Hortus Conclusus
Térey Jánosnak
Az a szó, hogy föld, nem tudom, mikortól
jelenti csak az elomló, barnás rögöket,
a sárga homokot, a fehér csigaházakat
rejtő tőzeget – ha egy dinoszauruszcsontot
lelhetnék! –, a sarat, gumicsizmák
fagyott talpnyomait őrző, szilárd talajt
a lábunk alatt ebben a családban.
Amíg csak az úgynevezett emberemlékezet
ér, a férfifelmenők fejében holdak,
katasztrálisok vagy kataszteriek,
négyszögölök, ha meglékelhetnéd koponyájukat,
mindegyikük dombos, gödrös agykérge
felparcellázva, s bennük térképek, telekhatárokkal,
barázdák és dűlők, mindannyian műholdakként
keringenek szerzett, bővítgetett,
majd elvesztett birtokaik felett.
Első ősz hajszálaiddal együtt benned is
felsejlik az érdeklődés – rémisztő ez –, tudni legalább,
mi merre volt. Akácerdők, amiket meg kell
becsülni, hiszen fűtőértéke kitűnő,
de rakodáskor a legvastagabb, legolajosabb
munkáskesztyűt is átdöfi, s tenyeredből
vér serken. Megmosod a kerti csapnál,
kútfúró ásta, hogyan lehet, hogy e végtelen
homoktengerben tetszőleges helyen lefúrva
vizet találni, érzed szinte, ahogy imbolyog
az egész talaj, megszédít a ringás, hiszen
az egész talajréteg úszik hát, ezek szerint
legalábbis, csónakként ring a világ.
Minden gyenge föld bevethető, s jobb,
ha gyatra búza áll rajta, mint ritkás szakáll
annál, mintha műveletlen, mintha olyan,
mint te. Vízeret keres apád a szobában,
keresitek az okát, miért nem tudsz aludni.
Bizonyos helyeken a két vékony rézpálca –
amiket úgy tart, mint ceruzával a levegőbe
rajzolt revolvereket – csöve egymás felé
fordul, keresztezik egymást, ikszelnek,
hihetetlen, hogy nem direkt csinálja, hogy
nem ő fordítja össze őket, hanem valami
mágneses mező. A földnek is van, azt hiszem,
és az már a földetek is, mező, vetetlen.
A tanyán egymást váltó alkoholisták, éveket
húznak le egy egyszemélyes munkásszállássá
züllött hajdani gazdaságban. A kormos falak
és a füstszag, amikor talán a jelenlegi kettővel
korábbi elődje magára gyújtotta a dunyhát,
s az egész házat, mikor részegen, cigarettázva
feküdt le. Körül akác, megöregedett körtefák,
barackfák. Sziget a Puszta birodalmának közepén,
állam az államban. Az Erdő csak messziről
látszik ide, integet, mint idős rokon vasárnapi
ebéd után egy kombi hátsó lámpáinak.
Kánikulai nyarak hajnalai, munkásruhává
változott divatdarabok, pulóverben kapáljátok
a paprikát. Kondul a katolikus templom, később
már dallamot játszik, a református harangja
ráfelel. Nagytestvér és kisöccse.
Krumplit vetni, apró gödör a porban,
homokban, bele egy szem ráncos, öreg
gömb, ebből lesz bokor, s a csokornyi
gumó. Elered az orrod vére, meleg van,
a fúrott kút hideg vize sem segít, zsebkendő
nem állítja el. Látod, ahogy a kövér cseppek
hullnak a porba. Mintha nem inná el, ott
piroslik szétcsattanva. Megszédülsz,
beküldenek, hazamégy.
Nem zártkertek voltak e földek,
de a szabadsághoz sem volt közük.
Pontosan megállapított határaikon láthatatlan
falak, erőterek húzódtak, melyek csakis a
munka kezdetekor, s annak maradéktalan
elvégzése után engedtek be, majd ki embereket.
Máséra rálépni nem, soha. Nézni arra igen, nézni, ahogy
kel a nap, ritkábban, ha már ereszkedik, vöröslik.
Mert ti – sőt, maguk! –, mi, se dzsentri, se polgár.
S a jóvátétel, nemzedékek hőn áhított, orgiasztikus
varázsszava. Hiszen felmenőid foglalkozása ez,
hagyományod, hagyatékod: gyűjteni a
sérelmeket. Kiengesztelődve heverni a hűs
homokon, valamelyik gyümölcsfa alatt.
Béke van. Egy keskeny nyomtávú sínpár
tart a semmibe. Fejeteken szalmakalap,
túlméretes ing, gallérja felhajtva, le ne égjetek.
Nem bánt a parlag. A falak még megvannak.
(Megjelent az Alföld 2022/2-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, a szerző, Nagy Károly Zsolt fotója.)
Hozzászólások