Az egyszeri melomán

Új sorozatunkban partnerlapunk, az Újvárad folyóirat szerkesztőitől és munkatársaitól olvashatnak tárcákat, heti rendszerességgel. Másodikként Szűcs László, az Újvárad főszerkesztője írt a zenéről, és közben pedig valami másról.

Már az idejét sem tudom annak, mikor és miért veszítettem el a kapcsolatomat a zenével. De hogy annyi a relációnak, az biztos. Hogy egészen pontos legyek, azt nem tudom felidézni, hány éve már annak, hogy új előadókról, együttesekről, stílusokról, divatokról bármiféle információm lenne. Kész, ez már ismeretlen terep.

Amiket korábban ismertem, az persze megvan, igaz, jobbára csak emlék, egyfajta passzív nyelvtudás. Nagyon ritkán terel újrahallgatásuk felé a fel-fellángoló nosztalgia, csak belül hallom, hamisan persze. Olyan ez, mint néhány évente belelapozni a fiók mélyén pihenő családi fotóalbumba.

Azért ma már ez a zenés belelapozás sem olyan egyszerű. A nem is olyan régen vásárolt lemezjátszó ugyan még megvan, de azt elég macerás használni, a tűje sem az igazi, a tavaly vett laptopon pedig már nincs hely, ahová egy CD-t behelyezhetnék, az autó ugyan elég régi ehhez, viszont a beépített készülék vagy fél éve el is romlott, nem játssza a lemezeket, a rádió sem működik. Úgyhogy marad a háttérrádiózás a konyhában, reggelente, mindig ugyanaz az adó, elég hallgatható, bevált, román, kereskedelmi. Úgyhogy azt mondhatom, a román könnyűzenéről még vannak halvány sejtéseim. Persze nem biztos, hogy a fiatalok is ezeket a viszonylag szűk merítésű, sűrűn ismételt slágereket hallgatják. Ezért is a körte meg az alma összehasonlítása, hogy itt említem azt a minapi médiahatósági közleményt, amely szerint 2021-ben az összes magyarországi rádió éves repertoárja több mint százötvenezer (!) számból állt, s e tengernyi zenei anyag közül csupán háromezer olyan dal akadt, amit legalább napi rendszerességgel játszottak, azaz egész évben minimum 365-ször csendült fel valahol a csonkamagyar éterben. Amiért az információ mégis érdekes, hogy a rádiók által leginkább játszott zenék köszönőviszonyban sincsenek azzal – feltételezem, Romániában sincs ez másként –, mint amit a zenekedvelő hallgatók, akik ellentétben velem még nem szakadtak el a kortárs zenétől, a streaming szolgáltatásokról leggyakrabban játszanak, töltenek le. Például a Spotifyon legnépszerűbb dal a magyar rádiós játszási rangsorban csak a 226. helyen végzett. Le sem írom az előadó nevét, akiről először azt gondoltam, ez egy együttes, aztán utánaolvasva derült ki, hogy igazából két, időnként közösen alkotó énekesről van szó. Meg is hallgatom a zenei szerkesztők által mellőzött legletöltöttebb dalt, majd ugyanazoktól egy másikat. Nyilván bennem a hiba, amiért azt gondolom, hogy a rádiók nem tévedtek olyan nagyot.

A zenétől történő elszakadásom felismerésének a pillanata egy júniusi kora este történt. Itt Váradon, a Széles utcai piac mellett szerkesztőségi macskaetetésből hazafelé tartva egy tömbház falán botlom bele a kolozsvári Untold fesztivál plakátjaiba. Végtelenül leegyszerűsített formavilág, ugyanaz a betűtípus, fekete alapon lila, esetleg lila alapon fekete betűk váltakoznak, a fellépők nevei hírességi sorrendben. Na, mondom, úgy látszik, már nem csak a zeneipar, hanem a tipográfia és a plakátművészet is elzúgott mellettem a kétezertízes években, amiért azt gondolom, hogy ez igen primitív hirdetmény.

Állok a plakátok előtt, olvasom a számomra teljesen ismeretlen szavakat, random betűcsoportokat. Szinte egyetlen fellépő neve nem ismerős, nem is rémlik, ugyebár nem én vagyok a célcsoport. Inkább az utca ifjabb emberei. Annyit sejtek, hogy a plakátokon szereplő nevek többsége DJ-t, lemezlovast sejtet, így emlegették régebben, abban már kevésbé vagyok biztos, hogy a számomra ismeretlen nevekkel kapcsolatban ezt a lovas dolgot szánakozó tekintetek nélkül ma még le lehet-e írni. Azért igyekszem, lefotózom a plakátot a telefonommal, majd otthon némi keresgélés után találok egy 2021-re érvényes top 100 DJ-listát, s örömmel nyugtázom, hogy az első tízből háromnak a neve némiképp mégis ismerősen cseng, aztán onnan a harmincadikig már csak további egy ismerős találatom van, harminctól százig semmi. A plakáttal való összevetés viszont jó ötlet volt, elég jó a merítése népszerű lovasokból a kolozsvári fesztiválnak. Ezekbe már nem hallgatok bele, ugye, elveszítettem a kapcsolatot a zenével, kár erőlködni. Azért marad valami, a hetek óta a blokk falát díszítő plakátokra szinte ismerősként köszönök rá. S marad a beletörődés, hogy tömérdek dolog van, untold, ami már biztosan kimarad, amit már nem tudok, fogok befogadni. Ebből az érzésből még egy szomorkás, lassú slágerre is futná.

Hozzászólások