns bibliográfia, amely a kötetet zárja: számbavétele annak a mintegy kétszáz évnek, ami a költő születése óta eltelt, és rámutatás arra, hogyan járult hozzá az irodalomtörténet ahhoz, hogy Arany a magyar irodalom mindenkori nagy öregévé váljon.
Műfajilag sokszínű, módszertanilag változatos és több tudományterületet is lefed – talán ezt lehetne következtetésként levonni a kötet elolvasása után. Egyáltalán nem váratlan fordulat ez, ha Vaderna ezt megelőző köteteit és írásait is figyelembe vesszük. A társadalomtörténeti módszertant az élettörténetek rekonstruálásában (pl. Dessewffy József esetében) szívesen alkalmazó szerző legutóbb a költészet születéséről írt monográfiát, ugyanakkor a 19. századi irodalmi életművek alapos ismerője. Egy kiállítás újragondolása testhezálló feladat volt számára, ugyanakkor lezáratlan maradt volna ennek – a problémákat, kételyeket izgalmasan feltáró – kötetnek a megírása nélkül.
Vaderna Gábor: Honnan s hová? Arany János és a nagyszalontai hagyomány, Reciti, Budapest, 2020.
(Megjelent az Alföld 2021/7-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Roskó Gábor munkája.)
Hozzászólások