,,Előre eltervezett hirtelen felindulás”

Nyerges Gábor Ádám: Nincs itt semmi látnivaló

Nyerges Gábor Ádám Nincs itt semmi látnivaló című verseskötete öt verscikluson vezet végig, és miután a cikluscímek egy lineáris, narratív folyamatot írnak le (Helyszíni vizsgálat, Kísérlet, Körülmények, Bizonyíték hiányában, Szembesítés), elsőre egy detektívtörténet kibontakozását remélhetnénk a kötettől, a versek egyvelege azonban sokkal inkább emlékeztet egy mozgóképes műfajra, a film noirok világára. Persze óvatos lennék a hasonlítással, hiszen ahogy a könyvből is megtudjuk, ,,a dolgok többsége hasonlat által úgyis csak / bajosan megragadható” [38.]. Fekete-fehér képeket, elmosódott flash backeket látunk magunk előtt, miközben a cinikusan, pesszimistán leírt világkép elevenedik meg előttünk egy érdektelen versbeszélő, ha úgy tetszik, nyomozó narrációjában: ,,elfordul a tekintet, mintha / mi sem történt volna” [41.]. John Ashbery Film noir című versének sorai emlékeztetnek az egész kötet működésmódjára: ,,Túl valóságosak a dolgok, / Hogy kételkedni kezdjünk, bár kimódoltak, mégis velük van tele a lap, / A belső a külsővel részeddé válik, / Mikor rájössz, sosem szűntél a halálon kacagni, / A háttérben sötét szőlőtőkék a veranda szélén.”  Gyakran ugyanis nincsen semmi meghökkentő a képsorokban, egyedül a részletgazdag leírás, a jelenetek hiperrealizmusa ad okot a gyanakvásra, majd a háttérben reccsen egyet a szék, kihűl a kávé vagy villódzik a közvilágítás, a hirtelen fókuszváltások miatt pedig nem tudjuk magunkat otthon érezni a szövegvilágban.

Van valami nyomasztóan repetitív az egymást követő versekben és ciklusokban, mintha ugyanazt a környéket járnánk körbe-körbe, a megpihenés, megállás pedig aligha volna lehetséges egy olyan helyen, ahol nincs hová hazatérni. Hol következett be ez a meghaladhatatlan diszfunkció? Itt nem az amerikai álom antitézisével találkozunk, mint a film noir-ok esetében, hanem már nem is tudjuk, hogy minek az ellentéte, ha valaminek egyáltalán, ez a kiégett hazai valóság, ahol még a skandináv asszony is ,,kiábrándítóan magyar” [78.], az emberiség pedig itt nem egy nagy gazdasági világválság, hanem egy morális világválság áldozata, ahol a társadalomkritika egyszerre szól az emberi közöny, a nagytőkés érdekek, néhol a politikai berendezkedések ellen, legtöbbször egy kicsit vicces, kicsit viszont végtelenül komolyanvehető formában. Ez a kettősség számomra az Egy ember piaci értéke című versben van csúcsára járatva, ahol a népszerű humánerőforrás-menedzser maszek családról beszél, az ember szót pedig nem használja érzelmileg manipulatív jellege miatt.

Nyerges Gábor Ádám (Fotó: Bach Máté)

A versek ciklus alá rendezései gondos szerkesztésre vallanak, mindegyik szakaszhatáron mintha egy lépést tennénk előre a kötet értelmezési terében, egyre több konkrétum, speciális téma, kísérleti szöveg tárul elénk. Az első, Helyszíni vizsgálat című ciklusban a tekintet leginkább a tér értelmezésére fókuszál – a helyszínek sajátosságai, szimbolikus jelentései, szubjektív megélései, határai kerülnek a figyelem középpontjába, és a terek bejárásának módjából ismerszenek meg a beszélők is: sejthetővé válik, hogy aki mindig mindenhol körbenéz, az fél valamitől. Bár személyesek és részletgazdagok a helyszínek, mégis kiismerhetetlenek és otthontalanok maradnak: ,,[…] nem teljesen egyértelmű, / pontosan mettől meddig tartanak / a helyszínek” [9.]. Ezzel párhuzamosan az emlékezés tere is egy megmagyarázhatatlan bizonytalanságban tételeződik: ,,Amit a legtöbben emléknek hívnak, / ezalatt kimérten, mind nehezebb / testként süllyed valami  kontúrokat, / színeket, pontos részleteket ráérősen / mállasztó, absztrakt tartományban” [11.]. Hiszen hogyan is lehetne valaminek kontúrja, aminek nem érezzük a kiterjedését, elejét és végét? Pont ennek az ellentmondása válik érdekessé, és pont ez az, ami a folytonos körbenézésre, óvatosságra int.

Egy ilyen kontúrok nélküli térben izgalmassá válnak a nézőpont kérdései: kié a nézőpont, ha egy térnek, egy hazugságnak a részvét is tekintettel rendelkezik? ,,Tapintattal tekintene el mindezek / észrevételétől a részvét” [13.], ,,nagyvonalú hazugság önkényes, sosem volt koordináta-rendszerében” [14.]. A nézőpontváltások között az is bizonytalanná válik, hogy a történeteknek kik a tulajdonosai: több versbeszélőnek ugyanis egyáltalán nincsen meg az a fajta autoritása, hogy szemtanúként és beszélőként a történet tulajdonosának jelölje ki magát: például az ,,előfordul egy-egy környékkel néha” [15.] verskezdet azt sejteti, hogy mintha a történetet a környék point of view-jából néznénk. A nézőpontoknak tehát olykor nincs tulajdonosa, mintha egy emberi tekinteten túlívelő szemlélettel lenne dolgunk, ez pedig egy erős poszthumán szemléletet kölcsönöz a verseknek, ahol az emberközpontú gondolkodás korántsem alapvetés.

A Kísérlet című ciklus azontúl, hogy konkrét kísérletet tartalmaz, kísérlet egyúttal az ellentmondások feloldására is, kezdve az előre eltervezett hirtelen felindulástól, odáig, hogy kísérletnek nevezi a kamion elé lépés determinizmusát. Itt már a tekintet iránya helyett lényegesebbé válik a tekintet jellege – egy fontos kulcsmondata ennek a gondolkodásnak és egyben a kötet koncepciójának: ,,Csak a szándék és a / végeredmény különböztet meg / sorozatgyilkost és közeli barátot” [34.]. Mintha minden csak nézőpont, hozzáállás kérdése lenne, és ugyanazoknak a történeteknek a lehetséges végkifejleteit vennénk sorra, egyfajta nyomozói logikával feltárva minden eshetőséget. A szemlélés itt már mértékegységként tűnik fel, az idő mérésére szolgáló egységként: ,,Egyedüllétünk futóhomokpercei leginkább / talán a szemlélésben volnának mérhetőek” [32.]. Mindazonáltal az emberi tényező kivonásának kísérleteivel is találkozunk, kezdve a gyilkosság megjelenésével a madarak közjegyzői figyelmén át az Egy ember eltüntetése című versig: ,,Egy ember eltüntetése, ideális esetben, több puszta hentesmunkánál” [39.]. Itt azonban sokkal kegyetlenebb az emberhez való viszonyulás puszta poszthumán szemléletnél, a bűnügyi terminusok sűrűsödésével a feszültség és az indulatok is fokozódnak.

A Körülményekben már sokkal inkább társadalmi kontextusában közelítünk az emberhez, megjelennek gender szempontok, kulturális berendezkedések, az ember mint humánerőforrás kérdései. ,,A férfiak inkább csak fáradtak / a verbális zaklatáshoz, mintsem jó szándékúak” [61.], jelenti ki a Stabil című vers, majd rögtön a következő versben, a Hazánk asszonyaiban a szexizmus eszközeit használja fel a szexizmus leleplezésre: több versszakon keresztül emlegeti fel a nők legapróbb hibáit (például kócos hajat, vagy „stoppolatlan zoknit”), végül a legsúlyosabb férfibűnök egyikét pedig azzal nyugtázza, hogy ,,Minden azért nem lehet tökéletes.” [64.].

A Bizonyíték hiányában versei nemcsak tartalmukban, de formailag is igazodnak a cikluscímhez: a versekben gyakran tematizálódnak a viszonylagosság kérdései, miközben sok a perjellel elválasztott verscím, az ,,akár” és a ,,vagy-vagy” kötőszavak. Konkrétumok helyett gyakran a csak egy nyomasztó hangulat áll rendelkezésre, ,,valami furcsa, / hamiskás érzet” [79.], a verdikt végül bizonyíték hiányában elmarad, ahogy aztán a Mindenáron / Minden hiába című versben tematizálódik: ,,véletlen igazságszolgáltatás sincs, / ahogy szerencsés véletlen sem,  csak / maga a szenvtelen, darabolós gyilkos / véletlen” [82.].

A záró-, Szembesítés című ciklus mintha kiábrándult volna ebből a bizonyíthatatlanságból, abból, hogy hiába tapasztalható meg a baj minden ízében, hiába kúszott be a bőrünk alá is ez a meghaladhatatlan romlás, az ítélet nem jön el, így nem marad más, mint a visszavonulás. Elmaradt, sőt, visszavont forradalmak képei jelennek meg, a nagy egész, a társadalom morális nihiljének megmentése után az egyéni sorstragédiák válnak fontossá: szerelmi bánatok, egyéni magányok feldolgozásai. Amíg a társadalom összeomlik, mindenki a szobájába zárkózik, Cowboy Joe és Magányos Francis története mintha csak cinikus alternatívái lennének azoknak az univerzális történeteknek, amelyeket egyéni szinten tapasztalunk.

A Nincs itt semmi látnivaló, mint látható, egy nagyon erős koncept-kötet, és bár már egyre tágabb jelentéssel bír ez a gyűjtőfogalom, itt ez nagyon szorosan értendő: a nyomozás koncepciója kötetszervező elvvé válik, mind nyelvi, mind retorikai szinten megjelenik. Bár nem elvárható egy több év termését összegyűjtő verseskötettől, hogy tökéletesen egymásra legyenek írva a benne található versek, a rengeteg motivikus összefüggés, egymásra rímelés, bűnügyi terminológia folyamatosan azt az illúziót kelti, mintha egy egybefüggő történetet kellene találnunk a könyvben. Ez részben megtörténik, ha egy nagyon univerzális szinten nézzük, mint ahogy olvasatomban végigvezettem – az olvasói tapasztalatban azonban hiányjel marad, a nyom felfejtésének eufóriája nem történik meg. A könyvnek a saját konceptsége állít csapdát: hamar kiderül, hogy az összefüggésekben nincs több, mint egy nyelvi, poétikai játék, és hiába a jó retorikai felépítettség, a suspense állapota nem tartható fenn több mint száz oldalon keresztül – olyasvalamire készít fel a versek egymásutánja, ami aztán nem következik be, olyan nyomokat tesz elénk, amelyek olyan irányba visznek, ahol nem találunk semmit. Bizonyos szinten talán terjedelemi sűrítéssel megoldható lett volna az érdeklődés fenntartása, vagy pedig egy olyan dramaturgiai felépítéssel, amely végül a feloldás illúzióját is képes létrehozni.  

Nyerges Gábor Ádám: Nincs itt semmi látnivaló, Prae Kiadó, 2022.

Hozzászólások