Hiába
Hiába menekültem annyiszor
a hibátlan szépségű barátomhoz,
szótlanul mosolygott, amint meglátott,
mire nyomban torkomra forrtak a szavak,
és nem mertem krákogni, a köpésről nem beszélve,
mivel a házban s a ház körül sehol egy
porcelán köpőcsésze. Filmeket hívott elő
a barátom egy vizes, vörös helyiségben,
a helyiség fala szorosan beleépült a földbe.
Hideg volt, és barátságtalan, mint a barátom anyja,
akinek őszülvén sípolni kezdett a torka,
de még vagy tíz-húsz év is eltelt, mire az asztma megölte.
Szép asszony volt, és szép a baromfiudvara.
Disznót azonban nem tartott, sem kecskét, amivel
pedig akár még tíz évig húzhatta volna.
Egy kecskére ránézel, és meggyógyul a lelked.
Egy kakas gyönyörű lehet, ám ahogy elmetszed
a torkát, fejvesztve tépi ki a kezedből magát,
és elpirul tőle a nyeletlen szerszám, a fű, a virág,
elvörösödik a magát föld alá rángató napvilág.
Félhomály a vaksötétben
„Anyám melle tárula feléd, –
erős valék, mint az anyatej
s ajkad közül sírva folyok el,
édes fogad elejté csecsét.”
(József Attila: Gyereksírás)
Gumicsizmás fejőnő a félhomályban.
Késő este vonszolt oda a barátnőm,
első éves állatorvostan-hallgató, deszka-
testű, Pilinszkyre emlékeztető, látok-e
képeket, faggatott, a farkamnál fogva vezetve
a koromsötét réten át, áruljam el neki,
valljam be: milyen képeket látok, ha Csajkovszkij
hegedűversenyét csukott szemmel hallgatom.
Kérdése nem érintett túl kellemetlenül,
érett fiú lévén a farkam lüktetve megfeszült,
könnye is ki-kicsurrangatott, magától értetődően,
és arra emlékszem nagyon, mikor a sötétben
hirtelen a teltebb idomú húgával ütköztünk
egymásnak lágyan, megszédülve egymás leheletétől.
A faluba tartott befelé, rajtam vajszínű
rövidnadrág, short, nem mintha ez kielégítő
magyarázatul szolgált volna súrlódásunkra.
Sem arra, nővérét váratlanul érte-e az affér,
s valóban affér történt-e a húga és a farkam
között, amiből egyikünk sem látott semmi
kézzelfogható bizonyosságot. A forró, főnös
szélcsend mindhármunkból kicsalhatott annyi
nedvet, amennyitől síkosabbá vált a bőrünk,
mint téli fagyban némely megtévesztő jégtükör.
Holtbiztosan a nővér tartott a markában, és
ezen az affér, ha történt ilyen egyáltalán,
mit sem változtathatott. Sül az ember a korom-
sötét, forró levegőben, perzselődik, kómába
eshet legvégül, és akkor lőttek a rövidtávú
emlékezetének. Azt tudtam ugyan, hogy az
úttalan út, a Kálvária-dombot megkerülve,
a szovjet lőtér felé fordul, a közbeeső
tehenészetről azonban semmiféle képzettel,
látomással vagy szimpla információval
nem rendelkeztem. Barátnőm csupán a dugás
után, felkönyökölve a selymes, itt-ott azért
szúrós szalmán, súgta a fülembe, hogy egy labor-
istállóban vagyunk, egy éjjeli fejőben, és
akkor csakugyan meghallottam a spriccelést
és a fejőgép zümmögését, szájtátva lestem
bele a vaksötétbe, vártam, hogy kirajzolódjék
benne a gumicsizmás fejőnő Pilinszkytől,
holott arról még évekig nem is szólt a költő.
Népesebb személyzettől nem tartottunk, folyt a fejés,
ütemesen rángatva a tőgy bimbóit, a nő,
csizmában vagy anélkül, egyedül kísérhette
figyelemmel a munkát. Ahogy az apám is egy-
magában felügyelte éjszakánként a község
TÜZÉP-lerakatát. Nyugodt szívvel elbóbiskolhatott
közben, a macskákon és néhány kóbor kutyán kívül
egy lélek nem fordult meg arrafelé kora
reggelig. Az istállóban nem gondoltam apámra.
Aki belenézett már koromsötétben egy fejős
tehén szemébe, annak egy életre befészkeli
magát elméjébe az ott megpillantott fél-
homály. Barátnőm megrészegülten az alom
illatától felállította a farkam még egy
menetre, fiús deszkateste azonban hamar
lelohasztotta a kedvem. Lihegés közben
A hosszútávfutó magányossága jutott az eszembe,
nővérem vásárolta meg rendszeresen a Kormos
néninél a Filmvilágot meg a Film Színház
Muzsikát, gondolom, a Filmvilágban láttam
képeket a filmből és olvastam kritikát is
róla, meg a dühös ifjúságról. Volt hát miért
beleszeretnem, látatlanul, a filmbe, és bizony,
a minap, 72 évesen se nagyon ábrándultam ki
belőle, mikor véletlenül belebotlottam
egy VIDEA nevű csatornán. Csak a zenéjét,
a kísérőzenéjét vette rossz néven a fülem.
Presszózene, harsányabb hangszerelésben,
mintha Bágya-Szenest hallanék, a Stúdió 11-gyel,
hozzá a felcsapódó moziülőkéket, és ott
terem a szemem sarkában a vészkijárat
piros lámpácskája, melyről tudván tudom, hogy
a téesz udvarára nyílik. Csajkovszkij. Röhej.
Szemhéjam belső, rózsaszín gyöngyvásznán villám-
ollók vagdalkoznak feketén-fehéren, a hang
nyirkosan serceg, mintha csontszilánkra
haraptam volna rá a méregdrága porcelán
koronámmal. Mi lesz, ha nem lesz hová
magamhoz térnem. Majd még rajzfilm talál
készülni belőlem; bujdosásra adott fejem látszik
csak, s ahogy kuporgok ott a fél tenyeremben.
(Megjelent az Alföld 2021/11-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szurcsik József munkája.)
Hozzászólások