Oláh András versei

sufniba zárt emlékezet

ropognak a gerendák        
a sufni kopott ízületei a padlástér eresztékei
itt bújócskáztunk valaha
a ládák és zsákok alkotta ösvények között
s a leghátsó zug homályában
rejtőzött a lelakatolt titok
aminek végére járni sohasem tudtunk
éltre kelnek a tüsszentésre ingerlő finom porok
a pókhálók a cserép alá bújt darázsfészek
a madártani megfigyelőállás
ahonnan át lehetett lesni
a szomszédban bikinifelső nélkül
napozó fiatal tanítónőre
akinek barnán elomló mellei
ledöntötték az éjszaka vágyait
a másik oldalon pedig ott a szőlőlugas
ahol apám hajladozott metszette
kötözte a bortermő vesszőket
a kertvégben fölizzik a parázs
átitatja az estét a sült szalonna illata
a nyársvégen piruló hagymafej
régi árnyak vetülnek a sufni falára
szétfoszlanak a határok
kacskaringóssá váló álmok
ültetnek vissza az öreg kerti asztalhoz
– végre itthon vagyok

nem lehet

errefelé kevesebb az élet
foltokban nőtt homokfalak
állják útját a szélnek
már nincs meg a ház a gémeskút sem
csak a tanyakertet körülölelő
fák tanácstalankodnak
a dzsungellé nőtt romok fölött
a gazda régente
ilyentájt nyitotta a szőlőt
most mogorva munkagépek
sorakoznak a dűlőút mentén
ropogva dőlnek akácok
talajgyaluk nyüzsögnek az
elkámpicsorodó homokdombok között
vacogva bújik felhő mögé a nap
küldi hideg záporát
a madárijesztős múlttal
leszámoló kérlelhetetlenbe
lepréselt álmokért kiáltok
de hiába zörgetek
az időt visszagyógyítani már nem lehet

foltjaink

denevérszárnyakon érkezik
az álomtalan éjszaka
nemrég még ölre mentél a tesóddal
most könyvtárnyi csönd vesz körül
eszelős makacssággal piszkálja
emlékeid leghátsó traktusát
már nem lennél sóher
nem borítanád rá a sakktáblát
eltűrnéd a veszteségeket
engednéd lépni másik bábuval
hallgatnád szürcsölését
eltanulnád a szlenget
nyitnál néki kalóztanyát
a tóparti nádasban rejtőző stégen
és nem érdekelne
hogy ravaszabbak a szúnyogok
mert foltossá vakarva is szép az élet
ám ha a folt elvész
már nincs az a garabonciás
aki visszavarrhatná
a megbomlott férceket

téged húztalak

már alig hasonlítasz arra a bestiára
aki a kamaszkor ősvadonjában
maga alá gyűrt megadásra kényszerített
parázna csábításod ellen
védtelennek bizonyultam
a vármúzeumban kezdődött
ahol lovagkori páncélok lándzsák
kardok között nadrágomhoz nyúltál
nem volt még térfigyelő kamera
a teremőr egy másik szobában
beszélgetett csoportunk pedig
már a kijárat felé tartott
hogy a kulturális programot
a sarki presszóban öblítse le
kajánul mosolyogtál zavaromon
ügyetlenül megcsókoltalak
palástolni igyekezve a bennem
feszülő riadalmat
azt hittem csak játszani akarsz
de este a diszkóból
átvonszoltál a szobátokba
megadón tűrtelek
ahogy most sem tudok ellenállni
amikor egy biztosítási kötvényt
varrsz a nyakamba
határozott vagy és lehengerlő
– nincs mi tenni
beletörődőn rögzítem a tényt
megint téged húztalak
pedig nyilvánvaló hogy neked
semmit sem jelentett az a nap

tévedéseink

óráját lesi haját igazítja
tarkóját vakarja
szemét dörzsöli
sóhajtva testhelyzetet vált  
kint már szürkület
bekacsint az ablakon
az utcai lámpasor
az ajtónyitásra felkapja fejét
csalódott csönd
ujjai az asztalon dobolnak
pohara alján kevéske tonik
a pincér kérdőn rátekint
a válasz nemleges
gyöngül a lélek
átragad a szétfolyó
bizonytalanság
a cipőorrig szédül
ismerős dallam dermeszti meg
telefonját nézi
kivár mielőtt felveszi 
arca rándul
– egy megkócolt este
siratja tévedéseit

(Megjelent az Alföld 2021/12-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, M. Nagy Szilvia munkája.)

Hozzászólások