Markó Béla versei

Elszámolás

Igen, a feladat. Ha visszagondolok,
azt hiszem, félreértettem valamit,
amikor megkérdeztétek, hogyan
sikerült. Az előadás. A dolgozat.
A távozás. Az érkezés. A látogatás.
Az írás. Feladatnak véltem. Hogy
rendben legyen, aminek nekifogtam.
A bátorság. A helytállás. A szétszedés.
Az összerakás. Aztán majd később
a szerelem. Ahogy elképzeltem.
Akár a költők. Mert kötelesség
a harag is. A barátság. Hogy az is
jó legyen. És ne csússzon félre
a nyakkendő, mint annál a másik
költőnél. Ne boruljon föl egy hirtelen
mozdulattól a söröspohár. Vagy
a kávéscsésze, ha éppen autóval
vagyunk. És most kezdek lassan félni.
Hogy amikor találkozunk, rám néztek
kérdőn: miért? Miért gondoltad, hogy
ez vizsga? Hiszen mi nem mondtunk
neked ilyesmit. Nem adtunk neked
feladatot. Bárki bármit is gondoljon,
itt nincs elszámolás. Itt mi vagyunk,
akik már vártunk téged. De talán mi sem.
Lehet, hogy találkozunk. Vagy nem.
Nehogy most ezt is feladatnak tekintsd.
Jobb lett volna, ha többet kérdezel,
és kevesebbet válaszolsz. Itt minden
tökéletes. Már vágyunk a kudarcra.

Kívülről nézem

Talán borzasabb, talán árnyékosabb,
de most is el lehetne merülni benne.
Madárszárnyak érintése az arcomon.
Színes lepkék ide-oda röpködése,
mint egy soha be nem fejezhető
festményen a festő ecsetje. Ó, megtelt
múlttal a kert, sötétzöld moha, sűrű
fény, állandóan virágzó virágok
és mindig mézédes gyümölcsök,
a hazatérő kéz, szem, száj, íny ernyedt
boldogsága. Milyen jó volt ártatlannak
lenni! De akkor mire való a nézés,
a tapintás, az ízlelés? Mire való
a szél, a víz, a nap? A másik test
felejthetetlen illata. Nem vágyom már
többé édenedre, teremtőm. Azt sem
tudom, hogy tényleg te gyúrtál-e engem,
vagy inkább a hiányod. Attól vagyok
régóta, hogy te nem vagy. Azt hiszem,
jól tetted, hogy elűztél minket. Jó volt-e,
hogy nem tudtam semmit? Hogy nem volt
sem kívánság, sem gyűlölet, sem gyilkos
szenvedély, sem csendes sóvárgás.
Ismétlem, most már végképp hozzám
tartozik a hiány. Azt is mondhatnám,
a hiány én vagyok. Ezt adtad nekem,
teremtőm. Nem fogok visszatérni
hozzád. Szeretem a tücsökszót a fűben.
Hogyne szeretném! Szeretem a levegőben
billegő apró madártollat. A fényt
a levelek tenyerén. Meg-megállok,
ha nagy ritkán eszembe jut az a különös
érzés, valami állandó szédület, hogy 
nincs közöm saját életemhez, mintha egy
végtelenül jóságos zsarnok működtetne
engem. De már nem az vagyok, akinek
teremtettél. És ez mindennél többet ér. 

Közös út

Ez volt az első közös utazásunk
az egyik fővárosból a másikba,
majdnem kilencszáz kilométert
tettünk meg egy zöldeskék Forddal,
ketten voltunk, vidámak és felszabadultak,
felváltva vezettünk, többnyire fél kézzel,
mert útközben is fogtuk egymás kezét,
rég volt, ma már fáradtabbak vagyunk,
nem annyira vidámak és felszabadultak,
mint hajdanában, de ha ketten utazunk,
most is meg-megfogjuk egymás kezét,
hiszen valahogy jelezni kell, hogy
tényleg sok minden megváltozott,
és mégsem változott meg semmi,
ilyenkor összecsukódik az azóta
eltelt negyedszázad, és nem is akarjuk,
hogy szétnyíljon újra, pedig különös
utazás volt, az oka is, a célja is,
szinte érthetetlen, hova és miért,
csak mi tudhattuk, míg az akkoriban
népszerű rádióadón a Beatlest
hallgattuk egy még régebbi időből,
visszafiatalodtunk teljesen, le is húztunk
egy parkolóba, próbáltuk kikapcsolni
a rádiót, de hiába, szólt tovább makacsul,
leállítottam a motort, és akkor is,
ide-oda tekergettük a gombot, de úgysem,
nem váltott csatornát, nem halkult,
nem hangosodott, el sem hallgatott,
ilyen még nem történt velünk,
valami nyilván elszakadt benne,
vagy éppenséggel most kelt életre,
előkerestük a szerszámokat, mindketten
tudunk bánni velük, ez azóta sokszor
kiderült, feszegettük, húztuk, rángattuk,
nem jöttünk rá, hogyan lehet kivenni
a műszerfalból a készüléket, mert
nem csavarral volt rögzítve, csak szólt
tovább a Beatles, ki tudja, már valahol
a Mariana-árokban volt a sárga
tengeralattjáró, mégsem távolodott,
vagy az is lehet, hogy velünk együtt
merült egyre lejjebb, nem voltunk képesek
lezárni, kiszedni, szétfeszíteni, egyre
idegesebben próbálkoztunk, már betört
rajta az áttetsző ablak, már leszakadt az egyik
gombja, és még mindig szólt a Beatles,
nagyon szerettük, most is szeretjük, aztán
a szó szoros értelmében darabjaira
vertük szét az autórádiót, kilógott már
minden belőle, egyszerre csak elhallgatott,
szégyenkezve néztünk egymásra,
mint a gyilkosok, csend volt, megöltük
a Beatlest, vagy csak egy élettelen
szerkezetet pusztítottunk el, de ami élettelen,
nem lehet azt megölni, hát megtanultuk
egyszer s mindenkorra, hogy ketten együtt
valami mássá változunk, olyankor
megállíthatatlanul szól egy réges-régi
zene a közelünkben, és sokáig
nem vagyunk képesek megállítani.

(Megjelent az Alföld 2021/9-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Olexa József munkája.)

Hozzászólások