Kásahegy
mostanában minden reggel retteg
hogy neki kell vágjon a kásahegynek
ott mered előtte a hegynyi kása
tápláléka ellenfele lakása
az egész látóhatárt kitakarja
és egész nap akarva nem akarva
magát vakon reménytelenül fúrja
vakondként a végtelen alagútba
mert hiába halad hiába fárad
folyton beomlik mögötte a járat
míg esténként be nem fogadja végre
az álom öntudatlan menedéke
és kicsit irigykedik Sziszüphoszra
aki egyetlen sziklával megúszta
s még haragudhatott az istenekre
a kásában nem élnek istenek se
Megálló
Ebben a megállóban mindig dél van.
És erre a mondatra ki lehet
telepedni, mint egy napos teraszra,
elnyúlva élvezni az életet,
amiről kiskoromban azt ígérték,
hogy olyan, mint egy nagy kirándulás.
Nézd, ott a hegycsúcs, ez hozzá a térkép,
jó móka lesz, siess, hogy látva láss!
Nem jó móka. Elgázolt sün az úton,
a szurdokban hajléktalantanya,
a pókhálóban hosszan haldokló légy –
biztos a jó úton megyek, anya?
Kajám elfogyott, lábam sárban cuppog,
a patakban ázott papírzsepi,
egy tébolyodott kutya mindhiába
saját viszkető farkát kergeti.
A hegycsúcs innen nézve nem is látszik.
Megpihenek egy újabb fennsíkon.
Nem nézek az órámra. Dél már elmúlt
réges-rég, és még mindig nem tudom.
Úgy
Úgy vonszolom át magam ezeken
a napokon, mint kutya a törött lábát,
ami már nem is ő, csak úgy fityeg rajta
funkciótlanul, és fáj, és folyton útban van.
Remény
Az a fontos, hogy ne feszülj rá,
ne feszülj azon is, hogy feszülsz,
természetes egy kis szorongás, de azért
ne vidd túlzásba, próbáld inkább
a jó oldalát nézni, persze nehogy
előre totál beleéld magad,
tudod, magasról könnyű nagyot esni,
és főleg ne akard kicentizni, úgyse tudsz
mindent kontrollálni, hagyd, hogy maguktól
történjenek a dolgok, mondjuk nyilván
tartsd be a szabályokat, mert az fontos.
Reziliencia
A vágyakról idővel lerohad a misztikum,
mint magjáról az őszibarack húsa,
és ami marad, az ragad, koszos és kőkemény.
Repesztesz kétszázzal a sztrádán,
és a pofádba csapódik egy kavics,
de nem halsz bele, repesztesz tovább.
A zsidók virág helyett köveket
tesznek a sírra, ebben van gyakorlatuk,
de hová temessük testetlen halottainkat?
Egy túlvilági sziklakertbe, ahol nincs virág,
semmi halandó, semmi színes, gyönyörű,
csak puszta tények és szögletes szavak.
(Megjelent az Alföld 2021/11-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szurcsik József munkája.)
Hozzászólások