Billy Collins fordítása közben
Sokat köszönhetek a boroknak. Például Billy Collins verseit. A tokaji Erzsébet Pince vezetőjétől, Prácser Hajnalkától hallottam róluk először. Hajni nemcsak borász – a szülei nyomdokait követve –, hanem bölcsész is: egy időben az amerikai M.F.K. Fisher „ételírásai”-ból (mint életírásokból) készült doktorálni Debrecenben. Ő ismertette meg velem Collins mellett például Carl Dennis, Theodore Roethke, Kay McKenzie Cooke és Diane Lockward verseit.
Hajni az édesapjától kapta az első verseskötetemet, és annak olvastán már akkor megsejtette, hogy tetszhetnek nekem az amerikai költő versei, amikor én még nem is hallottam róluk. (Collinsnak addig csak néhány verse jelent meg magyarul, Fogarasi György, majd Krusovszky Dénes kitűnő fordításában, 2004-ben és 2007-ben.) A legjobb pillanatban olvastam az Introduction to Poetry-t, vagyis a legjobbkor talált rám Collins költészete, akinek könnyed közvetlensége, humora, melankóliája, illetve – kevésbé feltűnő, de néhány olyan remekművét, mint a Kilenc ló vagy a Horoszkóp halottaknak című verseket mélyen meghatározó – tragikuma lenyűgözött. És kiderült, hogy a költészete nemcsak olvasóként jelentett nekem sokat, hanem, hogy úgy mondjam, szakmailag is: látás- és kifejezésmódja révén átsegített – hogy ne mondjam, jótékony ülepen billentéssel átlendített – az én akkor kissé elakadt költői praxisom torlaszain. Collins jó néhány versét lefordítottam folyóiratoknak: ezek képezték az alapját annak a válogatásnak, amely a Jelenkor Kiadónál tavaly látott napvilágot Az a baj a költészettel címmel. Úgy éreztem, a fordításokkal valamit talán viszonozhatok abból, amit az eredeti versekből a magam költői tevékenysége során profitáltam.
Az első Collins-vers tehát, éppen tíz éve, nekem az Introduction to Poetry volt, igazi sláger: mára már legalább hét magyar fordításban olvasható. Elsőre nem tetszett annyira, mint a többi, amit Prácser Hajni révén megismertem, ennek a versnek a kissé nyomasztó légköre nem is jellemző Collinsra. Arról szól, hogy hogyan kéne bánniuk az olvasóknak a verssel: dobjanak bele egy egeret, és nézzék, ahogy próbál kijutni, vagy tapogassák ki a vers szobája falán a villanykapcsolót. Ehelyett székhez kötözve püfölik, úgy vallatják. Az ötödik szakasz így hangzik: „I want them to waterski / across the surface of a poem / waving at the author’s name on the shore.”
A szerző neve, gondoltam, csak a parti fövenybe lehet beleírva – amit elmos a vízisíelő által keltett hullám. Ezt bele is fordítottam a versbe („egy hullámmal köszöntve a szerző nevét”), bár amikor megkérdeztem, Collins azt mondta, hogy a „wave” szóban csak az integetés van benne, a hullámzás nincs. Úgy ragaszkodtam tehát a megoldáshoz, mint Vas István a „barbár orgonák”-hoz A megcsalt szerető éneke című Apollinaire-vers fordításában, azután is, hogy a tudomására jutott, az „orgue de Barbarie” konkrétan azt jelenti franciául: verkli. A fordítás munkája annyi lemondással jár, hogy bizonyos tekintetben óhatatlanul és folyamatosan szegényíti a verset – ezen az egyetlen ponton talán fordítva, hozzáadhatott valamit, ami nem is idegen Collinstól.
Egy ilyen durva szegényítésre Nádasdy Ádám mutatott rá, a figyelmességnek valami olyan kedves mozdulatával nyújtva át magyarázatát, hogy úgy éreztem, ajándékot kapok. A Pokol című vers beszélője és a felesége éppen ágyat vásárol egy óriási üzletben, ahol a kínálat áttekinthetetlensége és az eladó tolakodó modora miatt pokolian érzik magukat, szinte már dantei értelemben. A második és a harmadik versszakot így fordítottam: „Mégis, átgázolva a nyájas királyok, / az érzékenyebb királynők / és a bús magányosok között / nincs az a bíbor drapéria, ami eltakarná – // a Pokol egyik részletére gondolok, amit fejből tudok, és szó szerint / tudnék idézni, akár olaszul is”. Eredetileg meg akartam keresni az Isteni színjátékban azt a szakaszt, amire a vers utal, sőt, még az is megfordult a fejemben, hogy megkérdezem Nádasdyt, de aztán úgy gondoltam, fölösleges és stílusidegen lenne műfordításból idézni, hiszen az angol eredeti is nyilván szabad parafrázis.
Valójában azonban még az sem. Nádasdy, azzal a rá annyira jellemző gesztussal, amely a vaslogikát is valami sajátos gráciával ruházza fel, elmagyarázta, hogy ezek a sorok nem Dantéra utalnak, hanem az angolszász világ ágyméreteire. King Size, Queen Size, Single Bed… Ugyanebben a versben a különböző ágyakat katatón mozdulatlanságú fekvéssel kipróbáló, elgyötört vásárlókról szólva ez áll a fordításban: „karok merevek, számjegyek a sírkövön”, holott az eredetiben olvasható „figures” nem a születés és halál „évszámait”, hanem a „figurák”-at, az elhunytaknak a középkori lovagi sírokra vésett alakját jelenti. Azt hiszem, ez a fordítás javíthatatlan, vagyis ha valaha lenne a kötetnek új kiadása, ki kellene hagyni és másikkal pótolni. (Szótárazási hibák, banális félreértések amúgy majdnem minden terjedelmesebb fordításban vannak, de ha nincs belőlük sok, vagy nem illeszkednek valami tendenciába, akkor kicsinyesség sok figyelmet vesztegetni rájuk.)
Nádasdy egyébként – amikor még munka közben kértem ki a tanácsát – azt javasolta, maradjon ki a kötet utolsó darabja. A címe: Vers az angol nyelv kihalása utáni első nemzedék tagjaihoz. Az ötödik és hatodik versszak alapgondolata az, hogy az angol anyanyelvűek szemében a világ maga is angol – vagyis hogy csak volt: „English seemed for so many of us / the only true way to describe the world / as if reality itself were English / and Adam and Eve spoke it in the garden / using words like snake, apple, and it’s all your fault.” Ebben az esetben magyarul nem lehet olyasmit írni, hogy „Ádám és Éva angolul mondta ki a Paradicsomban, hogy kígyó vagy alma”, hiszen itt a snake meg az apple nem elsősorban a hüllőre és a gyümölcsre vonatkozik, hanem – mintegy puszta jelenlétükkel – saját magukra mint angol szóra mutatnak rá. Megjegyzetelni nyilván nem érdemes őket – a jegyzet ráadásul nem is való lírai versekbe: olyan, mintha valami nemes anyagból készült, kitűnően szabott ruhán rajta maradna az árcédula.
Végül is nem fogadtam meg Nádasdy tanácsát, és nem hagytam ki a verset. Bíztam benne, hogy az olvasók legalább az apple szót felismerik, és akkor már talán azt is, hogy mi ezeknek az angol zárványoknak a szerepük a vers szövegében. Ez a felismerés – afféle oltáskánt – elég is ahhoz, hogy a valamivel később előforduló pool, swallow, statuette, tractor, squiggly, surf és underbelly esetében is kiváltsa az olvasóban az értelmezéshez minimálisan szükséges immunválaszt.
Egy másik vers eredeti címe: The Lanyard. Mindenki ismeri a tárgyat, amit a szó jelöl, de nincs igazi, közkeletű magyar neve: nyakpántnak, nyakbaakasztónak, kártyatartónak, sőt állítólag passztartónak is nevezik. A verset nem lehetett kihagyni: Collins egyik legszebb darabja, az odaadó anyai szeretetről, e szeretet fiúk általi viszonzásáról, illetve viszonozhatatlanságáról szól. Ezúttal is az a helyzet, hogy a szó szóként is érdekes: a vers elején egy szótárban bukkan fel, a maga váratlanságában, a gyermekkor világából, mint Proust madeleine-je. Magát a tárgyat mindenesetre nyári táborozás alatt fonja a fiú, színes csíkokból. Először úgy gondoltam, legyen a cím „Siba” – eredetileg, folyóiratban így is jelent meg a vers –, ami egy olyan vesszőből font korbácska, amely a magyarországi szlovákok húsvéti népszokásaiban játszik szerepet. Jó, mert tényleg fonják, és kellőképp furcsa a hangzása. Végül mégis A fityegő lett a vers címe, ami kevésbé izgalmas ugyan, de nem akasztja meg fölöslegesen az olvasást.
Költőről szólva banálisan hangzik, de valójában nem az: Collinsnak fontosak a szavak, a maguk szó voltában. A fergeteges humorú Victoria’s Secret című verset az élteti, hogy az olvasó, a lírai énhez hasonlóan, csak nagyjából sejti egyes szavak jelentését. A lírai én női fehérnemű-katalógust lapoz. A vers hatása abból a feszültségből származik, amely egyrészt a magukért beszélő képekből, a modellek beszédes pillantásából, másrészt a különböző anyagok és szabások leírásának bámulatos érthetetlenségéből fakad: „Kissé felhúzza az egyik szemöldökét, / mintha azt kérdezné: na és, mi van, ha nincs rajtam / más, csak ez az elasztikus, tükörbársony body, / mély, sweetheart nyakkivágással, / varrás nélküli, öntött kosarakkal és állítható pántokkal? / Van valami bajod ezzel?” A vers fordításához, a szavak elemi megértéséhez nélkülözhetetlen volt a szakértői segítség, ami nem is csoda, ha hihetünk Collinsnak, aki szerint ez az egyetlen verse, amelyben ő sem ért minden szót.
A Le Chien című vers is a szavak irizáló jelentésével, illetve – ismét – a bizonytalan értelmű szavak jelenlétével játszik. A becsípett beszélő egy párizsi kutyának magyaráz olyan dolgokról, amelyeket minden amerikai ismer, de a kutya – pláne egy francia kutya – biztosan nem. A fordítás során olyan megfelelőket kellett találni, amelyekről a magyar olvasó az angol anyanyelvűhöz hasonlóan tudja, hogy az amerikai életformához tartoznak, de legalábbis sejti azt is, hogy Amerikán kívül nincsenek elterjedve. A „corn dog”-ból (sűrű palacsintatésztába mártott, olajban kisütött virsli) így lett „konyhamalac”, a „white walls”-ból (az oldalsó részükön fehér gumiabroncsok) „ajtógomb”, a „March of Dimes”-ból (egy jótékonysági szervezet) „visszahordás”, a „tag sale”-ből (mondjuk garázsvásár) pedig „off-Broadway”, tekintet nélkül az eredetiben szereplő szavak konkrét jelentésére, hiszen ebben az esetben nem ennek a konkrét jelentésüknek, hanem versbeli jelenlétüknek volt jelentősége. (A „helmet laws”-t – inkább csak tanácstalanságból, mint meggyőződésből – meghagytam „a sisakviselés szabályai”-nak.)
Idiomatic a címe Collins egy olyan verésnek, amely az elejétől a végéig merő játék a szavakkal. Olyan, mintha a költőnek támadt volna egy jó ötlete arra, hogyan pakolhatna bele sok jobbnál jobb metaforát egyetlen versbe. A vers különlegessége, hogy a magyar olvasó előbb ismerheti fel a hatásmechanizmusát, mint az angol. (Nálunk gyorsabban már csak az észtek.) Így kezdődik a fordítása: „Nagy kérdés ilyen kora reggel / – vagy ahogy az észtek mondják: / »a madarak szőtte fényben« –, / de fel kell tennem: hol a helyem az életben, / hol – a magyarokkal szólva – / »a helyem a láthatatlan vonaton«?” Milyen plasztikus is az észtek kifejezése a kora reggelre: „a madarak szőtte fény” – gondolhatja az olvasó. De ha magyar, akkor csak a következő sorokig, hiszen nyilvánvaló, hogy a mi nyelvünkben nincs olyan kifejezés, hogy „az ember helye a láthatatlan vonaton” („seat on the invisible train”) – és akkor az észt kifejezés is nyilván hamisítvány. A magyart és az észtet az átlagos olvasó persze nem ismerheti, és főleg nem ennyire, de azt már többen tudhatják, hogy nincs „svájci” nyelv („as the Swiss call him”), arra pedig mindenkinek rá kell jönnie, hogy a tenger közelében élő népeknek nincs okuk az óceánt „nagy vízgép”-nek („the water machine”) nevezni. Hogy tehát mindez csak szellemes költői kitaláció, illetve, ahogy a vers a végén mintegy maga is beismeri, „zsonglőrködés vattapamacsokkal”.
Budapest neve is így van jelen egy versben, sőt a vers címében is, mint egy olyan városé, amely alkalmas arra, hogy írás közben a költő elbambulva álmodozzon róla. A nevét ismeri, valamiféle homályos képzetei tapadnak is hozzá, de semmi közelebbit nem tud róla: a jelentése elmosódott, de a jelenléte intenzív. Megkísértett a gondolat, hogy lefordítsam azt, hogy „Budapest”, hiszen nyilvánvaló, hogy a versben ez egy angol szó, és a magyar olvasóknak mást jelent, mint az amerikaiaknak. Olyan várost próbáltam találni, amelyről tudjuk, hogy a mi kultúrkörünkhöz tartozik, vagyis nem kimondottan egzotikus, de azért elég periférikus ahhoz, hogy a nevén kívül szinte semmi közelebbit ne tudjunk róla. Végül mégis meghagytam „Budapest”-nek, de azt hiszem, ezzel igazából csak megúsztam valamit, amit persze különben tényleg csak elrontani lehetett volna.
(Megjelent az Alföld 2021/8-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Stark István munkája.)
Hozzászólások